Boldog Zoltán Hagyma és levendula című kötete gyermekverseken keresztül úttörőként a gyermekszegénységet járja körül. Maga a téma nem újdonság, a magyar irodalomban van előzménye. Móricz Zsigmond a Hét krajcárhoz vagy Móra Ferenc a Kincskereső kisködmönhöz saját gyerekkorából merített ihletet.

Néhány héttel ezelőtt hallottam a hírt: egy floridai iskolában a szülők botrányt csaptak, amiért a diákoknak egyik órán bemutatták Michelangelo Dávidját, amely szerintük erkölcstelen, szeméremsértő. Megdöbbentett ez a prüdéria és álszemérem, és eltűnődtem, hogyan és miért is ábrázolták az emberi testet az őskorban, az ókorban vagy a reneszánszban.

Létezik már a karanténirodalom fogalma? Mindent fölcímkéző korunkban hadd létezzen csak, és mivel minden olvasó pontosan érti, mire gondolok – elvégre az utóbbi években is ezen bolygón élt – a definiálgatást mellőzve beszélgessünk inkább arról, mire is jó ez nekünk.

Tizenkét bibliai idézet vezeti be Finta Éva tizenkét versciklusból álló, kronológiai rendbe szedett válogatását, amelynek már címválasztása is erős szakrális utalás. A bibliai üzenetek ezáltal beépülnek a szövegbe, de a kötetcím és a ciklusok idézete ne tévesszen meg senkit: bár sokszor és sokféle formában szól Istenhez a szerző, nem vallásos versgyűjteményt tartunk a kezünkben.

Victor Vasarelyre mind életműve, mind számos elméleti munkája révén méltán tekinthetünk az „op-art pápájaként”. Alkotásaival megreformálta a reklámipart, a divatot és jelentős hatást gyakorolt a populáris kultúrára. Pécsett született, majd Budapesten Podolini-Volkmann Artúr szabadiskoláját látogatta, mert a rajzolás érdekelte. A hagyományos akadémikus festészet viszont kevésbé, ezért innen szinte egy ugrás volt Bortnyik Sándor műhelye, ahol „bekebelezte” a Bauhaus eszmevilága.

Várnagy Márta első kötetét, a Kapuzábét kíváncsian vettem a kezembe, mivel a címben szereplő szóval még nem találkoztam (megkockáztatom, hogy ezzel nem vagyok egyedül). Az internetnek köszönhetően egy percbe sem telt megtudni, hogy a kapuzábé jelentése: kapufélfa. Ettől még kíváncsibb lettem, mert mégis, mit lehet kihozni ebből a címből?

Néhány kortárs szerzőt kértem meg, hogy beszéljenek arról, milyen szerepet tölt be életükben a sport, hogyan inspirálja őket az alkotásban.

A rövidprózai formák sosem válnak elavulttá, még ha mostanában „temetik” is a novellairodalmat, és jó ideje állítólag a regény élvez elsőbbséget az olvasóknál – legalábbis a kritikusok és a könyvforgalmat elemzők szerint. Az év novellái sorozat 2022. évi darabja sokszínűségével, stílus- és témabeli változatosságával épp az ellenkezőjét bizonyítja, azaz hogy a novella cseppet sem veszített a vonzerejéből: aligha akadhat olvasó, aki ne találná meg ebben a válogatásban a maga ízlése szerint való művet.

„Vagy netalán az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyik népkarakter sem vált vérünkké, hanem egyszer ilyenek, másszor olyanak vagyunk? Egyszer északiak, másszor déliek, nagy távlatokban nézve pedig semmilyenek, így nincs mire alapoznunk vállalkozásainkat és a jövőnket?  Ösztöneink, jellemhibáink prédái maradunk, szétforgácsolnak minket a kicsinyes pártharcaink, folyamatosan megbuktatjuk önmagunkat, és miután az egyik magyar kiütötte a másik magyart a nyeregből, mindannyiszor visszaiszkolunk a törzsi létformáinkba.”

A felkavaró művek alakítanak, formálnak, hogy legyünk bátrak, az irodalom segítségével megbontott komfortzóna a személyiségünket építi, bölcsebbé, spirituálisabbá és nem utolsósorban erősebbé tesz.

A kötet bepillantást enged a szerző magán- és szerkesztőségi levelezésébe, amiből számos érdekességet tudhatunk meg nemcsak Temesi Ferencről, hanem olyan barátok és pályatársak életéről, mint Esterházy Péter, Szőcs Géza, Ördögh Szilveszter, Lázár Ervin vagy Déry Tibor.

Hiteles nyomat – ez a címe Fecske Csaba legújabb, a legszebb verseit tartalmazó kötetének, melyet Kégl Ildikó ajánl a figyelmükbe.

Néhány hónapja ünnepelte Nádas Péter nyolcvanadik születésnapját, s ennek alkalmából megajándékozta olvasóit. A Jelenkor Kiadó publikálta az író legszemélyesebbnek tartott művét, a Rémtörténetek című regényét, valamint az Egy teljes év – Beszélgetések Nádas Péterrel című interjúkötet, amely Károlyi Csabával több mint egy éven át Zoomon folytatott  beszélgetéseik szerkesztett változata. Végül a Deák Erika Galériában megnyílt Nádas Péter Minimo (Minimális) című fotókiállítása, és ehhez kapcsolódóan megjelent a kiállítás fotóanyagát és egy eddig teljes terjedelmében nem olvasható esszét, A sötétség színeint tartalmazó album a Galéria gondozásában.

Vannak kitüntetetten szép pillanatok a recenzens életében, amikor az olvasott versek hatására úgy érzi, jó újra- és újradefiniálni a versek fogalmát, hiszen az, amiről írni készül, korábbi eszközeivel már nem vagy nem úgy fogható át számára. L. Móger Tímea új verseskötetének olvasása ilyen momentum.

A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.