Meggyőződvén immár róla, hogy sem közismert, sem megbecsült, de jószerivel nyilván személyiség sem vagyok, önismeretemben akut zavar támadt. Már-már a pohár után nyúltam, hogy szeszben oldjam föl bánatom, midőn mentő ötletem támadt: a pohár után nyúltam.

Romhalmazok nagyjából azonos távolságokra az út mentén. Összezúzott, ósdi bútorok, papírdobozokból kiboruló játékhegyek, ócska járműalkatrészek, esernyők, táskák, lámpabúrák. Hűtőszekrény, sütő, tévé, rádió. Járőröző furgonok, éjjel is pásztázó fények. Nincs háború – lomtalanítás van. – Laik Eszter tárcája.

Tömegsír? Inkább csak közös a falábú
néptanítóval, meg egy torreádorral,
aki nem járt templomba és az Egyházról
nem egyszer sértő hangnemben nyilatkozott.

Majd jön egy nő, akinek kijár a hat pont, mert a Takaréktár utca felé libbenő szoknyája éppen annyi zöldet olt az épületek félhomályába, ami Tarjánig átszínezi a levegőt, és a villamossíneket hegesztő munkások egy pillanatra megemelik a védőszemüveget, hogy újra lássák a zöldet, amit a hegesztőpáka évek óta próbál kitörölni a tudatukból. – Sultanus Beatus tárcája​​​​​​​

Augusztus negyedikén, nyolcvanhárom éves korában befejezte földi létét Csokits János párizsi, londoni, müncheni, andorrai és tatai költő. Régivágású úriember volt, nagyműveltségű, pedáns, érzékeny, olykor borongó, más kedvében nyájas. Jelentékeny alakja a XX–XXI. századi magyar költészetnek.

Madarak állnak a levegőben, s látni, ahogy röpülnek. Állatok közelednek, noha nem moccannak. Lovak rohannak álltó helyükben, pillangók táncolnak mozdulatlan. Füstcsík feszül az állomás fölé.

„És itt a homlokomra csaptam. Hát persze! Spórolnak. Lespórolják a végéről a foszfort. Egy gyufányi mennyiségből kijön kettő, ilyen egyszerű. Ezzel kellett volna érvelnem annak az elsatnyult agyú hivatalnoknak. Hogy a szellemi termékből nem spórolható ki az anyag.” –  Laik Eszter tárcája

„Aztán visszakapaszkodott, mert csak a keze jött vissza teljesen. Szívvonalban tört el a csigolyája, azóta csak onnan felfele érez, de érez legalább, nem olyan hamisan, mint mandula után szoktad a bort szilvalekvárízűnek, hanem úgy, hogy a kékfrankos is mindig szilvalekvárízű, ha úgy akarod.” – Sultanus Beatus tárcája

2009 augusztusától erősebb tempó, naponta váltott lovak, rövid pihenők, ahogyan ezt a net-folyóirat követeli. Érdekességek, pletyka, hivatalos le- és felirat, ismert és elfeledett közhelyek, a tények közt felfedezhető látványos és láthatatlan összefüggések után kotorászva vég nélkül. Cédulák, jegyzetek, nyomatok, kiollózott újságcikkek, külön havi dossziék mindaddig, amíg az egész rá nem borul a dolgozóra, ha el nem ugrik.

Ússzál, mondatocska! Valaki majd csak megtalál. Kihalász, ki halász. Nézeget, s eltöpreng, ki lehetsz, honnan jöttél. Napra tesz, szárítgat, hazavisz s felrak a polcra szemmagasságba. Megérkeztél a kikötőbe.

„Fejvesztve rohantál a művészellátóba, és nyomtad aztán a kezembe felszabadult lelkesültséggel a kis ragasztószerű tubust, amelyből sűrű pasztaként buggyant elő a vékony, sötétarany csík.” – Laik Eszter tárcája

"Látom, nem kell belemenni a játékba, ki kell nevetni előre a halált, ő is rájön erre, és egyre kér csak. Ígérd meg, fiam, ígérd meg, hogy legalább te nevetsz egy nagyot a temetésemen, mikor mindenki csak siránkozik. Ha korán jön, úgysem illendő, de most, hogy későn, a kedvemért kikacaghatod." – Sultanus Beatus tárcája.

​​​​​​​Novellát álmodtam az éjjel. Talán csak gyerekek értenék meg igazán, célszerű lenne tehát mesének megírnom, de az írásban engem sosem a célszerűség vezényelt. Közrebocsájtom most, hátha valaki, aki nem ismer olyan jól – vagy éppen nagyon is jól ismer –, képes lesz megfejteni a nyílegyenes labirintus álmát. – Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele.

Rákulcsoltam a markom a kicsi öklére. Égetett, akár a szárazjég. Hozzám tapadt az egész testével. Simogattam a hátát, a fejét, a vízpuha haját, s hallgattam, ahogy halkan, csörgedezve mesél az ametisztről, amit egy angyaltól kapott, hogy megmentse. És amit nekem ad most, hogy megmentsen engem.

A kormányzat iránt ellenséges sajtó és egyes ellenzéki politikusok a sárga földig (a kínai altalajig) legyalázták azt a kiállítást, amelyet a kulturális tárca segítségével egy magángaléria rendezett Pekingben 33 kortárs magyar képzőművész mintegy 300 alkotásából. A műfelháborodás zászlóvivője (a Parlamentben felszólaló Kukorelly Endre mellett) az index internetes hírportál, mely a kiállítással foglalkozó bravúros cikkével egyszersmindenkorra világossá tette, hogy a kultúra, a tisztesség, a szakmai minimum és a komolyan vehetőség térképein semmilyen további keresnivalója nem lehet.

„Csányi Vilmos példájának analógiájára én a Múzeumok Éjszakáján abban szoktam megnyugodni, hogy alapvetően normálisak is vagyunk.” – Laik Eszter tárcája.

Kalandos, gazdag életű írót búcsúztattak a napokban az angol lapok. Sir Patrick Leigh Fermor-ról van szó, akinek nevét minden művelt magyarnak illenék ismernie, lévén szerzője egy olyan útleírásnak, amely kissé nosztalgikusan, de igen szép színben mutatta be az 1945 előtti magyar és erdélyi vendégszeretetet, illetve a magyar tájakat.  – Gömöri György tárcája

​​​​​​​Erősödnek a hangok és a fények, eltűnik lassan az emberi beszéd, a goa ritmusa utat nyit a túlvilágra, száll a parázs az ég felé, mindenki megtalálja az ösvényt, mert valaki mécseseket gyújtott a szélén, sztaniolban sül a krumpli és a hagyma, mellé egy kevés erőspaprika, viszi a hangot a folyó, a Maros a Tiszába, a Tisza a Dunába. – Sultanus Beatus tárcája

Az Aszály előtt páratlanul, a túlzásokig keserű pentatonja mégis váratlanul éri az olvasót (engem). Szeretné megkerülni, nem kívánja feltenni az obligát kérdést: miért ilyen kevés ez a burjánzó szomorúság, elveszettség, komor tekintet? Miért, honnan ez az elképesztő bú és bánat, világméretű nihil? Ez még a kilátástalan kommunizmus építése, netán már a kétségbeejtő kapitalizmusé? Elő- és felkészít? Tudatosan vezet az Átdolgozás változó világszemléletébe?

1797 tavaszán Kisfaludyt szabadon bocsátották, a közeli Frejus kikötőjében szállt hajóra Itália felé. Még részt vett néhány csatában a rajnai hadsereg tisztjeként, majd hazatért birtokaira s régi szerelméhez Szegedy Rózához. – Sárközi Mátyás tárcája