Morgan Loyd Malcolm Darázs című műve két fős kamaradráma, amelyet Bognár Péter fordítása nyomán dolgozott át Bíró Bence dramaturg, állított színpadra Ördög Tamás rendező.

Az alaphelyzet két nő – egykori osztálytársak – újbóli találkozása, húsz év múltán. A darab ismertetőjében a következőt olvashatjuk:

Ha hamisítatlan, kelet-közép-európai hangulatú könyvet keresünk a kortárs irodalmi dömpingben, akkor Bene Zoltán legújabb, Igazak című regényét a legjobbak között találjuk. Olyan ez az írás, mint egy blues ballada: finom hangolása oldja melankóliává a keserűen sötét tragikumot.

A kötet címe a sokasodó életévek okozta erózióra utal, ami fokozza az egészségi gondokat és az érzékszervek gyengülésével jár:

„amikor már nem úgy lát a szem

amikor már nem csak szó a nem.”

„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér / S tavaszi zápor fűszere a földnek”… Ki ne ismerné fel rögtön Shakespeare 75. szonettjének kezdő sorait, amely Szabó Lőrinc tolmácsolásában lett az egyik legkedveltebb szerelmes versünk. Bár, mint Fazekas Sándor kötetéből kiderül, ez a költemény Angliában pont antipetrarkista jellege miatt nem örvend népszerűségnek. Nagy merészség tehát Szabó Lőrinc után belefogni Shakespeare szonettjeinek újrafordításába.

„Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.”

Az elmúlás az egyetlen olyan dolog, ami mindannyiunkban és mindenben közös: elmúlunk, és minden elmúlik körülöttünk. Ez az egyetlen igazság, mégis állandóan úgy érezzük, tennünk kell valamit, hogy megakadályozzuk a megakadályozhatatlant. Kényszeres cselekvésvágy az elkerülhetetlennel szemben. Az Isten vagy az istenek, vagy az akármi talán szán minket egy picit, amikor hallja a gondolatainkat, látja a tetteinket, amikkel megpróbálunk felülkerekedni rajta, és valahogy, bárhogy kikerülni a létezés egyetlen egyetemes törvényének beteljesülését.

Húsz – igaz, a fikció idejében csak egy – év után szabadult ki Emil bácsi Paca cár börtönéből, ennyit kellett ugyanis várni arra, hogy Varró Dániel felvegye a Túl a Maszat hegyen című kötete eseményeinek elejtett fonalát, és új műve, a Túl a Maszat hegyen 2 kezdéseként elvarrja az első részben elvarratlanul hagyott, Emil bácsi életét gúzsba kötő szálat. Egy szálat tehát elvarrt a szerző, de mint azt a mű dupla keretezése is előrevetíti, a meseszövéséhez nemcsak néhány fonalat használ, és abban sem lehetünk biztosak, hogy olyan könnyen képesek leszünk átlátni majd az összefüggéseket, mint a negyedikes főhős, Muhi Andris.

Magyar Miklós nevét már jól ismerhetik az Irodalmi Jelen olvasói: a huszadik századi francia irodalom kutatója és kiváló ismerője nem egy esszét közölt a folyóiratban, amelyekből kiderült, otthonosan mozog olyan nagyságok között – némelyikkel személyesen is találkozott –, akikre ma már klasszikusokként tekintünk.

Válságban a kultúránk. Ez tény. Hogy ma Magyarországon mi okozza ezt, az infláció, a politikai intézkedések, a háború, a szellemi kincsek elértéktelenedése vagy a kulturális szférán belüli széthúzás, kettéosztottság… erről megoszlanak a vélemények. Annyi bizonyos, hogy mikor egy tizennyolc-húszéves fiatal színésznek jelentkezik, már az első pillanattól kezdve állandó döntéshelyzetekbe kényszerül, amik többségénél az önmegtagadás a tét. Választania kell a szakmába kerülés/maradás és személyiségének felvállalása között.

A 2020-as év sikerkönyve, a Balaton után itt van Kiss Noémi újabb novellás kötete, a Karácsony a Dunán. Az írónőt idézve: „A Balaton és a karácsony talán utólagosan jó írói szimbólum, mindkettő szünidő, szünet, kikapcsolás, kilépés.”1 Tehát ismét egy vízhez és ismét egy a hétköznapok ritmusát megbontó ünnepi, nyugalmi időszakhoz kapcsolódó könyv.

A költemény szépsége a platóni esztétika szerint nem öncél, nem díszítmény, hanem az igazság testvéri támasza és energiaközvetítője. Ám a 19. század közepe óta az európai költészet egyik fő ágának alkotói sorozatos erőfeszítéseket tettek azért, hogy megjelenítsék az önmagáért való szépséget. Ebbe az áramlatba tartozik főként a parnasszizmus és a szimbolizmus művészi programja. Közös bennük a l’art pour l’art elve – a művészet öncélúsága –, illetve a „poésie pure”, vagyis a tiszta költészet igénye. A vers nem óhajt valami másnak a szolgálatába állni.

Fehér Béla, akit legtöbben a 2015-ben megfilmesített, nagy sikerű Kossuthkifli szerzőjeként ismernek, új, szatirikus történelmi parabolájával a középkorba kalauzolja el olvasóit.

A Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett kerettörténete 1290-ben játszódik, IV. Kun László meggyilkolásának és III. András trónra lépésének esztendejében. Ekkor jegyzi le a Kozma -kvintett tündöklésének és bukásának rövidke történetét (1274–1276) a zenekar egyetlen életben maradt tagja, Cuppán, a pék.

„De amit értettem: közelharcok minden fél méter helyért. Egy pohár vízért.”

Sántha Attila Ágtól ágig című verseskönyvét végigolvasva az a gondolat támadhat bennünk, hogy minden család megérdemelne egy ilyen könyvet. Beható, mély családtörténet, szabadversekben. A benne megírt életek szálai szövetségben léteztek egymással, gyakorta ismétlődő sorsokkal, melyek egyáltalán nem voltak könnyűek.

Mitől válik az ember hétköznapivá? Szembetűnő különbségeink miatt leszünk egyedivé, vagy hasonlóságainkban rejtőző eltérések adják páratlanságunkat? Szilágyi-Nagy Ildikó novelláskötete ezt a rést térképezi fel megszokottnak látszó, mégis egymástól nagymértékben eltérő szereplők történetein keresztül.

Jóna Dávid versbeszédének izgalmassága többek között abban rejlik, hogy a populáris és a magas kultúra közötti határ összemosódik, s ahogy Tóth Krisztina is utal rá a kötethez írt előszavában: nem riad vissza a regiszterek frivol keveredésétől sem. A Szlengben a versszakokat létrehozó, látszólag öncélú játék azonban gyorsan magunkhoz térít bennünket az utolsó strófa szomorú igazságának megjelenítésével, előre vetítve a világszétmozdulás minden negatívumát: „Nem is értem, groteszk világ / napszemcsimet felteszem, / elsötétült ez a világ, / elsötétült teljesen.”