​​​​​​​Ki ne tudná, hogy az esztendő legfeketébb éjszakája az, amelyben a Fény megszületik? És talán mégsem véletlen, hogy a kerecsensólymot – mely egyes gyanús vélekedések szerint a magyarság ősi madarával, a turullal azonos – ezen a szent napon röptették eleink.

Az idő múlását néha egy-egy dátumon érzékeljük: most, november 25-én lett volna kilencven éves Pilinszky János, aki már harminc éve halott. Ez a két kerek évforduló önmagában is megérdemelne egy megemlékezést, ám van még valami, ami külön aktualitássá teszi, hogy most Pilinszky Jánosra emlékezzünk – fordítótársammal, a neves cambridge-i költő Clive Wilmerrel Passio címen összeállítottunk egy kis angol nyelvű Pilinszky-versfüzetet.

Mellé tetszik a tanár úrnak beszélni, mondta a fekete lány, hát hogyan közölhetne bármit a jóember, ha nincsenek rá szavai?

Rabóczky Judit Karinthy Szalonban megrendezett kiállításának megnyitószövege

A fogaskerekű városmajori végállomásánál, a vasút kertjének a bejáratánál van kiállítva az a hatalmas kerék, amely a hajdani vaspálya egy darabjaként szolgált egykor. Csak egy vasból készült egyszerű monstrum, és mégis, ha pontosan kapaszkodnak össze a részek, meglódul velük a világ is. – Laik Eszter tárcája.

Most magunknak sem tudtunk volna jobb tükröt felmutatni önmagunkról, meg a berlinieknek sem, mint ezt az estét...

​​​​​​​Leonardo da Vinci utánozhatatlan remekművet alkotott, de a megrendelő huzakodott a munkabér felett. Egy gyűjtő többet ajánlott, erre a művész eladta a képet busás áron, s nekilátott megfesteni a második változatot. Így került az egyik Sziklás Madonna a francia uralkodó tulajdonába, a másik pedig, a kápolnából Angliába.

Gondolkodtak tehát a magyarok, és a rádióból, a tévéből, de még az internetről is azt lehetett hallani, ahogy gondolkodnak. Olyan hangosan teszik mindezt, hogy közben ellopják az összes ötletüket. – Sultanus Beatus tárcája 

Semmit se láttam. Csak azt, hogy a Marcsa felbotlik bennem, s elterül. És ahogy tápászkodik, a tésztás markával a hajamba markol. Tele lett az arcom is ragaccsal.

​​​​​​​Lelki szemeim előtt elzörög az ötven évvel ezelőtti szemetes autó. A rongyos szemetesek, még fényvisszaverő formaruha nélkül, egykedvűen ürítik a szegényes háztartások viharvert pléhvödreit. Nincs azokban még műanyag, üveg is, csak ha eltörött, hiszen kell az a spájzba. Elemek? A mozsárba, kézi darálókba nem kell olyasmi. – Hudy Árpád tárcája

1972 őszén Temesvárott szerencsém lehetett találkozni, ha Önnel nem is, de testvéröccsével igen, a néhai József Áron által később nemzett Iosif Mirceával. Önnek ez a féltestvére igen magára hagyott állapotban éppen a temesvári Főtér sarkánál koldult. Megpillantva őt, megtorpantam. Iosif (vagy Iosifu) Mircea ugyanis hallucinatív erővel emlékeztetett Önre, legalábbis a tankönyveinkből ismerős bajuszos fényképére.

„A fiúkat, az ideológiafelelőst és a szemfüles csendőrsapkásat azonban nem hagyta nyugodni a két név: József Attila és a Duna. A Nemzetnet korlátozatlan félórájában utánanéztek mindkettőnek.” – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​A Lázár Bence András Rendszeres bonctan című kötetéről írt recenzió tanulságait Boldog Zoltán jegyzete foglalja össze.

​​​​​​​Beteszem a lábam a városba és bombák tűnnek fel mindenütt – semmi költői túlzás, az első ébredés után a zenei adóból is csak terrorról dől a hír. – Laik Eszter tárcája.

Mészáros Szabolcs ezeken a képein megmutatja, hogy nem fél. Egy festő, aki nem fél. Érzi, hogy az élet folyam-szerű, áramló, ezért imádja a kis folyókat, ezért imádja az esőt. Talán az esőt szereti a legjobban.

​​​​​​​Jó ideje divat, vagy inkább sport bekerülni a Rekordok Könyvébe, a Guiness-be. Ki egyensúlyoz tovább a balkeze kisujjának körmén, ki nyel le több kibiztosított biztosítótűt, ki süt egyre hosszabb, kilométerekben mérhető kolbászt. Kétségtelenül világraszóló, maradandó teljesítmények, újabb és újabb csúcsok felé lendítik az emberiséget, anyagi és erkölcsi hasznuk felbecsülhetetlen.

Mauyori nézi őket. Körülötte ülnek, legalább is így érzi, a pincekocsmában, az összetolt asztaloknál, és egyesületet alapítanak. Ezek itt. Az övéi. „Hová lett a világ!” – mondaná, ha nem látná, hová lett.

A délvidéki magyarság kálváriájáról nem született regény, nem készült film a második világháború után. Az érem másik oldalát olvashattuk, láthattuk. Cseres Tibor megrázó könyvét, a Hideg napokat, és azonnali, méltó megfilmesítését diadalmas elégtétellel fogadták a határokon túl (a filmet hamarább vetítették Romániában, mint Magyarországon), mindenekelőtt pedig az egykori szörnyűségek helyszínén.

„Ez jutott nekünk: fehér vonalak, zöld asztal, piros labda, mert szeretjük mi a hazánkat, hiszen szép ez ország, csak rossz benne élni. A kicsi labdákat ütögetjük egyik térfélről a másikra, a kicsi piros labdát, és ha megunjuk a színeket, lecseréljük másra, de a pálya ugyanaz marad, festett zöld élesen húzott határokkal és mindig kifeszített háló az asztal közepén.” – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​Számomra a Facebooknál van valami vonzóbb az emlékkönyv múlandóságában rejlő időszerűtlenségben. Szeretem a „vajon mi lehet vele” típusú kérdések melankóliáját. Izgalmasabb a nem-tudással terhes találgatás, mint a mindenről tudás illúziója. – Laik Eszter tárcája.