Korai és újabb művek, olvassuk a kiállítás címét. Seres László 2006-ban, huszonnyolc év szünet után kezdett ismét festeni. Élete mozgalmasan, mondhatni kalandosan alakult, élt az USA-ban, élt Indiában. Ahogy Nagy T. Katalin nagyszerű, informatív, érzékeny megnyitó beszédében felvetette: a vérbeli, zsigeri festő akkor is fest, amikor nem fest, így a szüneteknek nincs jelentősége… Egyik írásom címe, Az író mindig dolgozik. Közhely, de én meg is tapasztaltam, mit jelent az, ha az ember elhagyja a szülőhazáját, és az emigráció évei alatt abbahagyja az alkotást, mintha szellemi emigrációba vonulna, mintha elhallgatna, miközben az új impulzusok, tanulmányok, tapasztalatok által csak gazdagodik, kiteljesedik, megtermékenyül, és ez sok év után felszínre tör újból.

A kiállításon találkozhatunk: Aba Novák Vilmos, Aknay János, Balogh László, Barcsay Jenő, Bíró Sándor, Burai István, Csorba Simon László, Deim Pál,  Deli Antal, ef Zámbó István, Gedeon Irén, Gerber Pál, Hincz Gyula, Horváth Roland, Kerényi Jenő, Klimó Károly, Koszta József, Kováts Albert, Kőnig Frigyes, Körössényi Tamás, Konok Tamás, Lehoczky Krisztina, Mednyánszky László, Munkácsy Mihály, Nádler István, Pistyur Imre, Révész Ákos, Serényi H. Zsigmond, Szakács Imre, Szász Endre, Szurcsik József, Vojnich Erzsébet és Zámbó Attila munkáival.

Szabadkezű rajzokat látni, és térnyerésüket. Nagy István, Vajda Lajos, Ámos Imre, Barcsay Jenő, Kondor Béla rajzainak szellemi örökségét hordozzák. Szűcs Attila egyik előadásának is a mottóra utaló címet adta: Minden megvolt / mielőtt meglett volna.

Nem a Hold túlsó oldalán járunk, nem is azt látjuk. De mégis. A Kálmán Makláry Fine Arts Galériában a Horn-gyűjteményből – dr. Hidvégi Áron Arnold válogatásában – olyan műveket is láthatunk, amelyek eddig nem voltak kiállítva. Ha nem is nagyok a Galéria termei, sikerült Váli Dezső születésének 80. évfordulójára munkásságáról átfogó képet bemutatni. Nincs zsúfoltság, mindegyik mű, a nagyobbak is, megtalálták a helyüket.

Jakatics-Szabó Veronika képzőművész a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja alatt készített festményeiből válogattunk.

A perspektíva pedig hazugság és fikció – állította egykor Giovanni Bertani, a késő reneszánsz korszak olasz festője és építésze. Társai másként vélekedtek. Elhatárolták a teret, végessé tették, lezárták. A futurizmus, a szürrealizmus, az avantgárd alkotói túlléptek a centrális tér felfogásán, a látási centrumot szétforgácsolták, az egész teret felrobbantották.

Körösényi Tamás már a műcsarnokbeli kiállításán (2013) is jelezte, hogy A művészet él. Így vagyok Jovián György táblaképeivel is. Nincs vége, munkássága folytatódik, jelen van, holnap is jelen lesz. Teszi a dolgát. Tárgyi és figurális festő. Tárgyai tetszhalott tárgyak, de élnek. Lehetnek bármilyen kopottak, rozsdásak, elhagyottak, elvesztettek, síron túli csendjük maga a néma kiáltás. Vagyunk, nem pusztítottak el, romolva is élünk. Túlélő tárgyak, kísértetek, visszatérők, mint azok a katonák, akik a Don mellől tértek haza, hóban-fagyban, csontsoványan.

Egy jubileumi kiállítás általában számadás és kicsit összegzés is az elmúlt esztendők alkotásaiból.  Szita Péter tizedik kiállítása, amelyet tavaly októberre tervezett, nem valósulhatott meg. A kényszerű, vírus okozta halasztás, a bezártság nem lazításra ösztökélte, tizenkilenc új művel mutatkozott be idén; helyszűke miatt ez csak egy válogatás a friss alkotásokból.

Negyven kortárs alkotó művei láthatók a Kodály köröndön. Helytállnak. Helyőrzők. Moldova György Negyven prédikátora jut eszembe. A keleti gondolkodásban a negyven a határtalanság szimbóluma. A Szentírás számszimbolikájában „nagyon hosszút” jelent. Negyven napig böjtölünk. Ismerjük Illést, aki előbb negyven nap és negyven éjjel megállás nélkül menetelve jut el Isten hegyéig, a Hórebig (1Királyok 19, 8.), majd Isten magával ragadta.

Szalai András könyve megérkezett, 850 színes nyomású képpel, ha nem is levehető ajtós, de súlya van. A Kieselbach Galéria és Aukciósház kiállítótermében Szalai Andrásé a főszerep, többszörösen is. Kis magyar snassz és neociki című könyvének bemutatóját Szalai András és Weiler Péter közös pop up kiállításának megnyitója követi. A könyv fel- és megidézte építészeti világ jelenségeivel egy retro út keretében szembesülhetünk Óbudán. Egymást erősítik az események, három az egyben, még ha tudjuk is, mindez bravúros marketingfogás, de sokkal több annál, szellemi attitűd és annak érzéki kifejeződése.

Mítoszokkal már nem lehet értelmezhetővé tenni azt, ami értelmezhetetlen, ma már a vesztesek története csak téveszmeként élhet tovább. Csak a hatalom mítoszai uralkodhatnak, csak a győztesek történelme lehet univerzális. – Gaál József kiállítása és Béki István Gúzs című performansza a Godot Galériában Trianon emlékére.

Negyven kortárs művész alkotásai közül nehéz néhányat kiemelni. A sokszínűség okán is. Az első kép szinte idilli, narancsvörös színek, nincs sötét felhő, mégis valószínűtlen Teknős Miklós A kijárási tilalom első napja, Velencei tó, Agárd alkotása, nincs magány, egy párt látunk. A reményt. Majd egy kisfiút, Kudász Gábor Arion Momó ajtóval képén, omladozó fal, az ajtó nem nyílik, a gyerek falhoz állítva, mozdíthatatlanul.

Életjelenségek, vonalak, formák és lágy pasztellszínek fogadnak a Vízivárosi Galériában. Vége a virtuális csendnek, itt minden kép élőben látható. Az egyiken karcsú szárny rebben (Hornyák Evelin Cím nélkül, 2020). Röptetés, angyalhívás? Milyen lehet az élet szárnyak nélkül, ötlik fel bennem. Milyen érzés, amikor elengedünk valamit, valakit, végleg, a kötődésünk ellenére?

Friss műveket látni a tárlaton, a tematika: műterem. Vagy inkább: mű-terem? T. Horváth Éva címadásában rájátszik a tematika sokféle értelmezésére, ha nem is tesz kérdőjelet a mű-terem után, elég, ha a látogató rakja ki magában az írásjelet.

Ma a rövidítések világát éljük, az alkotások, irodalmi művek kivonatolt változatainak világát, még a szavakat is rövidítjük az írásos kommunikációban, ezek sokak számára érthetetlen szavak, idővel egyenszövegekké válnak, amit bárki, bárkinek, bármikor írhat, illetve csak odakattint az előregyártott, lebutított konzervszövegre, rövidítésre. Zsubori Ervin nem rövidít, ő sűrít, gyakran egyetlen lapra, ez lesz a teljesség hordozója, az eredeti művet a befogadó már csak önmagában rekonstruálhatja, építheti fel újra.

Ilyen névsort, felhozatalt egy helyen itt, Magyarországon eddig nem láthattunk, csak a világ leghíresebb kortárs képzőművészeti múzeumaiban, vagy párizsi, New York-i sztárgalériákban, vezető árverezőházakban. A kiállítást egy nálunk is bemutatott, kétszeres Oscar-díjra jelölt Senki többet című, száz perces dokumentumfilm ihlette, amelyhez a New York-i Sotheby’s Aukciósház egyik árverése szolgáltatja a keretet.

Textil-labirintusban járunk a K.A.S. Galériában. Színes négyzetek, kockák hálózatával (struktúrájával) szembesülünk a falakon. Keressük Ariadné fonalát. Talán nem is kell keresnünk, mert szemünk előtt van a hajtogatással és pliszírozással létrehozott felületeken. A pliszírozás szó a francia plissé szóból ered, jelentése: ráncos, redős.

Marianne Wolf lírai absztraktot művel, zenei felhangokkal, kiváló ritmusérzékkel. A szín és formák időtlen, ikonikus (ideaszerű), matematikai és spirituális (metafizikus) világában érzi otthonosan magát, a színek szimbolikus, expresszív, lélektani erejét tárja elénk.

Csurka szobrai és főleg képei több értelemben is szellemesek, szellemképekkel teliek, de nem ezoterikus módon, a szellemképpel láthatóvá teszi azt, amit nem látunk, nem láthatunk, de mégis ott van, az időben, ami a másodperc tört részére sem állítható meg. Az installációk is ezt sugallják, a megállíthatatlanságot, a fekete és fehér kupac a földön.