Ugrás a tartalomra

 

Európa, Európa – Kirakós játék felnőtteknek és felnövő gyerekeknek

EURÓPA, EURÓPA
KIRAKÓS JÁTÉK FELNŐTTEKNEK ÉS FELNÖVŐ GYEREKEKNEK
szabad időben

Szent István intelmei Imre herceghez
A vendégek befogadásáról és gyámolításáról

A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a Római Birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.

 

Ágh István
Eljárulás István királyhoz

István
Arra nem figyelmez megtért s térítettlen
fajtám, s jöttment papság az kereszténységben,
ispánok, hadnagyok, mi lakik szívemben.
Öreg kamrájában pogány szellem tombol,
újdon pitarában fényes Krisztus trónol,
íj feszül, nyíl repül, ragadozó sólyom
röpdösődik bennem, az kereszt meg lándzsa-
egyenesre nyúlik, hajlik kardformába,
azt senki se látja, ám az jonhom bánja.
Bal fülemben barbár regősöket hallok,
jobb felől latinul unszolnak az hangok,
másnevű Istvánban győzzem le az Vajkot!

(...)

De mint leszen szelíd jószág paripából,
kereszt alá görbült igás az pogányból?
aki lóhúst eszik, ostyától cikákol.
Torból maradt lovával temettetett el,
aki előbb szólott gonosz szellemekkel,
fánál és forrásnál áldozott rejtekben.
Fejéről az haját tövig beretválta,
tökkobakhoz mérten ronda koponyája,
az zagyva kuruzslás mint vált imádságba?
Tudja-e az pápa, micsoda erőkkel
harcoltam iszonyú nagy kegyetlenséggel,
hogy népem az kereszt vizébe vezessem.

(...)

S midőn Koppány testét négyfelé vágattam,
négy város kapuján én is az csonk voltam,
egy vérből való vér sáradzott az porban.
S midőn Vazul szemét híveim kitolták,
engem is vakított világvett rokonság,
borzongásom Gyula kínjai okozták.
Anyai bátyámat kellett volt tömlöcbe
vetni, s mintha onnan édesanyám nyögne,
Ajtony feje karón, besnyőt nyakig földbe!
Istenem, lelkemet mily próbára tetted,
egyszál gyermekemet magad mellé vetted,
pedig az vadkant is csak te teremtetted.
Mégis királyian szolgáltalak s bízón
könyörgök, könyörülj értünk Boldogasszony,
szegény országomat oltalmadra bízom.

(oratórium, részlet)

Bibó István
Az európai társadalomfejlődés értelme

Az európai feudális keresztény társadalmi programnak, annak a lényegében arisztokratikus szellemű papi programnak valaha volt egy elképzelése a jó arisztokratáról, hogy az hogy látja el a gondjaira bízott népeket. Aztán megjelent a valóságos arisztokrata, és igyekezett ebből a feladatból minél nagyobb mértékben uralmi helyzetet teremteni, és a feladatelemeket minél jobban elszórnia magától, ez végeredményben (...) a világi nagybirtok keletkezésének a fejlődésmenete. A következő lépésben megjelent az európai polgári forradalmak szabadságprogramja, amely azt mondta, hogy a születési privilégiumok helyébe az egyenlő rangú embereknek a társadalmát kell állítani, és ennek a jegyében zajlott le, többek között, a francia forradalom is. Azután kiderült, hogy ennek a forradalmi átalakulásnak az első számú haszonélvezője az a vagyonos polgárság volt, amelyet legjobban irritáltak a feudális privilégiumok, éppen azért, mert legközelebb volt ahhoz, hogy maga is az arisztokráciákkal egyenrangú legyen, és éppen ezek a privilégiumok akadályozták ebben. Ebből született meg a marxizmusnak és a leninizmusnak az a torz szemlélete, amely azt mondja, hogy ezt a polgári szabadságprogramot ez a vagyonos polgárság fogalmaztatta meg a maga értelmiségi megbízottaival – ahogy Lenin mondta: zseniális volt ez a polgárság, hogy milyen jó ideológiát tudott magának kitalálni. Ördögöt talált ez a vagyonos polgárság ideológiát! Egy hatalmi helyzetváltozásnak a haszonélvezőjeként beült egy változásba, kinevetve azokat a lelkes ideológusokat, akik valóságos szabadságot és valóságos egyenlőséget akartak. Egyszerűen haszonélvezője, idővel azután élősdije lett a forradalmi átalakulásnak, amelynek nem ő volt a mozgatója.
   Ugyanilyen folyamat következett be a szocialista fordulat után is. A szocialista fordulat úgy jelenik meg, mint a szabadságprogram teljességének a programja, amikor azután uralomváltást tud provokálni, akkor megjelenik ennek a fordulatnak a haszonélvezőjeként a funkcionárius arisztokrácia, az értelmiségi uralom; és akkor visszamenőleg a szocializmus dühös ellenzői mondhatják, hogy itt tulajdonképpen nem volt másról szó, mint hogy egy irigy kisebbség a maga uralmát akarta berendezni, és evégből találta ki a szocialista ideológiát. Ez éppúgy nem igaz, mint ahogy nem igaz az, hogy a polgári szabadságideológiát az annak haszonélvezőjeként megjelenő polgárság találta volna ki. A szabadságideológiát ugyanazon emberfajta, az ideológiatermő emberfajta, az alkotó, társadalomszervező emberfajta, a társadalomreformer emberfajta találja ki, mind a francia forradalom, mind a szocialista forradalom számára, és mindezeket a fordulatokat újból meg újból fenyegeti az a veszély, hogy a társadalomnak egy szűkebb rétege uralmi szemlélettel eltelve ezt a fordulatot a maga privilegizált uralmaként fogja fel.
(részlet)

 

 

Várady Béla
Magyar tömeghalál a századelőn Amerika érckohóiban

Szemben az 1871-ben létrejött Német Birodalommal, ahová Bismarck már az 1880-as években bevezette a munkásvédő társadalmi biztosítási rendszert, a korabeli Amerikában a munkás – s főleg a dél- és kelet-európai bevándorolt – teljesen védtelen volt. Alacsony bérért napi tíz-tizenkét órát kellett dolgoznia heti hat napon át, hogy megkeresse azt a minimumot, melyből családját eltarthatja.
   1910-ben például a pittsburghi Carnegie Steel Works [Carnegie Acélművekben] 14 400 munkás dolgozott, akik közül 11 700 Dél- és Kelet-Európából származott. Igen kevés pénzért igen sokat dolgoztak. A szakképzett gyári munkás heti 51, a szakképzetlen pedig – akik közé a magyarok is tartoztak – heti 54 órát. Az acélgyári kohókban azonban még ennél is többet, vagyis heti 63 órát jelentett a munkaidő. Az acélmunkások és bányászok átlagos évi jövedelme 400 dollár körül volt, ami mai pénzértékben mindössze 8100 dollárnak felel meg.
   A McKees Rocks-i Pressed Steel Company [Préselt Acélművek] – amely főleg csak magyar és magyarországi „tót, ruszin, horvát, oláh munkásokat” alkalmazott – még kevesebbet fizetett. A szakmunkások hat napon át, éjfél utáni egy órától délután fél kettőig (12,5 órát) dolgoztak, amiért nem egészen egy dollárt, tehát kevesebb, mint heti hat dollárt kerestek. Ez mindössze évi 300 dollár fizetésnek felel meg. A szakképzetlenek ennél még kevesebbet kaptak. Egyes fennmaradt bérlisták szerint háromnapi munkáért mindössze a hihetetlennek tűnő egy dollárt fizettek nekik.
   Ezért a kevés bérért igen veszélyes körülmények között dolgoztak, melynek következtében nagy százalékban lettek az acélművek és bányák áldozatai. Egyes statisztikai adatok szerint 1880 és 1900 között az amerikai iparban 35 000 halálos baleset történt.
   Ugyanakkor ennek a számnak a sokszorosa – 536 000 munkás – szenvedett komoly sérüléseket minden évben. 1906–1907 folyamán egyedül a pittsburghi gyárakban 526 munkás lett üzemi baleset áldozata.
(részlet)

Orbán Ottó
Európa

Mindig fáztam ettől a szótól. A harmincas években az a megállapítás, hogy valami európai, annyit jelentett: francia. És mi az, hogy csak akkor? Hát az előző századokban? Milyen véres lecke volt megtanulni, hogy Európa nem csak a Notre Dame, hanem Balmazújváros is! Amerikában mégis európai voltam. S nem az országrésznyi városok meg effélék miatt. Az eltérés nem a méretekben volt. Az az idő, mely engem fölnevelt, mindig is kényelmes pallérként dolgozott, évezredes mozdulatokkal. Népre nép, eszmére eszme, így épült a ház, az istálló s valami titkos nyomvonal, melyhez annyi későbbi alaprajz igazodott. A kezdet és a vég azon a földön mindig összeért. S a rejtekfolyosók végén mintha valami fénysugár… vagy rögeszme… de mi más a remény? Mit kezdjek itt T. nagypapájával, aki a marhavagonból kikiabált az ajtót rátaszító nácinak, hogy jogállamban élünk!? Ellentmondások két világ közé feszített fehérjelánca, élő vezeték röhej és gyász között, az ablakhoz mentem és jobb híján néztem az Iowa folyót, ahogy lassan görgeti dél felé méregzöld vize indián nevét.

 

 

Hamvas Béla
Platón

A könyvet az érti meg igazán, aki a következőket gondolja el: mi lett volna Európából és mi történt volna Európában, ha Platón nem lett volna? Ma egész biztosan nem lennének államok, nem lennének tiszta, rendesen öltözött, tagolt beszédű, erkölcsös, művelt emberek, nem lettek volna utak, nem lenne törvény, fegyelem, önuralom —, nem lenne Európa. Sőt: nem lenne törekvés az egyre tisztább és nemesebb rendre, igény a magasrendűségre. Egy francia azt mondta: ha Napóleon igazán nagy ember lett volna, könyveket írt volna. Megfordítva: Platón is lehetett volna világhódító, de túl nagy volt hozzá. Könyveket írt, mert ez több. Ez a könyv. És ez: Platón.
(100 könyv, 34.)

 

Konrád György
Magyarnak lenni Európában

Európainak lenni Magyarországon annyit jelent, hogy megtanuljuk a bibliai demokráciát, hogy valóban egyenrangúak vagyunk a többi emberrel minden élethelyzetben, munkahelyen, asztalnál, ágyban egyaránt. Európa számra és munkára nézve erősebb nyugati fele kialakította a liberális demokrácia politikai erkölcsét. Európai az az ország, ahol az egyén szabadsága sérthetetlen, ahol az emberi személy méltósága az értékelés alfája és ómegája, ahol különös tulajdonságaiért semmilyen közösséget nem üldöznek. Felebarátaink megfélemlítése, korlátozása vagy akár elpusztítása azért, mert ilyen vagy olyan sokasághoz tartoznak, a faji, nemzeti és osztálygyűlölet Európában visszatekintve is hagyományként utálatossá vált éppen azért, mert az európaiak tanultak a saját történelmükből, és ma már tudják, hogy a diszkrimináció gyilkossághoz vezet. A gyengébbek megbántása, a fölényeskedés az egyenrangúak között, a csatlós alázat a nagyokkal szemben – olyan magatartás, amely az európai tekintélyuralmakban a helyén volt és van is mind a mai napig, de már nincs a helyén és szerencsétlen elmaradottságnak tűnik fel szabad nemzetek polgárai között. A peckes csatlós az alakuló-tanuló Európában panoptikumfigura. Lehetséges-e demokrácia demokratikus személyiségek nélkül? Utóbbiakat inkább azonosítanám a játékossal, mint a harcossal. Zsarnokságok üledéke, ha a harc vérre megy, ha a játékosok valóban meg akarják sérteni és ki akarják készíteni egymást.
(részlet)

 

Ady Endre
A magyar Pimodan

Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából. Ó, ez nagy és titkos tudományom nekem: szavakon, agyakon, szellemességeken, régi embereken és írásokon is megérezni és megismerni a hajdani, elillant italmámort. Embereket, írókat, magyarokat, nemrég meghaltakat s ma is élőket ismerek, akiket talán később, ha folytatom ez írást, meg is nevezek, s akik valamennyien érdekes, bús, rokon példák. A németek hírhedt alkoholisták, s Hartlebennél különb Hartleben is ért már náluk hartlebeni sorsot, de a művész temperamentumok alkoholizmusa nálunk a legkiabálóbb és legtipikusabb. A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Féllelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már, s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kultúrás Bizánc kapuját, s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártíraureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen.
(részlet)

Madas Edit – Monok István
A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig

Európa a 11. század elején, amikor hazánk kapcsolatba került az írással, az írásbeliség hanyatlásának korszakát élte. Ez azt jelenti, hogy az írás nem volt jelen a társadalom mindennapi életében, a személyes érintkezésben, az üzleti és jogi ügyek intézésében, hanem jószerével csak a könyvekre korlátozódott. Ez tükröződik abban is, hogy csak könyvírás (textualis) létezett, az okleveleket is, ha mégis sor került kiállításukra, textualisszal írták. Az írásbeliség alacsony színvonala nem vonatkozott magára az írásra: az írástörténet legszebb, legkiegyensúlyozottabb betűkészletét, a Nagy Károly-féle írásreform (9. század) során bevezetett karoling minuscula 11. századi változatát használták ekkor. Ez az írás jellemzi legkorábbi kódexeinket és okleveleinket is (például a tihanyi apátság alapítólevelét, 1055.).
(részlet)

 

Várkonyi Nándor
Papír és sajtó Európában

A nyomtatással a könyv, a mű a gép hátára került, gépi termékké vált. Ezáltal viszonya az emberhez gyökeresen megváltozott, mozgása a gép természetéhez idomult, önállósult, mint a felserdült ifjú. S minthogy a könyv gondolatot hordoz, a gondolat is tömegcikké vált, önállósult. Világos jele ennek, hogy azonnal megszülte önnön reakcióját: a könyvcenzúrát. Cenzúra volt azelőtt is, de az egyház vagy a fejedelem csak a gondolatot fogta fékbe, s az eretnek vagy lázadó gondolat leírásra sem igen kerülhetett, könyvvé nem válhatott. A nyomtatás jóvoltából a gondolatot hovatovább csak könyvkorában lehetett utolérni, a korlátozás csupán visszaható érvényű volt, a mű megszületett. S a gondolat és a gép egymást kiegészítő élettörvényéből folyik ismét, hogy amely gondolat a gép útján publikussá vált, evvel egyszersmind elveszti halandó természetét. Bárhogy üldözzék is, mint a kivágott törzsű fa, gyökeréből mindig újra kihajt, néhány magot mindig megterem, melyet rejtélyes módon, de mindig tovahord a szél, és sorompók nem állják el az útját. Ennek a tüneménynek a tapasztalása szülte meg újra és újra a középkor előzetes cenzúráját, de a gépet ez sem tudja utolérni. Hogy utolérhesse, minden gondolat-nyomtatógép mellé a Föld kerekén oda kellene állítania a maga magzatelhajtóját. Ámde maguk a gondolatok is szemben állnak egymással a Föld kerekén, s mindegyik védelmezi a maga csecsemőjét, akár építésre, akár rombolásra született.
(Az írás és a könyv története, részlet)

 

Mircea Eliade
A szent és a profán

A természet szentségének tudata a mai Európában úgyszólván csak a falusi népességben él tovább, mert az még kozmikus liturgiaként fogadja be a kereszténységet. Az ipari társadalom, különösen az értelmiségiek kereszténysége viszont már régóta nélkülözi azokat a kozmikus értékeket, amelyek a középkorban még hozzátapadtak. A városok kereszténységét ettől még nem kell "lesüllyedtnek" vagy "értéktelenebbnek" tekinteni, csupán azt kell megállapítanunk, hogy a városok vallási érzékelőképessége rendkívül elszegényedett. A modern városi keresztényeknek már nincs részük a kozmikus liturgiában, annak misztériumaiban, ahogy a természet részt vesz a krisztológiai drámában. Vallásos átélésük már nem nyitott a "kozmosz" felé. Pusztán magánélménnyé változott: az üdvösség olyan probléma, amely az embert és istenét érinti. Az ember jobbik esetben nemcsak Isten, hanem a társadalom előtt is felelősséget érez. Ám ebben az ember–Isten–történelem-komplexumban nincs helye a kozmosznak. Ezért feltehetően már az igazi keresztény sem érzi Isten művének a világot.
(részlet)

 

Esterházy Péter
Egy nő (38)

Van egy nő. Gyűlöl. I hate this situation, ismételgeti, de valójában rám gondol. Szünös-szüntelen rám gondol, éjt nappallá téve. A hasa olyan, akár egy hordó, fényesen domborodik, nekem igen tetszik. Komolyan állítja, hogy ő John Lennon húga, erre nevetve a lába közé bújok, fejjel előre. (Én eszeltem őt ki, elképzeltem egy mágikus helyet a fikció birodalmában; asztali lámpa világítja meg a nedves odút, Caligari doktor nadrágját; az ablakon bepillantó vérfarkas demokrácia után áhítozik; a nő megadja neki; a vérfarkas csatlakozik Európához, a nő önmagától undorodva mosakszik, Marlene Dietrichre hasonlít, kék angyal; a képzelet, sóváran, más föladat után néz.) John Lennonról mindent tud, az egész szakirodalmat, és a szövegeket is. I am sitting on a cornflake, ilyeneket mond, I am the walrus, ilyeneket. Nem hiszem egy szavát sem, de újra meg újra sóváran várom, hogy kijelentse, ő John Lennon húga.

 

Nádas Péter
Jegyzetek az égi és a földi szerelemről

Nem tűnt föl még soha senkinek, hogy az európai irodalom szerelmi történeteinek láttán valójában el kéne mennie kedvünknek attól, hogy szerelmesek legyünk?
Ám ennyi vereség és pusztulás láttán is kinek ment volna el a kedve a szerelemtől?
Akkor minek mégis e roppant mennyiségű könny, vér, méreg, bosszú, gyilok, s mivégre a sok őrjöngés, téboly, sikoly, hisztéria?
Nem vagyok-e mindenkitől különböző, megtörténhet-e velem, ami mindenki mással?
Ki látta a szépség roppant tengerét? Ki kelt át rajta? Mivégre az ámítás?
Megtörténhetik-e, ami tegnap történt? Miért kéne éppen nekem a szomorúság, a kétség és a fájdalom végeláthatatlan sivatagában vándorolnom?
Vagy ténylegesen fordítva állna, s a szomorúság, a kétség és a fájdalom végeláthatatlan sivatagán kéne átvándorolnom, hogy aztán egyetlen pállott vizű tócsában véljem fölfedezni a szépség roppant tengerét?
Ilyesmiket kérdeztem magamtól, miközben fölértem a dombgerincre.
És ha így van, ha ilyen, ha másként nem megy és nem lehet, akkor inkább a halál? Legkedvesebb szerelmes regényeink legnagyszerűbb hősei miért döntenek így?
Utána kéne nézni, mióta és miért kapcsolták az európai irodalmak a halálhoz a szerelmet? Ilyen magától értődő lenne ez a kapcsolat?
Aki szerelmes regényt olvas, halálra vágyik?
Szókratész és Flaubert ugyanarról az emberről beszélnek-e? S ha nem, mert nem, akkor mégse alkatuk adottságai szerint kell megkülönböztetnünk az embereket, hanem a történelmi korszakok adottságai szerint?
Orpheusz nem a halálból akarja-e visszahozni a szerelmesét? Kedves szerelmi regényeink hősei miért taszigálják szerelmesüket a halálba? Ha nem ők, akkor meg ki?
Sors? Mi az? Isten? Ki ő?
Nem, Orpheusz nem a haláltól akarja visszakapni elragadott szerelmesét, hanem egy megszólítható személytől. De a mi halálunknak van-e még megszólítható személye? Németül hímnemű, franciául nőnemű. S ez nem arra utal-e, hogy legalábbis volt ilyesmije? Valaki volt, akivel valamit meg lehetett beszélni.
Ha Júlia türelmesebb lenne, akkor Rómeónak sem kéne meghalnia?
Miért tekintettük annyi évszázadon át szépnek a boldogtalanságot, miért élvezzük mások szenvedésének látványát, ha egyszer úgy vélekedünk róla, hogy nem jó?
Nem kéne inkább mulatnunk Trisztán és Izolda ügyetlenkedésein?
És miért nincsenek se ilyen, se semmilyen szerelmes történetek többé?
Velem emelkedtek lélegzetem kiáltásai. Mintha ugyanígy emelkedett volna az estéli pára. Elborította a magam mögött hagyott völgyeket.
(részlet)

lllyés Gyula
Válasz Herdernek és Adynak

Különös kutyaszorítóba került, aki Adynak és elődeinek vonalán akart lenni egyszerre hű európai és mégis – már Csokonai szavaival – „egy hív magyar”. Innen is, onnan is fenyegették furkók. De hát mondhatunk-e kevesebbet, mint amit minden „hív magyar” látott, annál világosabban, minél európaibb volt?
(részlet)

 

Kölcsey Ferenc
Nemzeti hagyományok

Óhajtanám, hogy valaki világosan megmagyarázná, ha nemzeti karakter és nemzeti nyelv állanak-e egymással függésben? Annyi bizonyos, hogy karakter és nyelv a poéta művére egyforma behatással munkálnak. A nyelvbeli különbség Európának régi és új mívelt népei közt nem keveset tesz arra, hogy a görög és európai új poézis minden hasonlítani akarás mellett is egymástól különbözzenek. Akcentuáltság s onnan következett rím és német prozódiai sajátság s a régi nyelvekénél kevésbé szabad szintaxis, már magokban nevezetes elhajlásokat csinálnak; mi nem leszen még, ha a nyelvvel a különböző nevelés, erkölcs, szokás, itélet és tudomány következéseit öszvekapcsoljuk? Maga az újaknál oly közönségesen elterjedett szentimentalizmus a költés minden nemeiben új meg új színeket hoz elegyedésbe; midőn nemcsak a komolyabb indúlatokon önti el magát, de magának a jókedvnek csapongásaira is gyakran általfoly. A görög költőnek, mint a görög művész szobrának, busongása is szép és nyugalmas; vidámsága pedig tiszta, mint a felhőtlen ég. Az újkori lelkes költőnek bánatja gyakran a vérzésig gyötör; s vidámsága sok ízben annyi komolysággal vegyül fel, hogy e vegyületben egy egészen új alakú lélekállapot áll elő: `humor` tudniilik, mely a régieknél ismeretlen.
(részlet)

 

Juhász Ferenc
Pupillák, 19.

Nem a négyökrös szekér, a puszta-pupillán ballagó, a Tejút omlásfátylában fehér, csillagválasztó Petőfi Sándorral s Erzsikével,
nem a négyökrös szekér nyikorgott zötyögve az éji országúton csillagcsipketűz-űr menyasszonyfátyollal beborítva
az álmodozás-esküvőn, az izgalom-izzadt kezek-csókja úton, mikor lábszárak, térdek, combok, testoldalak egymáshoz szorítva
s oly mélyen és tisztán hullt rájuk a sziporka-éj, mint a havazás, s szempillájuk, hajuk, s az ökörhát, ökörfül, ökörszarv szikrázik hópihével.

Nem is úgy, mint a honfoglalók fakorong-kerekű szekere talán, asszonyokkal, gyerekekkel, csecsszopókkal, terhes anyákkal
s hömpölygött, folyt, áramlott a több-módozatú állatcsorda, s a hazát-kereső ember-nyáj, a baktató fáradt földműves, a tegzes, íjas, nyilas lovas-horda,
apró méneken, törpe csődörökön, fanyereggel, borda-kupolás bőrsisakokkal, pajzsokkal, kardokkal, ügetve, előre-futva lovagolva,
az Ázsiát-elhagyók, a tajtékos lovakon futva hátrafele nyilazók, a nomád kentaurok, szívükben tajgákkal, tundrákkal, sivataggal, fű-pusztasággal.

De kétlovas, zöldre festett katonaszekér, hadsereg-parasztkocsi csörgött, csikorgott az országút hómocsok-sarában
s a kerékvasakon, lovak patáin sárga hó-rózsakoszorúk, mintha pihéje, madártolla nőtt volna a pántoknak, küllőknek, kerékagyaknak, lábbal-telt szarukelyheknek
s csörömpölt a szekér s Európa pokolmenete síkban ömölve legyezősen zuhogott, mint záporbuborék-szemhólyag villám-csatában.

Ment a halál-szénásszekér! S a keréklőcsöt fogva a vánszorgók, a száműzve hazát-elhagyók, s a szekéren tömegsír-emberboglya:
egymáson halomba a betegek, köhögők, vér-köpők, vér-szemgolyó-vakok, ruhás csontvázak, pajeszos, Mózes-szakállas a fa-félhold vasrúd-félkosár saroglya,
mint óriás rácskoporsó! S mint vadászaton lelőtt véres őz hátsó, hasított körmű lábai, a saroglyára hasalt rab bakancsai az útsarat gereblyézve kerepeltek.

Mikes Kelemen
Törökországi levelek, 155.

Bukurest, 15. martii 1740.
Nem kétlem, néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted volna, én is vettem a februariusi leveledet, csak ugyan annak is tulajdoníttom, hogy eddig meg nem fagytam, mert itt rettentő irtóztató tél vagyon, 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket Láponiában vittek, a Jeges-tenger mellé, mert senki nem emlékezik ilyen kemény télről, e’ pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek volna Dániából Svéciában, de nekem ahhoz mi közöm. Ahhoz több közöm vagyon, hogy rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban; van is okok hozzá, mert nekik engedtem a meleg házat, én inkább tűrhetek, mint ők, és nem zúgolódom. De a nagy drágaság és szükség itt; az utcákon egymás keziből vonják ki a kenyeret, sokszor történt, hogy ebédhez ültem volna, de kenyerem nem volt. Mindezeket nem lehet csudálni, mert másunnan semmit nem hozhatnak, itt pedig vízimalom, molnár, minden esszefagyott. Megvallom, hogy örömest megválnék Bukuresttől, mert itt igen unadalmas a lakás. Nem tudom én micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni. Nem kell félni, hogy se Molduvában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot hozzám nem mutat; mikor hozzámegyek, a szót nem kímélli, mind az a többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mérnek a vajdától az idegenekkel társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss néném, ha elvégezem levelemet, mert egész penitencia írni, valahány betűt írok, mindannyiszor kell a tűzhöz tartanom a pennámot, hogy a ténta megolvadjon. De micsoda tűz ez is, mert még az is sokszor megfagy. Fát igen ritkán és drágán lehet kapni, ami keveset kaphatok, azt inkább a konyhára adom, mert inkább szeretem fázni és jóllakni, mert a hidegben jobban esik az étel. Könyörögj néném, hogy meg ne fagyjak már tavaszig, noha már közél van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha most kezdené a telet. Jó egészséget, néném, nekünk meg egy kis lágy időt.

Eötvös József
Novella

Mint sok egyéb, úgy honszeretetünk is más, mint amit Európa többi népei e szó alatt értenek. Az érzés, mely őket hazájukhoz köti, csakugyan születésök földjéhez való ragaszkodás. Az apai ház, a völgy, melyben fölnevelkedtek, a bércek, melyek látkörüket beszegék: ez az, minek emlékét nem felejthetik el, mi őket ellenállhatlan erővel visszavonja. A magas Alpok gyermeke Svájc valamely kevésbé hegyes kantonjában, a német, azaz oly német, ki a honvágy gyöngeségén még túl nem emelkedett, ha a szomszéd tartományban telepedett le: éppoly kevéssé érzik magukat otthonosaknak, mintha száz mérföldre lennének hazájuktól. Nálok a honszeretet oly valami, mi a földdel összefügg, s az egyest bizonyos helyiséghez köti – nálunk az más. Nem a rónaság látköre, nem a hegyek ismert körrajzai, nem a folyó vagy csöndes falu, mely partjain áll, s melynek minden háza régi jó barátként néz reánk, nem ez tölti vággyal lelkünket, nem ez az, miért szívünk szeretve feldobog. A róna lakója az erdős Mátrán, az erdélyi hegyek fia rónaságunkon, ki a széles Duna partjain növelkedett, a csöndes Tisza füzesei alatt vagy a Balaton bájló vidékén egyiránt otthon érzi magát. A magyar nem földjéhez; ő nemzetéhez ragaszkodik, s ez oka, hogy nálunk a helyi, az úgynevezett falutornyának patriotizmusa alig található; s mégis azon érzelem, mely az egész népet egy nagy egésszé összefűzi, erősebb, mint bármily más európai nemzetnél. Hisz az érzéketlen bércet s rónaságot ki szerethetné úgy, mint azt, ki érzelmeit viszonozhatja. Az-e oka ennek, mert keletről jövénk, s miként őseink, más vándor népek módjára, nem egyes helyiségekhez, hanem fajokhoz való ragaszkodásuk által váltak nemzetté: úgy mi is megtartottuk jellemöket és érzéseiket ebben is: vagy talán az, mert a magyar másfél századig török járom alatt görnyedett, s hazájában, melynek felét nemzete s ellenségei bírták, magát otthonosnak nem érezheté, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ezen érzés a mai napig sem változtatta meg természetét, s hogy az egységnek érzete, mely népünk minden osztályait áthatja, s annyi viszály és csapás után a hazát fenntartá, éppen ennek köszönhető.
(részlet)

 

Márai Sándor
Aki látja hazáját

Bizonyos, hogy a kis nemzetek virtuális jelentősége nem csökkent az atomkorszakban sem, de bizonyos, hogy szereplehetőségük az új világban megváltozott. Határkérdések, etnikai problémák, kis népek közötti tíz-húsz év előtti fájdalmas félreértések: mindez egyféle valóság ma is, de e problémákon túl e népek összesége számára, Európa keleti térségében új feladatokat rajzolt fel az idő a történelmi látóhatárra. Az új korszakban bizonyosan nem „atomizálódott” a magyar nyelv, a magyar műveltség. A nagyobb gazdasági, politikai egységek kialakulásának korszakában nem „atomizálódott” a kis népek egyéniségének jelentősége. A magyar irodalom, zene és művészet tudósainak képzettsége és alkotószelleme, társadalmunk átalakuló életformái, mindez „valóság”.
(részlet)

 

Babits Mihály
A magyar jellemről

A magyar nem az eszmék és zászlók népe. Tudott küzdeni Európa változó eszméiért, de ezek nem hatották át annyira, hogy teljesen bennük és értük élt volna. Legfeljebb meghalt értük. Élni akkor is inkább csak azért élt, ami az övé volt, a maga igazáért, magában s maga szerint. Ez okozza az elvtelenség látszatát. „Nincs nép, mely ádázabb harcot folytatott volna elveiért, s ugyanakkor könynyebben adta volna föl elveit, mint a magyar...” Csakhogy amiért a magyar oly ádázul harcolt, igazában nem a század által fölvetett véletlen eszme, hanem a saját joga és igazsága. Vagy akár: délibábja. Minden eszme közömbös volt, ha ennek szempontjából közömbös volt. S ellenséges, ha evvel ellenkezett.
(részlet)

 

Weöres Sándor
Jóslás az egyéniség alá süllyedésről

A létezés egyetemes összefüggéséből kiszakadt, egyéniségébe-zsugorodott mai ember hamarosan el fogja veszíteni egyéniségét, de nem fölfelé, hanem lefelé. Minthogy nem bír egyéniségéből kiemelkedni, hát alájarogy. Nemsokára hatóságilag szabják meg, hogy melyik vezetőembernek képét kell a falra akasztanod, milyen könyveid és egyéb tárgyaid lehetnek, mit ehetsz-ihatsz és mikor, s nemcsak a munka, de a szórakozás is kötelező lesz, megszabott módon és megszabott időben; s az egyéniségük alá süppedt embereknek ez tetszeni fog. Miután az európai ember ezer évig úgy volt egyéni, hogy személyes szeszélyeit az egyetemes lehetőségekkel szembefeszítette: most a szeszélyekből alakult ördögi rend nemcsak az egyéniségét, de az emberi létét is maga alá temeti.
S a mai ember ezzel elégedett és boldog lenne, ha körötte az ól nem imbolyogna szakadatlan.
(A teljesség felé, részlet)

Várkonyi Nándor
Az elveszett paradicsom

Mi az oka, hogy elvesztettük kultúraalkotó képességünket? Azok a különbségek, amiket a mitikus és a racionális ember pszichikai alkata közt megneveztünk, kétségkívül megkívánják a fiziológiai változások föltevését is. E kettő nem lehet meg egymás nélkül; testünk-lelkünk megváltozott, s evvel megváltozott egész műveltségünknek képe is. Mi európaiak azt a folyamatot, amely a Védák, a Biblia, a homéroszi költészet megalkotásától a rádióig és az atombontásig vezet, "fejlődésnek" nevezzük: ahogyan haeckeliánus meggyőződésünk szerint a szervezetek az egyszerűtől, a kezdetlegestől egyre a tökéletesebb felé szerveződve, gépiesen alakultak ki, ehhez hasonlóan emelkedett egyre följebb műveltségünk is a barbár vakhitek, a homályos, alacsony szellemi élet régióiból mai tisztult és magasrendű kultúránkig, a fejlődés tetőfokáig. Aki azonban nem rabja a nyugati ember végzetes autocentriájának, nem vitatható bizonyossággal tudja, hogy ez a fejlődés csak anyagi, civilizatórius, s hogy a kultúrában az ellenkező folyamat ment végbe: csökkenés, szegényedés. Ebben a felismerésben azonban már évezeredekkel megelőzött bennünket a régi ember. Minden mítoszhitű nép, "primitív" és magas kultúrájú egyaránt, az emberi történet legelejére egy tökéletes lényekkel benépesített, nagyszerű korszakot állít, a boldogság, az isteni erejű alkotómunka, a nagyarányú képességek idejét, az Aranykort s benne a Paradicsom isteni társadalmát. Az ember az istenek közt született, ők alkották, a maguk képére és hasonlóságára. Az egyetemes aranykor-hagyományban természetesen sok az egyszerűsítő eltúlzás, a mitikus sűrítés, de épp ezáltal őrzi meg tisztán az elemi lényeget, az egykori harmónia emlékét. Az ember a bűnbeeséssel hullott ki a kozmikus, isteni közösség összhangjából, s evvel a maga szemében is epigonná vált.
(részlet)

 

Martin Heidegger
Már csak egy Isten menthet meg bennünket

Meggyőződésem, hogy csak a világ ugyanazon helyéről kiindulva készítheti elő önmagát valamely visszatérés is, ahol a modern technikai világ létrejött; meggyőződésem, hogy ez nem a zen-buddhizmus vagy a világra vonatkozó más keleti tapasztalatok átvételével történhet meg. A radikális átgondoláshoz az európai hagyományok segítségére és újabb elsajátításukra van szükség. Gondolkodásunk csak olyan gondolkodás révén alakul át, amely ugyanazon eredettel és meghatározottsággal bír.
(interjú, részlet)

Krasznahorkai László
Megőrülni a Paradicsomban

A vágy, hogy valami tökéletesre találjon, a modern európai emberben éppannyira elementáris, éppannyira lebírhatatlan és elfojthatatlan, mint gyanakvása mindazzal szemben, ami tökéletes. Attól kezdve, hogy a racionalizmus fokozatos térnyerésének évszázadai alatt felszámolta kapcsolatát a transzcendenssel, s átadta magát az egy-értelmű valóság, vagyis a végső célját mint mesét vesztett realitás bűvöletének, bizalma megrendült a korábbi évezredes meggyőződésben is, miszerint van ideális, következésképpen van értelme eszménynek, egyszóval hogy mondjuk Platónnak – az összes súlyos kétely dacára – végső soron mégiscsak igaza van. Eme éppoly romboló, mint felszabadítón hősies merészsége („Isten nélkül állni egyedül az univerzumban”) arra azonban nem volt képes, hogy maradéktalanul kiirtsa belőle annak emlékét, hogy olyan ember ő Európában, akinek a számára az ideális létezett, akinek ily módon voltak eszményei, volt istene, és aki hitt Platónnak. Belenézni egy világegyetembe, mely magára hagyja alanyát a tudással, hogy a közvetlenül okozatszerű folyamatok kimondhatatlan bősége és átgondolhatatlan szerkezete nem igényel okot a működésre, csak működik, olyan ördögi mód varázslatos igézet és bizonyosság, hogy ez pont elég megpecsételni helyzetét, azaz pont elég erőt ad, tényleg könnyedén, elkeseredés vagy a pátosz túlzásai nélkül kijelenteni, hogy ő, ez az újféle ember Európában, s mindenki, akit a régi módon maga alá temetett, már nem fordul vissza: nem lesz többé értelme számára az ideálisnak, nem lesznek újra eszményei, nem lesz istene, amiként nem hisz már Platónnak sem, soha többé.
(részlet)

 

Móra Ferenc
A magyar paraszt

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom, mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságos könyvet tettünk, amelyikben a gyerekkora óta őrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az előadásba nem akarok belekeverni semmi politikát. Azért hagyok ki belőle minden nevet, még a helyét is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek „az egyik szomszédja Kína, másik Ausztrália”. Annál is rosszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a domíniumok közt, harminc kilométerre a vasúttól, és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna, s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejű házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs, és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.
(részlet)

Ottlik Géza
Buda

56-ban, október 25-én déltájt idegesen, kapkodva borotválkoztam a fürdőszobában, amikor Márta rám kopogott. Azért voltam ideges, mert féltem, hogy megint itt hagynak, nem várják meg, amíg felöltözöm. Képesek rá.
– Nyissa ki, Bébé! Egy percre csak!
Mindjárt, mindjárt. A fél arcom még csupa szappanhab volt. Az ajtót sose zártam be. Márta tudta jól.
– Hát tessék! – kiabáltam vissza dühösen.
– Ne haragudjon! Julcsi nadrágjából csurog a vér – (bejöttek, bedobták a nadrágot a fürdőkádba, csavarni lehetett belőle a vért) –, de nincs semmi baja, nem az ő vére, ne vágjon ilyen hülye képet, Bébé!
Medve volt a harmadikuk, bekötözött bal karral, vigyorgott rám: “Mint borjú az új kapuban?” – Intett, siessek öltözni, neki már rég a Bajza utcában kellene lenni. Meg volt beszélve, hogy elvisz engem is az ő konferenciájukra. (Bevették valami legfőbb forradalmi bizottságba, s tudtuk, hogy vállalta.) Akkor hogy került helyette ide, Julcsival a Parlament elé? Julcsi, Júlia nagyobbik lánya, tizenhat éves gimnazista volt, s Medve tudta, hogy az iskolatársaival ma is kivonulnak-felvonulnak, ahová kell – hát értük jött. Jó korán. Lent megtanította őket, hogy mi a “Teljes fedezés”. Erre szükségük lett. A sarki nagy banképület tetejéről gépfegyverrel lőni kezdték a teret. Nem az oroszok.
(Tűzszünet volt. Egy-két szovjet tank, páncélautó az Országház kapui körül ácsorgott, legénység nélkül.)
Julcsiékat talán a “Teljes fedezés” kímélte meg. Ahogy a földhöz lapulva hasaltak mozdulatlanul, kettejüket mégis lövés érte. Medve a bal karjába kapott egy golyót, amikor felugrott és átszáguldott a bank kapujába. A tetőről tüzelő két vagy három géppuskafészket mindenáron el kellett hallgattatni. Harmadmagával liften fel is ért a felső emeletre, de csak négy üres géppuskát találtak, a gyilkosok elpárologtak és nyomuk veszett.
Lent Julcsi, más is, vértócsában feküdt, legalább egy fél órája. Mi a Vilmos császár út egyik mellékutcájának a sarkán laktunk. Közel. Medve Julcsi segítségével átcipelte a súlyosabb sebesültet a kapunk alá. Lakott fölöttünk egy orvos. Egy rendkívül jólelkű körzeti főorvos; a világ legbutább embere. Mire leért – pedig szaladt –, az ismeretlen lány vagy fiatalasszony már nem élt. Nem tudtuk, ki lehet? A doktorunk sajnálkozott, megnézte Medve karját, bekötözte.
Márta beáztatta és kimosta Julcsinak a vérrel teljesen átitatott (egyébként féltett, “amerikai”) farmernadrágját. A fürdőkádunkból csurgott-ömlött lefelé a sok véres víz.
Kinek a vére? Azé, aki meghalt, és azé, aki mellettük feküdt? Az egyik oldalukon? Vagy akik a másikon? Sokan megsebesültek...
– Magyar vér – szögezte le Medve. – Tegyen el pár csöppet, és írjuk rá: “Ismeretlen magyar vér.”
– Erről jut eszembe – nézett fel Márta Medvére. – Mi nézők vagyunk, de mondja: Nem nézi maga most túl közelről ezt a nagy ingyenmozit? Mint hithű néző, nem válhat szereplővé, gondolom.
Ez nyilvánvalóan Julcsinak volt szánva. Medve dünnyögött valamit, hogy neki, speciel, ezt nem lehet elég közelről nézni - Sándor miatt. Ahogy Márta mondta egyszer: Petőfinek ez nem politikai, hanem költői feltevése. Amivel Sándor nyert. Csak menjen ki az utcára, csak nézzen ki az ablakon. A rongy, a talán túlságosan ronggyá vált élete – senkinek sem drágább, mint a haza absztrakt becsülete. Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk, Márta, a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: boldog megkönnyebbülés. Mennek együtt vagy külön, mély, boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzó ágyúknak, gépfegyvereknek. Semmi nem drágább nekik, mint a visszanyert emberi méltóságuk. Ez költészet, maga megmondta, Márta. Ez az ingyenmozi, röhej, de úgy, ahogy van, mindenestől költészet.
Ráhagytuk. Medve mégis később (beültem vele kávézni a székházuk büféjébe) visszatért rá. “Ez így igaz, hé, ahogy mondtam. És költészeti kérdésben perbe szállni Petőfivel? Majd ha elment az eszem!”
Mellesleg Petőfinek gyakorlati politikai kérdésekben is megdöbbentően igaza volt: Európa ma más történelmet írna, ha akkor rá hallgat és felakasztja a királyait, császárait, cárjait. Gondoljam végig.
Hogy velünk mi lesz, hogy lesz ez? Ki tudja. Kutya legyen, ha végül nem Sándornak lesz igaza ebben is. Ma, rádió, filmhíradó, látja, hallja, olvassa mindenütt az egész emberiség a hatalmas győzelmet, szóval egyelőre egy-null az egész emberiség javára. Első félidő? Nem, öregem: táviratozott Londonba: “Orwellt már megcáfoltuk.” (Kész. A mérkőzés eldőlt. Nincs mese. Nincs tovább, Bébé.)
Még volt tovább, még volt némi mese is. De amiről igazan szó volt, a nagy mérkőzés eldőlt.
(részlet)

 

 

Nagy Lajos
Képtelen természetrajz
A poloska

Vannak háziállatok, mint például a ló, szarvasmarha, kutya, macska és a jámbor ember – és vannak vadállatok, mint az oroszlán, tigris, jaguár, február és a gonosz ember. A poloska nem háziállat, habár benne lakik a házunkban (nálunk nem, csak a szomszédoknál), mert csíp. Viszont, ha csíp is, azért még nem vadállat, mert nem erdőben lakik. Legcélszerűbb tehát a poloskát az ágyiállatok közé sorozni.
     A poloska kicsiny állat, akkora, mint egy gyöngyszem, vagy egy vércsepp, vagy egy lencse. A színe rozsdavörös, a szaga büdös. És ez mind igen bölcs rendelkezése a természetnek, mert így még csak ki lehet bírni azt a pár ezer poloskát, ami egy jól nevelt pesti hálószobában van, de képzeljük el, milyen rettenetes lenne, ha a poloska akkora lenne, mint egy patkány, égszínkék színe lenne, és olyan szaga lenne, mint egy gyöngyvirágnak. Ugyebár, még sokkal undorítóbb lenne. Na hát ezért mondom én mindig, hogy a természet igen bölcsen van berendezve, és azt nem lehet csak úgy meggondolatlanul kritizálni. Még azt sem lehet mondani, hogy jobb lenne, ha poloska egyáltalában nem lenne, mert baj ugyan, hogy nálunk van, de mind tiszta haszon, hogy a Kohnéknál is van meg a Koplalaghyéknál is. A poloska neve szláv eredetű szó, a szlávoknál úgy hangzik, hogy: ploska. A poloska példa arra, hogy őseink a kultúrát az európaiaktól vették át. A poloskára vonatkozólag ez az átvitel valószínűleg úgy történt, hogy őseink, mint nomád nép, fölös számú tetvekkel rendelkeztek, mikor azonban letelepedtek, tetveiket becserélték a szlávokkal poloskára; a szlávok persze csaltak, mert igen sok poloskát megtartottak maguknak. A poloska igazi kultúrféreg, vadembereknél és félvad nomádoknál nem fordul elő, falun, sőt vidéken is ritka, ezért véleményem szerint valamely nép kultúrájának igazi fokmérője poloskáinak a száma.
     A poloska a városi lakásokban, az ágydeszkák és falak repedéseiben sunyít, éjjel, mihelyt eloltják a lámpát, elkezd a falon korzózni. Korzózik, korzózik, korzóznak, korzóznak, csakhamar ezren korzóznak a falon, s aztán körülményes utakon bemásznak az ágyba, rámásznak az alvó emberre, kis szívócsövecskéjükkel lyukat ütnek a bőrébe, s elkezdik a vérét szívni.
     Amikor jóllakott a poloska, kihúzza szívókáját a pali bőréből, megtörüli és zsebre teszi – s vesd el magad, elkezd őrülten menekülni. A sértett áldozat egy darabig még nyugodtan alszik, de mire a poloska az ágyról elmászik a „Petőfi halála” alá, akkorra elkezd ám a csípés helye fájni, s az áldozat mozog, fölébred, kigyújt és megvakarja a tett színhelyét. Majd éktelen sziszegéssel, káromkodással keresi az átkozott merénylőt. A tettes poloska a legnagyobb nyugalommal hallgat, tudja, hogy őt már baj nem érheti, s az egész szitkozódást nem is érti, mert hiszen a sérült nem őt szidja, hanem az anyját.

 

Jókai Anna
Genius loci: Európa

A hely szelleme – genius loci, Európa – még most is zavarban. Depresszióin már túljutott, de túl az eufórián is. Normális állapotában most lassan-lassan bevallja: a kór nyomai megmaradtak, bárha kipusztult (vagy végső stádiumában van) a kórokozó. Csak a kuruzsló hisz a nyom nélküli gyógyulásban, az orvos tudja, az „érintettség” teljesen meg nem szüntethető. Ami megtörtént, megtörtént. E földrésznyi szervezetbe a kétféle rettenet örökre bele van írva. Nem lehet tagadni: a „nemzeti szocializmus” démonát Európából szabadították a világra, az „internacionális szocializmus” démona pedig éppen az így és ekkor keletkezett szellemi repedésen keresztül fúrhatta Európa testébe magát. A hangzatos elnevezések mögött tudjuk, ki és mi lakozott. Két antiszellemiség: a fasiszta „lelkület” és a bolsevik „tudat”. Felváltva: előbb a fekete szárnyú, majd a vörös szárnyú bukott angyal vert minket kemény szárnyaival. A „magasabbrendű faj” és a „másfajta raj” életidegen ideológiája megerőszakolta az elgyengült realitást; egymás után két torzszülött nyilváníttatott sosem volt szépségű újszülöttnek; kíméletlenül „előírt” lett a hamis megváltás ilyen vagy olyan tervezete. A mesterségesen felduzzasztott gőg – nációban vagy osztályérdekben működve – megtette a magáét. A szerencsésebbek pedig, akiket a vajákos ceremóniák legalább részben elkerültek, hajlamosak voltak a balsorsúakat kirekeszteni. S éppen a Közép – csökkentett vagy hisztériás szívműködéssel – került permanens életveszélybe.
(részlet)

Molnár Tamás
A kultúra folytatódik

Ha a tudományt és a moralitást összehasonlítjuk, akkor azt kell mondjam, ez a kettő már Szókratésznél elvált. Már Szókratész fölvetette a görög filozófia matematizálódásával szemben az etikai kérdést, sőt a vallási kérdést is, és azóta is mindenféle utópisztikus vágy nyilvánul meg a keresztény vagy nem keresztény Nyugaton, amely megpróbálja összeboronálni az erkölcsöt és a tudományt. De nem lehet. Nem ugyanaz a kettő, és nem is rokon fogalmak. Arról volt általában szó, hogy melyiknek kell a másik fölött a dominanciát megszereznie. Én azt mondom, hogy minden, amit csinálunk – a családi életben, az üzletben, az egyetemeken – azonnal alá van vetve a morális ítéletnek, akár tudjuk, akár nem, akár bevalljuk, akár nem. Minden pillanatban megítéljük magunkat és a másikat, a történelmet és a társadalmat. Akkor is, ha a döntésünk nem tudatos. Enélkül nem is lehetne élni. Nem állíthatom, hogy a rosszat és a jót nem veszem figyelembe. Amikor Nietzsche azt mondja, hogy 'túl a rosszon és a jón', akkor ő egyáltalán nem ezt a kérdést feszegeti!
     Ma viszont, a 21. században, amikor a tudomány elszabadult a normális korlátai közül, és őrjöngve, ámokfutóként szaladgál a világban, még nyilvánvalóbban fontos, jobban mint valaha, hogy morális ítéletnek vessük alá ezt az uralkodó tudományos gőgöt. Viszont az, hogy a tudomány dominanciáját ma biztosítjuk, egyáltalán nem jelenti, hogy holnap is így lesz. Úgy kell nézni a jelenséget, mint minden történelmi korszakot: él egy bizonyos mennyiségű századig, évtizedig, vagy évig, s aztán eltűnik, elkopik. Hogy miért kopik el, az egy óriási szellemtörténeti kérdés. Azt mondanám, elkopik, mert az emberek megunják. Én az unalomnak nagy szerepet tulajdonítok a történelemben, és ahogy a marxizmust megunták, úgy megunják majd ezt a tudományos őrültséget is, amely egy bizonyos országot, az Egyesült Államokat jelképezi. Az Egyesült Államok valóban a tudományosságra lett építve, de ez a megállapítás nem igaz az európai országokra, amelyek vagy erkölcsre, vagy hatalomra lettek építve.
(interjú, részlet)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.