valami morfogenetikus erő hatására mintha mi is
egyszerre, mintegy varázsütésre, könyvek  
nélkül bírnánk a világ minden tudását 

Mindig azt gondoltam, a művek az elsődlegesek, még akkor is, ha mögöttük egy igazi életnek kell állnia.

Illatorgia,
tavaszi mező szólít,
​elnémulok hát.

 
 
Nem tartozom ennyi sikolynak.
Széttépve a tegnapi számla.
Én vérzek - a fák feje gézben.
És hópuha csend ül a számra.

 
Elfoszló életköpeny. Még egy
utolsó lebbenés
a bujdosó mezők fölött.

eső zuhog álmodban,
a farkaskutya előjön
és lábadhoz kuporodik.

 
a sötétség már próbafúrásokat végzett
a dinnyehúsú alkonyban,
mikor elindultam az esti sétámra,
nasztaszja filippovna.
ilyenkor minden arc halálközeli élmény.

 
elfelejtem bulvárjaid,
az arrogáns uracsokat,
s a franciául selypegő
dámákat, hideg csajokat –

A reggel majd eltereli a figyelmet minderről,
a fekete-fehér film színesbe vált, 
és ezáltal valami végleg elveszik, 
a kisvárosi tájdíszletek fölött az ég sötét, 
világos? 

 
Új meséket szőve, mutato nomine
de te fabula narratur himbálja
A hírt előttünk a szél, ó, minek?
Kallódó lelkük sorsunk délibábja.

 
Őszjúnius és nyárjanuár
között benned hömpölygök
az alámosott lét biztonságával.

 
a nap aranyfoga
levelek nyakába harap
valahol tüzet gyújtanak
szivarozik a koravén szürkület

 
 
Bábel, légzése a rendnek,
mészvázból rakta tornyait.
a tengerek nem szellőztek.

 
 
Hull az eső, csipkedi az arcod.
Pocsolyák tükre ringat a sárban.

 
Álálmomból visszaalszom,
testecském felnőni hagyom,
megöregszik, el is hagyom,
s halva ébredek.

 
Állókép ez csak az útról.
Árnyakat kelt fel a reggel,
s most lesz majd tele a tájék
elpazarolt kis jelekkel.

 
 
Egy kőben fekszem.
Itt mindig elérsz.

 
 
összeöntötte a lelket és a sört
a presszót keresztezte a párttal
a menedzsmentet az imákkal

 
 
Egyszer egy kislány vagy egy angyal
útnak indult vagy fel se ébredt

Azt mondtad, mágia az írás, magasztos alázat,
elszabadult, vad folyók hömpölygése,
sodrásában az élet színes törmeléke,
cipeli magában a káprázatos mindent