nyáron a fény hátulról,
Isten háta mögül érkezik,
mi csak árnyékot adunk,
két sötéten világító részből
egyik világosabb sötét,
már-már szürke.

A nyakamon alig látható
nyomokat hagyott
a bolondok vissza-visszatérő
kényszergesztusa.

A stégen macskák mosdanak.
Csak a tenger marad melletted.

a végtagjaim
mint fáradt balerinák
bennem oroszlánokat szelídítenek

Illetéktelen hatolt ebbe a sajátos világba, amelyről azt hitte, csakis az övé. Nem akarta, hogy más is hozzáférjen a titokhoz, a féltve őrzött csodához. Úgy érezte, az idegen kéz megszentségteleníti őket. Azon kapta magát, ha azt gyanította, valamelyikhez hozzáért a kis kölök, azt már nem képes szeretni. Undorral nyúlt hozzá. Valósággal beleborzadt. Remegett a teste. Kiverte a veríték.
Aztán egyszer csak úgy döntött, véget vet az egésznek.

a válladra száradt, olajos napfényre
gondolok és a lányos, áttetsző testedre,
mikor egész nap az esőt vártuk porban
ülve, és meztelenre vetkőztünk az istenek előtt.

Rámosolygok, ő visszamosolyog. Rajtam szivárványos felső és árulkodó frizura, rajta jelző karkötő, veszi az adást, de nem kezd beszélgetésbe. Nyilván túl fáradt. Csak megy tovább. A kiszemelt kapualjban előre nyúlok, és elvágom a torkát. Beejtem a kukák közé, rádobom a hozott pokrócot, és ugyanabban a tempóban megyek tovább.

Süvítő simogatásokban léteztél.
Elképzelem, hogy a füleink
között raboskodunk.
Kidörzsölik őket a kemény telek
haragosai.

Az akácleveleket a járdára hullatom,
akár a Grimm-mesében, hullnak a morzsák.

Dörrennek a becsapott ajtók.
A házfalak csendszövetében szirénáid
hasítják ketté a rostokat.

Bámulom a fehér falat,
és megjósolom, összedől majd.
Karthágó, leég.
Róma tűzben.
Terebélyes, fekete füst
lepi el flegmán a csillagokat.

1990-ben született Budapesten. Szegeden jogot és filozófia szakot végzett. 2016-tól publikál novellákat és tárcákat. Írásai az Élet és Irodalomban, a Műút portálon, az Új Nautiluson, az Előretolt Helyőrség irodalmi mellékletében és a Magyar Irodalmi Ház Születés című antológiájában jelentek meg. 

Úgy tartják, az óceánnak nincsenek emlékei,
erre gondolok, míg újraindítom a mosógépet,
és addig figyelem a víz forgását az üres dobban,
míg végül maga alá temet a homokos part

Az üvegajtóban megnézem a tükörképem. Az arcomon érdekes mintát rajzolnak a sebhelyek. Az ereimen átfutott elektromosság rajzolta minta leginkább egy ezer ágú fára emlékeztet. Furcsa, két hete az egész testem ez borítja, mégis csak a tenyerem fáj és nem gyógyul. Ott ért hozzám.

A rozsdakőn érkező
réztest-fegyenc
meghívót küld
a délutáni fonóba,
dallamot szed rokkáján,
majd vasra veri a szemeket.

Lehetnék húsodon a bőr.
Propaganda, puccs,
káromkodás és kuss,
déli harangszó,
kabátot fogasra akasztó,
izgága nyúlvány.

A szavakból gondviselést tanulni
egérút a hitelesség elől.

A bolygók pályája irányíthatatlan,
egy meteorzápor
holdakra töri emlékedet.

nincs abszolút igazság,
és a pillanat is,
amikor mindezt elhiszed,
merő illúzió.

„Ezennel megfogadom, hogy Maritimusnak hű társa leszek. Gondoskodom ételéről és italáról. Kényelmes fekvőhelyet biztosítok számára. Meghallgatom naponta elhangzó dörmögését. Figyelemmel kísérem kívánságait: hideg, nagyon hideg, jéghideg környezet, hal, magány.”