Vakmerő és tudatlan
Az, aki átölel.
Hozzám még magam
Sem engedem közel.

„Állítólag a Lombik délutánonként kimerülésig kotyvaszt a konyhájában, attól van ilyen szaga, és a csaj már nem bírta elviselni, hogy nem tudja a lakást kiszellőztetni. Ez a diák meg pont hallotta, ahogyan üvöltve veszekednek, meg végignézte, ahogyan a nő pakolni kezd, akkor mondta neki a Lombik, hogy menjen haza, úgysem viszi semmire, hiába fizeti neki az anyja a különórákat, meg fog bukni.” – Rojik Tamás novellája a Debütben.

„Fogaim haragos rácsok.

Nem ismerem
a foszlott fonalak
anyagát,
hányféle életre
szakadunk szét
önmagunkban”.

"...előbb-utóbb minden utca egybeér valahol. Ahogy minden anyag elhasználódik idővel, függetlenül attól, hogy volt-e benne élet, vagy sem".

"a kalapok nem tudják a titkokat,
csak magukat sokszorozzák meg.
nem tudsz letérni magadról.
viselnek téged,
az utcák kőkemény kalapok".

"félőlények lettünk.
ölőlények. akik már
csak tombolni tudnak
eszüket vesztetten
az eltékozolt suttogásokon"

„lemondtál az összes történetedről,
műanyagzsákokba pakoltad, egyenként
dobtuk ki őket a garázsok melletti szemetesbe, külön a zöld, a sárga és a kék emlékeket.”

mindent rajtad keresztül látni
csak azért imádkozom
ne szólalj meg

Hajszálanként tűnnek elő az erek, elfolyik bennünk a látszat. Arcod tükörként verődik vissza a pilláimon, bennem töredékek alatt veszel el. A rezonancia szétfeszíti a hangunkat, a torkodon lecsúsznak a levegő részecskéi, a zúgás csak másodperc.

simogatástól nyögnek a rétek
és repednek az ajkak a szóra
szoknyát pörget a szem beleszédül
a kezem remeg kontyodat bontja

A kopasz platánok sík teret porciózó ágai, azon csüngő csenevész gömbjei, meg az előmerészkedett csöpptestű madarak, a tetőről visszavonhatatlan erővel és elhatározással lezúduló hó ígér valami távoli bizakodást.

Túl közel kerültem ahhoz a ponthoz,
ami több mint száz napi járóföldre volt,
ha útként tekintünk az emlékezésre.

Cseng a fül bele, szemem előtt fényes karikák táncolnak, szédülök. Megkapaszkodok az Írásban, s kinyitom, alig tudom megtartani két térdemen, hogy be ne essen közébük, mert beesne, ez minden vágya, hogy becsússzon, lecsússzon, s magával rántson egy félelmetes súlyú ítéletbe, mely akár meg is ölhetne.

Felelősségünk egymást elfelejteni,
mint évszakokba zárt üveggömböket,
s ha pontosan tudnánk, hogy itt ér véget
a mennyezet, és ott kezdődik a pokol,
a köztes térben találnák kétségeket.

kihullott hajszálakkal öledben,
próbállak magamba gyúrni.
ha kell, rádülök és leszorítlak,
lenyomlak a bőrönd felszakadt szövetéig,
csak vihesselek,

Nincs arca. Nincs neki semmije. Két nagy szem csupán, óriásira dagadt, értetlen tekintet. Dacos homlokráncolás, két béna láb, egy néma torok. Felelet, amit mindenki tud. Még most sem tudod, ki ő? Nem ismered meg?

még nem vagy itt
a távolságról és időről
megszűnt vektoriális számadásom
frissen meszelt magány
párolog végig a házon

A doktor és az ápolók is tudták, ilyenkor Józsefet békén kell hagyni, minden csütörtökön seregszemle van – idestova tizenhárom éve. Ők persze csak penészes vakolatú falakat láttak ott, ahol József vigyázzban álló vitézeket.

Hogyan kérj tüzet, amikor minden kérés
a szegénységre emlékeztet,
közönségessé, sőt megalkuvóvá tesz?

Az első korty nehéz volt... Küszködött magával és a könnyekkel. Nem tette le az üveget, míg félig ki nem fogyott. Felállt, hogy szembenézzen pislákoló árnyékával, de megtántorodott, és az asztalt magára rántva terült el hosszan a deszkákon. A szétfolyó petróleum lilásan lángolva világította be borostás arcát.