Danuta E. Kosk-Kosicka verseit közöljük Sohár Pál fordításában.

Karácsonykor legcsöndesebb az év,
a szívverésnek is hallani hangját,
mint órákét, az estidőt ha mondják:
karácsonykor legcsöndesebb az év.

Mindemellett mára valamiféle ezredfordulós kétségbeesés burkol hatalmas melankóliafelhőbe mindent: úgy tűnik, közel a vég, a fajunké, a világunké, az illúzióinké. Nem kívülről érkező katasztrófa nyomán, hanem amiatt, hogy már nem bírja a nyomást a lelkünk, amely tudja, hogy az ismert világegyetemben kéttrillió galaxis létezik, ezek mindegyike pedig sok milliárd csillagot foglal magába. És azt is, hogy a világegyetemünk maga is, a húrelmélet szerint, csupán egyetlen a tíz az ötszázadik hatványon univerzum közül, hogy nem kapaszkodhatunk többé a valóságnak legalább a gondolatába sem, mert lehetséges, hogy egy hologramban élünk. Miféle megváltás, melyik érték, milyen emberiség lenne képes ellenállni még a semmi, az üresség ilyen mértékű rohamozásának? A másodperc milliomodrésze alatt fogok eltűnni, mintha soha nem is léteztem volna, az összes könyvemmel, tehetségemmel, ostobaságommal, szélhámosságommal együtt. Miért írok hát egy ilyen nevetséges apokalipszis közepette, ebben a túlzsúfolt légüres térben?

Az udvarban a szélben susogott a magasra nőtt fű, a kútnál ott állt a lavór a szappanos vízzel és néhány mosatlan edénnyel. A fűből békacsapat pattant fel, és a fenyves felé repült.
Az ajtó most be volt zárva, belülről elreteszelve. Liudas sorban bekopogott az összes ablakon, de nem történt semmi. Mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy Izabelė odabenn lapul.

szeretem nézni ahogy frieda nővér kötöget
ahogy szeretem nézni ahogy a feleségem kötöget
ahogy szerettem nézni ahogy anyám kötöget
bár ő inkább rálegyintett
(egy sima, egy fordított)

A démon a befagyott mocsárban
The Demon at the Frozen Marsh

Hat tanka
(Tanka)

őszi equinox
a felhőtlen ég megtelt
csak kék nincs benne
       már hamar sötétedik
       a szavak sem fénylenek

elillant a nyár
mi csak bolyongunk egyre
Előre, Vissza
       egy város fenn északon
       még mindig nyarat idéz

augusztusvég
a nyári kalandregényt
nem olvassuk már tovább
       régi skót falvakon át
       nem együtt igéz a táj

„Marino a cinquecento utolsó évtizedének, különösen pedig a seicento első szakaszának már életében meghatározó költőszereplője, aki az addigi szokásoktól eltérően az irodalmi marketing új, radikális módszereit vezeti be, különösnek számító szokásai, öltözködése, fellépése révén kora »celebeként« hosszú évekig a francia király vendége, egyébként pedig főúri udvarok keresett társasági szereplője.” – Szkárosi Endre műfordításai.

Szeptember közepe volt
egyedül tértem vissza
tengerparti házunkba.
Esőben tettem meg
az egész utat.

A kortárs világirodalom egyik legfontosabb szerzője, Adam Zagajewski (1945, Lwów) lengyel költő március 21-én, vasárnap este Krakkóban elhunyt. Itt olvasható versei a 2011-ben megjelent, A láthatatlan kéz című kötetéből valók, és most először jelennek meg magyar nyelven. (Zs. G.)

„Ott az évszak rejtett zugában / amikor megszöktem otthonról / emlékszel a szemüveges halálra?” – Anamaria Pop versei Szonda Szabolcs fordításában.

Részlet a Norvégiai levelekből

meditálsz, hogy, ha e helyet
szállták meg az előjelek,
lenne viták csomópontja –
s indulsz a városba vissza.

„Hervad az ég, akár sárga krizantém. / Kisvártatva a homályból előbújva / bimbót bont az éj / fekete tulipánja.” – Sztefan Gecsev versei Szondi György fordításában

„...összeszedem az apró részleteket / a képeslapot a készülék rácsa mögül / a tábori posta pecsétjével / a kék csíkot a fehér abroszon...” – Ivan Wernisch versei Vörös István fordításában.

„Az atommagok hasadnak / a kromoszómák kondenzálódnak / relaxálódnak / a gének fuzionálnak” – Mihail Szuhotyin kortárs orosz költő versei Lángi Péter fordításában.

„Megvakarom ekcémás szemhéjamat. Dan nagyot húz a sörből, majd böffent egyet. Elmesélem neki a medvés automatát. Megmutatom a faliújságomat, majd a kelletlenül fogadott decemberi üzeneteket, amelyek még mindig az asztalon hevernek. Dan elolvassa az utolsót, majd úgy elkezdi rázni a nevetés, hogy elereszt egy galambot, és még csak elnézést sem kér érte.” – Sarah Sorensen novellája Mohai Szilvia fordításában.