tested rejtekéből hunyorogva
lestem lopott szoknyáját a nyárnak

feslett szirének
tenger vizétől ittas
fecsegő lányok
incselkednek
a bosszúszomjat habzó
poszeidónnal

A nyár fene egy szörnyeteg,
augusztusban főleg, amikor melegre számít az ember,
bár nem kemence-forróságra.
Viszont ez kedvez a hajléktalanoknak,
akik, a mondás szerint, tükörtojást sütnek az aszfalton,
vagy a csatorna vasfedelén
eldobott pizzamaradékot melegítenek fel.

azóta is ott fekszem
az ölében, belélegezve a kikötő felől érkező,
pálinkaízű szelet,
és újra meg újra elalszom, mert
szeretem, amikor felébresztenek.

Itt majd rúgni kell
Be meg Fel
Mi meg, csatárok
Lihegve lótunk, futunk
Cselt szövünk, esünk, ordítunk
Jártatjuk a szánkat

néha felpróbálja az útra kelők lábnyomait,
mint a kisgyerek az anyja cipőit.

s ahol az éggel végül összeér:
agyonmosott farmerszín a csipke

A szerelem
óvatosan lép a házba,
idegen férfi sötét bútorai közé,
látszik, hogy nem ismeri a járást,
hosszú hajával takarja hátán a szárnycsonkokat,
fehér bőrpántos szandálját kezébe véve,
mezítláb halad a márványlapokon

"Mióta Caprin jártunk,
medve-bátyám már nem is búskomor.
A fellegeket nézi gyakran.
Szivarozgatva nézi őket,
s a hullámokat meg a nőket,
s már nem olyan nagy patrióta.
Ahogyan mondom, Capri óta."

itt apám a sziklakert
s benne én kövirózsa

szorongatom a kulcscsomót

az átvizesedett kabátzsebben

mint aki ölni készül

de nincs hozzá fegyvere

Világ-
Megálló és úszó-
Öv
A sötétben

És a Margithídnál megérzed a téli holdat,
amíg fejedben üti a zongorát Thelonious Monk,
pilótád. Nem találsz benne hibát,
ahogy dúdolva újra repülőre szállsz.

Nekem az éji ég marad
jegyzett tartalomnak,
s pontként némi csillag,
repülőgép az égen

nem történhetne meg ott sem, a Holdon, hogy egy
végeláthatatlan, kietlen, hanghullámokat sem továbbító,
csak a fénnyel szemben tehetetlen, mínusz 273 fokos,
azonnal ölő világegyetembe kiszálljunk a vonzásköréből.

S mi ez az eufória, a halál közelében?
Míg néz az ember, hall, érez, tapasztal?
Nem, a föld tényleg összehasonlíthatatlan.
Micsoda földrészek! Tengerek! Bizarr éden.
A szenvedéstől már-már beszakad az asztal.

csak az lehet tiéd, mit felköhögsz.
csaholnak kint a legnagyobb kutyák,
bent magadhoz sincs elég közöd.
vesédbe égett rég az alkuvágy.

Néhány nappal később kivirágzott a fa,
hogy felakasztotta magát rá az ifjú
a bűntudat kötelével.
Beszélik, hét se kellett, s elhulltak
a szeplőnyi szirmok.

vedlő bőrünk-
ből
ostort sodornak
hátakat vagy lovakat ütnek vele
hátakat vagy lovakat ütünk vele
generációk halnak bele
mire megtanulok élni

Elléptél a ködbe előlem! Míg éltél, sose tettem ezt meg,
de halálod után bátor lettem, most először letegezlek.
A vállamon ülsz, a hajamban alszol, máskor motyogsz fülembe,
s ha kérdem néha, mi van veled, nézel rám: hát mi lenne?