Gondolkodtak tehát a magyarok, és a rádióból, a tévéből, de még az internetről is azt lehetett hallani, ahogy gondolkodnak. Olyan hangosan teszik mindezt, hogy közben ellopják az összes ötletüket. – Sultanus Beatus tárcája 

Semmit se láttam. Csak azt, hogy a Marcsa felbotlik bennem, s elterül. És ahogy tápászkodik, a tésztás markával a hajamba markol. Tele lett az arcom is ragaccsal.

​​​​​​​Lelki szemeim előtt elzörög az ötven évvel ezelőtti szemetes autó. A rongyos szemetesek, még fényvisszaverő formaruha nélkül, egykedvűen ürítik a szegényes háztartások viharvert pléhvödreit. Nincs azokban még műanyag, üveg is, csak ha eltörött, hiszen kell az a spájzba. Elemek? A mozsárba, kézi darálókba nem kell olyasmi. – Hudy Árpád tárcája

1972 őszén Temesvárott szerencsém lehetett találkozni, ha Önnel nem is, de testvéröccsével igen, a néhai József Áron által később nemzett Iosif Mirceával. Önnek ez a féltestvére igen magára hagyott állapotban éppen a temesvári Főtér sarkánál koldult. Megpillantva őt, megtorpantam. Iosif (vagy Iosifu) Mircea ugyanis hallucinatív erővel emlékeztetett Önre, legalábbis a tankönyveinkből ismerős bajuszos fényképére.

„A fiúkat, az ideológiafelelőst és a szemfüles csendőrsapkásat azonban nem hagyta nyugodni a két név: József Attila és a Duna. A Nemzetnet korlátozatlan félórájában utánanéztek mindkettőnek.” – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​A Lázár Bence András Rendszeres bonctan című kötetéről írt recenzió tanulságait Boldog Zoltán jegyzete foglalja össze.

​​​​​​​Beteszem a lábam a városba és bombák tűnnek fel mindenütt – semmi költői túlzás, az első ébredés után a zenei adóból is csak terrorról dől a hír. – Laik Eszter tárcája.

Mészáros Szabolcs ezeken a képein megmutatja, hogy nem fél. Egy festő, aki nem fél. Érzi, hogy az élet folyam-szerű, áramló, ezért imádja a kis folyókat, ezért imádja az esőt. Talán az esőt szereti a legjobban.

​​​​​​​Jó ideje divat, vagy inkább sport bekerülni a Rekordok Könyvébe, a Guiness-be. Ki egyensúlyoz tovább a balkeze kisujjának körmén, ki nyel le több kibiztosított biztosítótűt, ki süt egyre hosszabb, kilométerekben mérhető kolbászt. Kétségtelenül világraszóló, maradandó teljesítmények, újabb és újabb csúcsok felé lendítik az emberiséget, anyagi és erkölcsi hasznuk felbecsülhetetlen.

Mauyori nézi őket. Körülötte ülnek, legalább is így érzi, a pincekocsmában, az összetolt asztaloknál, és egyesületet alapítanak. Ezek itt. Az övéi. „Hová lett a világ!” – mondaná, ha nem látná, hová lett.

A délvidéki magyarság kálváriájáról nem született regény, nem készült film a második világháború után. Az érem másik oldalát olvashattuk, láthattuk. Cseres Tibor megrázó könyvét, a Hideg napokat, és azonnali, méltó megfilmesítését diadalmas elégtétellel fogadták a határokon túl (a filmet hamarább vetítették Romániában, mint Magyarországon), mindenekelőtt pedig az egykori szörnyűségek helyszínén.

„Ez jutott nekünk: fehér vonalak, zöld asztal, piros labda, mert szeretjük mi a hazánkat, hiszen szép ez ország, csak rossz benne élni. A kicsi labdákat ütögetjük egyik térfélről a másikra, a kicsi piros labdát, és ha megunjuk a színeket, lecseréljük másra, de a pálya ugyanaz marad, festett zöld élesen húzott határokkal és mindig kifeszített háló az asztal közepén.” – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​Számomra a Facebooknál van valami vonzóbb az emlékkönyv múlandóságában rejlő időszerűtlenségben. Szeretem a „vajon mi lehet vele” típusú kérdések melankóliáját. Izgalmasabb a nem-tudással terhes találgatás, mint a mindenről tudás illúziója. – Laik Eszter tárcája.

​​​​​​​Egy alkalommal leültünk a Napvárosban a Grand Caféban és beszélgetni kezdtünk mindezekről. Rögzítettük a beszélgetést, leírtuk és aztán átdolgoztuk. Most közreadjuk, hátha kiderül belőle pontosabban: ki az a Tillmann? Hiszen az én kis levelemből valójában az derült ki, hogy szerintem ki Ő.

Nem történt semmi. Néztem az eget. Ezüst pengék metélték a fekete selymet. A hasadék nyomban begyógyult, nem tárult fel mögötte új világ. Öngyilkos csillagok százai lobbantak s hulltak alá némán, és én, az angyalbogár, a földi korhadékból csodáltam, szótlan, e pusztulást.

Tudta, hogy ahol kapu van a Menny felé, ott kapu van az Alvilág birodalmai felé is, és amikor megmutatták neki a befalazott barlang száját, örömmel sóhajtott. – Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele

​​​​​​​Az egyre gyakoribb esők pedig azzá változtatják a port, ami, valljuk be őszintén, jobban illik az Ősz utcához: az emberekre rakódó sárrá, ami beleragad fehér köpenyükbe, ételhordóikba, összeguberált hulladékaik közé, rászárad luxusautójukra és fegyvereikre, és nem tünteti el onnan semmi, csak a tavasz, mert Szegeden arról is utcát neveztek el, amelyet meg éppen a Föltámadás keresztez, és nincs is olyan messze. – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​Ez a szombat–vasárnap a Kulturális Örökség Napjai alkalmából hagyományosan, „kapunyitogató” hétvége, vagyis olyan helyszíneket látogathatnak meg az arra kíváncsiak, amelyeket hétköznapokon csak ritkán, vagy egyáltalán nem. „Magánfelfedezéseim” függetlenek a hivatalos programtól: olyan szemérmesen rejtőzködő helyek, hogy többnyire csak a környéken lakók ismerik. És, paradox módon, távoli ország-beliek. – Laik Eszter tárcája.

Lee Gil-Won – koreai költő – Budapestre látogat, magyar nyelvű verseskötetének megjelenésének alkalmából. Költészetéről Weiner Sennyey Tibor írását olvashatják.

​​​​​​​Látták őt tapicskolni is. Lebukott többször, hogy utolsó kenet helyett inkább meztelen lábbal dagonyázott a sárban. Őszintén beszélt, mert azt mondta, kibírja a néni holnapig, ha már nyolcvankettőt adott neki az Isten. Sajnos, tévedett, és nemcsak egyszer, de a sokadik után már haverkodott a háziorvossal. – Sultanus Beatus tárcája