csak a szemét lőtték, mélyebbek lettek az árkok, ráncaiban golyók mélyültek.

a hullámokat senki nem 
simogatja, csak kettétöri. 

Megpróbáltam, megtettem. Nincs már megmentő szavam. Köröttem mint sok tetem, fehér szirmok oszlanak, és a bölcs király szemében is közel már az alkonyat. 

Tízmillió magyar szívet itthon,  hárommilliót az elszakított országrészeken,  kétmillió kivándorolt magyar szívét  őrizem a szívemben. 

Nézd vissza azt a kaszinót,
lassított lejátszásban nézd vissza 
a nyarat, a táncparkettet, 
barátod hókuszpók-tekintetét,
merthogy román a magyarral, 
mint sakkjátszmában a matt, 
mint olaj a tűzre. 

Milyen szépen hazudunk a világnak,
milyen mély meggyőződéssel magunknak is!
A valóság tetten ér bennünket, s felfegyverez,
ezernyi voltot sűrít ereinkbe a mutáló, képzelt sérelem.

eljön az idő, amikor a lyuk nem lesz egyéb, csak egy közönséges lyuk, ott állsz leszegett fejjel, és hallgatod a benned táguló semmit.

Ötvenkét évvel ezelőtt, 1969. augusztus 15–18. között zajlott a legendás Woodstocki Fesztivál – három nap béke és zene –, amelyen harminckét előadó és zenekar lépett fel mintegy 500 000 néző előtt.

Az időt érzed, a gyűrűd forog, mégis üres mindennapi feltámadásod.

Kikerekíti a pirkadatot
szelídítő lassúsággal,
jól látszik most,
a fény komplementer színe
a hazugság,
felsötétlik, elsápad,
holdalma.

Elérem a napot, a holdat elérem,  – madarak halak árnya volt társam, –  elvisz magával, belélegzi arcomat a köd.

mélység felett egyensúlyozol egy kötélen reszkető térdeid meginognak képzeletbeli szárnyaid hullatják  tollaikat alattad félholt fák próbálják  gyökereikkel felhasználni amit a rideg kőből még lehet az ég csillagos és mintha szédülne fel sem tudsz rá nézni patak csobog távolban – 

A kagylók, mint mélyvízi virágok, kinyílnak a lábas alján, egészben maradt bors és galaxis.

Egyik sört bontom a másik után. A fejfájásom alábbhagyott, előkerült barátságos, fecsegő énem, a reggeli kínlódás távoli, az előttünk álló este egyre közelebb.

Kifelé nem vezetett, kivágtam hát magamból az összes élvezetet, múltból egy utolsó kertet, fátlan.

nyitott tenyeredben mélyülnek az árkok
hullanak ki és be az emberek az éjszakák
besötétedett a gyümölcsben a magház
darazsak kopogtatják a villanykörte üveglapját
ne hagyd a szilánkokat a földben
félbevágná a bogártesteket
a sűrű szövetű menedéket
a szelíd halottak álmát

A családi albumok véletlen idegenjeinek tekintetében,
a rémálmaid mélyén fekvő vagonok múltjában, 
valahol két hibád közt,
egy menthetetlen élet ködjében.
Úgy keresed, mintha az életed függne rajta,
úgy várod, mintha már évek óta keresnéd a
sivatag közepén az oázist.
És végül túlnő rajtad, mint egy burjánzó sejt,
amin már nem lehet segíteni.
Égből zuhanó galamrajok tépték le az utolsót.

a szavaimból élek, miközben norvég vonatok vágtatnak a sarkkörön, mutatja a webes kamera, alighanem jóval több  párhuzamosság adódik egy norvég ügyvéd és egy magyar költő között, mint elsőre gondolhatnánk

Ha félbehagytak is, akkor is akarlak. Félig kész szobortested érintésére vágyom.

az alföldi szél felszabdalta a tájat ledöntötte a falakat felkapta és elvitte az embereket