a franciaágy rémíti meg először, amely szinte betölti az egész szobát, csak azután kezdi sejteni a patyolattisztaság és el nem hibbant porszem-rend fenyegetését

Egy kis irónia talán rám férne
ha nem is éppúgy mint a kabarékban
magas falamon ne lásson át senki
Ne lássa azt hogy nevetek vagy sírtam

Az Irodalmi Jelen a 2011-es év irodalmi eseményeiről, könyveiről és a közeledő világvégéről kérdezett írókat, költőket, szerkesztőket. Ezúttal Karádi Márton, Orcsik Roland és Zalán Tibor válaszait olvashatják.

Csendes vidék, nyugodt környék, gondoltam, pedig dehogy. Idén huszonöt éve, hogy Sárándi beválogat néhányat Nagy Gáspár Nagy Imre sorozatából, köztük A Fiú naplójából (1981) és az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című verseket, ettől aztán lett haddelhadd. A lapot bezúzatja az éber hatalom, országos cirkusz, Sárándit elhajtják, szegény azóta se tért magához, Payer nyugdíjba zavarják, és az élet megy tovább.

Belétek fáradtam, fiúk. Ölitek egymást, ahogy annak idején az útált kommunisták. Szidjátok őket, de majmoljátok az ócskaságaikat. Szerettelek benneteket, de már egyikőtök sincs közel a szívemhez. Attól féltem, ott lesztek a versszentelőn, ott Tóth Erzsi vagy Szervác mellett, mögött, parlamenti eleganciában, vagy lezseren, csak úgy szvetteres fogcsattogtatva. És nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, azon kívül, hogy... és lám, már ezt a hogy-ot sem tudom lefordítani kiszolgáltatott emberi nyelvemre...