​​​​​​​Készültem, hogy majd egyszer illően bejelentkezve meglátogatom, elárulom, én voltam a fiatal magyar író, aki a saját besúgójával látogatta meg nyolcvanegy nyarán Sikaszóban. Megkérdem, mit szól hozzá. De ez már elmarad.

Rágyújtana, de mindig csak a következőre, a másodikra. Így szól az orvosi verdikt. Akaraterőpróba. Az orvosok ezt nagyon értik. A következő (második, harmadik, ötödik) ingernél felcammog a heverő macskák mellett a napsütötte lépcsőn a szobába. Ott a cigaretta. Visszajön, leül egy szállal. Szájába veszi, lerakja, gyűrögeti. Vár. A következő erős ingernél újra feláll, a gyufa valahol hátul, a lugasból nem látszik. Egy gyufaszálat hoz, az asztalon lévő üres doboz oldalán meggyújtja, óvatosan, a széltől óvva a cigaretta végéhez illeszti, beleszív.

A közelembe ültek le, konyakoztak. A szőke, szépséges asszony a hátán hagyta a bundát, aztán apró vállrándítással a szék karfájára ejtette. Akkor csattant el festetlen arcán a pofon. Hajnóczy ütötte meg, áthajolva az asztal márványlapja fölött. Arcon csapta. Nagy tenyere volt. A nő lezuhant a földre, a mókusszőrbunda utána. Hajnóczy egyetlen mozdulattal emelte fel mindkettőjüket, s ismét ütött. Az asszony vonítva sírt.