Kiállítótorony

A évezred legelső felében figyeljen csak a belső

hangra, hogy meghallja majd azt, ami előmozdítja

a csillagai járását; nagy zajban képtelenség, ezért

vonuljon ki a természetbe; a tömbháztető illatozó

muskátlijai, bólogató árvácskái társaságában istenigazából

magába merülhet; legyen következetes, és egyszerre csak

egy dologgal foglalkozzon; ne feledje, az, hogy

egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni, csak

gügye mondás; ön nyugodtan próbálkozzon az egy 

Úgy tartják, az óceánnak nincsenek emlékei,
erre gondolok, míg újraindítom a mosógépet,
és addig figyelem a víz forgását az üres dobban,
míg végül maga alá temet a homokos part

Hirtelenfiatal,
tekintete, akár a víz, metszett ívű
koponyáján finom pihék: a leukémiások
kopaszsága.

kéményseprő lett nem jogász
mit sem sejtve fütyörészett
én pedig hálát adtam az égnek
hogy ma szép idő van
és a kertben lehetek
és hogy az ápolók ma reggel
a gombos kényszerzubbonyba
öltöztettek fel

Az emberek a mulandóságra tippelnek,
mint megbízhatóra a törvények közül.
A múlt sok rétege biztos nincsen meg,
és még az eljövendők se léteznek,
hogy megtörténnek-e, majd kiderül.

Csönd térde roppan,
mázsás a magány,
múlt nyarak arca
néz vissza a tóból,
emlékek, mosoly, táj.

A kezed helyén kioldó –
könnyű láncként csüng alám,
derekamra fonódik.
Nem engedi, hogy elhagyjam a szobát –
a tér a tied.

Hogyha gőz fedi be, vakul az, ami régmúlt,
ha az élvezet elnehezül, elillan a durva szavak közt –
Lehet-e életünk része fiaskó?

Bíbor bársonyban ült az árva,
Ajka édes volt, mint a méz.
Tudta, hogy aznap lesz halála,
Gyilkosa, ki szemébe néz.

Az ágyba
egy mondatot viszek, mely élni visszarántott.

Böszörményi Zoltán versével búcsúzik az Irodalmi Jelen Kányádi Sándortól.

lefürdetett a folyó,
megágyazott a dombtető,
altatót kopogtak hazáig a kavicsok,
a falépcsők leoltották a villanyt,
a kapu csendre intette az utcát, végül
elfoglaltad a helyed az éjszakában.

Isten elhallgatja, kit és miért költ lenni –
s hogy miért hagy lehullni mást.

felismerhetetlenné válik a csontvelőig
szétmarcangolt Mozdulat-ország, de ahol a falak
feliratára hasztalan mázolnak naponta garanciával
ámító festéket, a letörölhetetlen írás, hogy számba vette
Isten a te országlásodat és véget vet annak, átüt
az aggodalom vastag vakolatán időtlen idők végezetéig.

azt mondták fehér ingbe
de az olyan mintha ünneplőbe
és nem akarom még jobban
a mellébe gombolni a rákot
azt mondják hátul félbevágják
nem kell hogy összeérjen
a halál félbevágja az élőket

Tekintetem bejár mindent,
hajnali szelet, álmos tincset,
merengő meztelenséged.

Örömittas lett a vágy – Böszörményi Zoltán három verse.

Hamarosan kétszáz éve lesz, hogy napvilágot látott Katona Bánk bánja. Szövege ennyi idő után már régies, nehezen érthető – eredetileg is nehéz volt, mert Katona sűrű, drámai versezetet írt. Ezért elhatároztam, hogy lefordítom a művet mai magyar prózára, hogy kortársaim pontosan értsék, mit mond (és mit nem mond!) ez az izgalmas szöveg. A fordításom ugyanazt és ugyanott mondja, mint Katona eredetije. (N. Á.)

Az ágy igazságát
nemcsak a kopott, kockás pléd takarja,
hanem a testem is.

Bozon-fészekben a madarak, egyik kirepül,
a másik marad, éhes csőrével neked lendül.