Mászófal az éj,  és benne a csillagokon először  a Holdig jutok, melynek udvarában  kóstolót tartanak. 

Kiröhög minket az idő, a feledés, mint egy szivacs, ellenünk dolgozik, anyácska, sápadó gyermekem, oldódunk lassan, mint vízben a rozsdás kések.

s most életet és kibúvót keres sokmillió háziőrizetes. 

A tetszhalott szabadulóművészeket vízbe dobják, a lelakatolt üvegládák falai mögött csontjaik rejtett puskacsövek, izmaik alatt lapuló vaskötelek.

Semmi biztatót nem mondhatok. Ami ebből a világból ténylegesen is látszik, az a legsötétebb anyag.

A halál – selyemmel bélelt koporsó –,  pótanyaméh: körülölel.

Mi magunk is, mint borotva… E tanulságba botolva Csak ott álltam Talpig gyászban, Kis kesernyés félelemmel: Eldobható, ím, az ember.

Hangtalan esik a délután, ablakkeret fényesül, angyalszárny rezzenti az üveget, szól a Vocalise.

gondolta felüt egy régi  könyvet és újra azt olvassa csingó gondolta meglátogatja a régi gyerekkönyvtárat is  hóna alá vág néhány  delfinkönyvet egy-két  karl mayt és nemerét

Szokták mondani, milyen törékenyek a nők, ez persze klisé, nagyon kemény nőket ismerek, szikrázva pattan le róluk a kőbalta, nem érdekli őket a tekintély, a status quo,  megmondják a másik szemébe, ha később megbánják, akkor is, nem fogják megbánni, nem szokták,  inkább büszkék lesznek rá,  egyenes gerinccel,  akkor is győztesen, ha épp vesztésre állnak.

anya csak éjjel sír okát soha meg ne tudd vacsoráját szétosztotta az éhség gyakran ölni tud anya elrejti a kéket anyát néha megverik arra gondol szüntelen hogy fel ne keljen reggelig

Hozzám se érsz vele, más már 
felkötött volna, megfojtott volna,
te csak mesélsz arról, mi lesz velem, ha
továbbra is kipeckelem szemem,
és a halál balettruhája alá próbálok
benézni. 

Nem számolom, hány imát nem mondtam el, hány kezet nem fogtam meg; s hány mondatot, hány kérést halogattam? Nem érdekel. Nem számolom a sok bevett nyugtatót, a leöntött töményt, a kérdéseket, már az önváddal is óvatos vagyok, nem forszírozom, hogy ki mit vétkezett, mert bűnnél taszítóbbak az átlagok,

Ki viszi át hátán a mindenséget?

egy levágott fejű kerub hull az átvérzett hóba, domine non sum dignus.

Neked adom a tavaszt vászonszatyorban
és Bohémia dédelgetett pusztulását.
Szeánszunk innen is disszidált, 
szimbiózissá alakult a csodavárás. 
 

Az utolsó színemlékem  egy méregzöld folt a kórház plafonjáról. Azóta keresem a zöld tapintását az utcára dobott kanapék kárpitján, a szeméttárolók simaságában, az ébredő fatörzseken.

mellkasból fejbe és vissza.
útközben lefejtek magamról egy réteg bőrt.
föld alatt csak én legyek. 

„Ó, meghalok, csak hadd lássam még egyszer az arcát, csodás, kígyózó hajfürtjeit annak a kurvának a régi időkből!” – Jászberényi Sándor versei.

uram ha mégis lennél hadd hulljon ránk a harmat nem kérünk tőled semmit csak testünknek nyugalmat