Szellemi, erkölcsi, bármiféle magasztosabb céllal aligha találkozunk a regényben (Lehet, a szépasszonyok révén döbbentem rá, hogy a magasztos célok magasztos életet biztosítanak, de a magasztos célok magasan tartózkodnak, alig érhetők el), a testi örömök hajszolása a szereplők egyetlen célja, életük egyetlen tartalma. Nincs értéke az emberi életnek sem, hogy egyebekről - házassági hűség, adott szó, becsület, család vagy társadalmi kötelezettségek - ne is szóljunk.  

A kötet zárófejezete – Az ember és a hangya – madáchi színekben – első látásra Az ember tragédiája paródiájának tűnik, de ha a többszörös áttételeket figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy annál jóval több, főként nem a Karinthy-féle stílusparódiákhoz hasonlítható. Az alapgondolat – az Úr az ember helyett a hangyát teremtette meg a hatodik napon „hogy az embernek szolgáljon, mint jelkép, / ha nem fűlik a foga munkához egyébként” kissé meghökkentő, következésképpen a költőnek végig kell vezetnie az ember-hangya párhuzamot a 15 madáchi színen, bár nyilván a jelenkor visszásságaiért felelős embert bírálja (Madách is a maga korát bírálta híres művében).

Egy holland zsidó kurtizán ismeretlen (talán francia) apától született leánya, aki eljut odáig, hogy az angol királynét mint "kedves barátnéját" kérhesse szívességre, akinek három földrész, Európa, Észak- és Dél-Amerika hever a lába előtt: nem mese, hanem Sarah Bernhardt életútja. Hosszú, fantasztikusan változatos, gazdag pályán kalauzol végig ez a könyv.

Példaértékű irodalmi estet tartottak szeptember tizenötödikén, kedden a Petőfi Irodalmi Múzeumban Budapesten. A hatvan percesre tervezett rendezvény legfőbb értéke elsősorban nem az volt, hogy egy pillanattal sem volt több, mint a betervezett, s még csak nem is az, hogy a négy kiadvány, amelyet bemutatni kívántak izgalmas, tartalmas, színvonalas, változatos dokumentumai nagy irodalmi folyóiratunknak, a Nyugatnak, hanem és főleg az volt jó és kiemelkedő: hogy a hozzászólók pontosak voltak, megfontoltak, lényegre koncentrálóak és önkritikusak. Mégis, tudósítónk azzal a nosztalgikus komorsággal ért haza, hogy nincs többé Nyugat. Miért nincs?

A szerelmes kezdetek káoszától a kaotikus boldogságon és a dicsőségen át követi a regény a happy and-nek nem nevezhető végső stációig két fiatalember sorsát, akik a kor leggazdagabb országának vezetői. De a történelem már csak ilyen. Irtózik a boldog végtől, maximum ígéri. Végig látjuk az okos, felvilágosult, ám a gonosz erőknek kiszolgáltatott Napkirálynőt, amint harcol a végzettel. És ugyan boldogtalan véget ér, de boldogan. Ez kizárólag a nagy politikusok sajátja, ismerhetjük Közép-Európából. 

Megszoktuk már, hogy nem csak vonaton, hajón, buszon, repülőn, esetleg autóban lehet utazni, hanem fotelben, asztalnál, ágyban, párnák közt is. Az ember csak megragad egy izgalmasnak tetsző útikönyvet, esetleg előkaparja az iskoláskori atlaszát is a lomok közül, s tessék: se fáradság, se csomagolás, se pénzköltés, mégis utazunk. A Lettre e nyári száma azonban nem egészen ilyen. Mert való igaz, ugyanúgy nem fizikai út az, amit megtehetünk általa, de nem is pusztán a fantáziát mozgatja meg, hanem az utazás lényegébe segíthet betekintést nyújtani.

Az írók többsége rendkívül unalmas ember.  Vagyis megkeseredett, pitiáner életet élő emberek, tele pózokkal, ráadásul többnyire elképesztő ember- és társadalom-ismeretükkel pontosan tudják hol a helyük, és milyenek a többi írók, így aztán egymást is utálják rendesen. Nincs kiábrándítóbb, mint az, ha pár író összejön egy légtérben. (Vannak kivételek, persze.)  

„A balkáni embertől egyébként is távol áll az a kisszerűség, kishitűség és gyávaság, ami áthatja az ® anyaország i magyar társadalmat; az életerős, lelki beteg bőgőmasinák társadalmát. Panaszáradat és sírás-rívás. Fő, hogy ne kelljen tenni még önmagunkért se semmit. Hát még másokért! Mondjuk, a határon túli magyarok ért.”

Raszputyint 1916. december 16-17 éjszakáján történt: előbb leciánozzák, aztán lelövik, de menekül. Menekülés közben újra többször lelövik, aztán agyonverik bunkóval, de feláll, eztán a hídról a jeges folyóba dobják, innen már nem úszik ki, de még él, a tüdejében vizet találnak boncoláskor. 

Ennyi a történet. Valójában nem túl bonyolult. Bonyolulttá az teszi, ahogy a huszonegyedik század olvasója a fiatal angol herceg szemével él, jár, kel, figyel, értelmez és értékel közel ezerkétszáz év távolából. És láthatja, az ember nem változott sokat. Az emberi viszonyok sem változtak. A hatalomvágy, a gőg, a vakhitek, a tehetség és tehetségtelenség -, mintha ma látnánk. Annyi a különbség, hogy nem volt tévé. 
 

Kiderül, hogy egy maffia-kisfőnök élete nem maga a paradicsom. Hibát követ el, és maffiakörökben nem szokás hibázni. Véget érnek a demonstratív kerületi séták. Véget ér minden. A maffiózó menekül, amíg tud, aztán a kocsija csomagtartójában találja magát, hét golyóval a testében. De kamaszodó fia csodálata nem szűnik. Küzd ezzel a csodálattal, hülyeségeket beszél, hülyeségeket követ el, néha az abszurditásig elható mértékűt, magyar fejjel felfoghatatlanokat. Harcol. De nem eléggé. Megrogy, de nem eléggé. Kiválik, de nem eléggé.

   Most olvastam két kriminek nevezhető könyvet. Markánsam megkülönbözteti őket, hogy az egyik helyszín Európa, a másik Amerika. Az európai történet más, ráengedi a múltat, amely töredékessé, ugyanakkor átfogóbbá teszi a sztorit. Az amerikai, mint a gyorsvonat robog, tarol. Bottini nagyon emberi. Meade nagyon állati. Két nő. Két rendőrnő a centrumban. 

Gömöri György évtizedek óta a magyar kultúrával és történelemmel több műfajban is párbeszédet folytató gondolkodó, „zöldpaprika-függő londoni magyar, / akit a Sziget most véd és eltakar” (Aggodalmaim), aki legújabb, A száműzetés kertje című verseskötetében a magyarországi események külső szemlélőjeként az alanyi és a szereplírában is otthonosan mozogva emlékezik és szembesít múlt és jelen történéseivel, majd a záró ciklusban a kert szegletébe vonulva vallomással zárja a panoptikumá alakuló metaforikus teret.

Párizsban vagyunk, ami nem mindegy. Hat évvel az utolsó nagy francia főnemesi felkelés, a Fronde leverése után. A Richelieu által porig alázott főnemesség és főpapság rész követelt a kormányzásból. Az abszolutizmus korában ez vért kíván. 1659 tavasza van, ami megint nem mindegy. A Napkirály megerősödött. Az ország tele besúgóval, ellenérdekelttel, kegyenccel és kegyencjelölttel. A nők viszik a prímet. Felbujtásban, méregkeverésben, uszításban mindig a nők viszik a prímet.

A filmet úgy igyekeztek kitörölni a kulturális emlékezetből, ahogyan a nácik próbálták meg eltüntetni a haláltáborok nyomait. Meglehetősen ironikus, hogy az egyik totalitárius rendszer pusztításait vizsgáló filmet a másik totalitárius rezsim tiltotta be, kifogásolva expresszionista megközelítésmódját, melyet korábban éppen a nemzetiszocializmus mint „elfajzott művészetet” helyezett anatéma alá.

Ajánló A Százholdas Pagony bohócaihoz Kedvenc scifi antológiámban (Gyilkos idő) Asimov így vezeti fel kedvenc scifi novellámat (Jerome Bixby: Élni Jó): „...  megkérhetném önöket, próbálják elképzelni, vajon mi lehet a világon a legrémisztőbb dolog, mi az, ami teljes és tökéletes kiszolgáltatottságba juttathatja az embert. Gondoljanak bármit (feltéve, ha a novellát még nem olvasták), Jerry egészen biztos, hogy jobb megoldással szolgál.” Nyugalom, A Százholdas Pagony bohócai nem science fiction, mese, felnőtteknek. Ráadásul a Pagony nem a világ, lakói nem emberek, mégis szeretném megkérni önöket, hogy olvasás előtt próbálják elképzelni a legrémisztőbb dolgot, ami a Pagonyban megtörténhet. Nem vagyok benne biztos, hogy jobb megoldást találtam önöknél, de talán mégis: döntsék el! Barok Márk

Ha A Da Vinci kód nem húzza el a mézesmadzagot a művészeti szakemberek előtt, hosszú és csalafinta regénye nem tombol immár évek óta a sikerlisták élén, ha egy Brown nevű műtörténész nem hiteti el velük, elég a szakmában jónak lenni az irodalmi és anyagi sikerhez, elég a jól választott ismert név, a szorgalmas munka, úgy tűnik, néhány száz, vagy néhány ezer regény nem születik meg. Megjósolható a következő évtized termése: jut majd életregény, titokfejtés Dzsingisz kánról, Nagy Sándorról, Kolumbuszról, Darwinról, róla feltétlenül, esetleg Lutherről. 

Valami van Martina Cole-ban. Valami a szomszédból, a szomszédasszonyi beszélgetésekből, a világ állandóságából, változatlanságából. Abból, ahogy az egyik nő a másikra néz: "Maggie kihallotta a szomorúságot Lena hangjából, és hirtelen sírni tudott volna, hogy anyja mennyi évet elvesztegetett egy olyan férfira, aki nem akarta őt." Csupa egyszerű kép boldogságból és boldogtalanságból, ami miatt a mi utcánkat olvassuk, ismerőseinket halljuk, magyar maffiózóinkat, kábítószer kereskedőinket, dealereiket látjuk. Na persze nem. Hanem a kisbűnöző ismerősöket, akik hasonlóképpen szorultak be saját életükbe, mint Cole alanyai. 

A szerző – teljesen egyéni, senki mással meg nem történt – életét mutatja be, amely önmagában is regénybe illő, bár sokszor inkább „vadregényesnek” mondható.Az ország egyetlen női alkalmazottjaként részt vett a repülőterek őrült építési rohamában. Katonai kiképzést kapott hazája védelmének biztosítására, a katonai akadémia speciális szekciójának tagjaként kémelhárítást, drogellenes harcot és emberismereti tananyagot kellett elsajátítania.Mint utóbb kiderült, nem kémelhárítást tanult, hanem „bevetésre kiképzett” kémtiszt lett. Egy fegyvergyári kémikus-mérnök luxusvillájában lakott négy évig, aki nem volt más, mint szürke eminenciása az akkori diktátornak, Nicolae Ceauşescunak. A kémnő védelmezője és szeretője pedig a román agrárminiszter volt, aki egyben Kína román nagykövetének pozícióját is betöltötte.Nagyon izgalmas, korhű leírás az akkor uralkodó rendszerről és módszerekről…

Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontos nekem az utazás. Legszívesebben magamhoz ölelném az egész földgolyót. Igyekszem, amíg csak élek a legtöbb helyre eljutni, és a legizgalmasabb kalandokat megélni, legyenek bár délen, északon, keleten vagy nyugaton.