Sokáig ült mozdulatlanul, kihúzott háttal. Most megvan, gondolta, és jókora, cirkalmas gyöngybetűkkel felírta a lapra:
„Kilépni a sorból”
„Kilépni a sorsból” – helyesbített.

Dermedten álltam, szerettem volna ellökni magamtól, éppen, mert annyira vágyódtam a közelségére, de tudtam, hogy ez tilos, és nem értettem, hogyan tehet ki ekkora kísértésnek. Tudtam azt is, hogy nem bízhatok meg benne, mert egyszer már elárult – nem, nem is egyszer, hanem folyton és mindig, egy teljes éven át!

Gyűlölte a pillanatot, mikor az életben maradt gyerekeket meg kell fosztania a halál dicsőségétől, és át kell adnia a rabszolga-kereskedőknek. Semmi sem kárpótolhat az ilyen veszteségért. Csak akkor tapasztalhatod meg a legtökéletesebb odaadást, ha kioltod valaki életét. Anyád-apád sem szeretett annyira, mint a dicsőséges kiválasztottak, akik a haláluk óráján megajándékoznak a megistenülés pillanataival.

Csak ekkor jutott eszébe, hogy oldalra nézzen. Pedig az ilyesmi ilyenkor tanácsos. Hogy ki van még ott, az ágyban. Mert az nem mindegy. Látott egy másik takarót. Az erősen domborodott. Na, ki lehet? − vetődött fel benne, de úgy vélte, hogy ennyi információ jelenleg elég. Ő most egy Amundsen, egy Kolombusz, neki fel kell fedeznie a retyót. Ami ott lapul az ismeretlenben. Csak ne legyenek benne bennszülöttek. Az most nem lenne szerencsés.

Azután még a piac. A hatalmas szervián paprikák és a zeller. A feszes bőrű paradicsomok és a karfiol megfagyott habja. A lila hagyma költészete. Héjról héjra veszed ki a papírpénzeket a bukszádból, mintha egy virág szirmait tépő kéz lennél örökké. A bicikliizzó mellett ott van a szemcsepp. Ebből is ecloga lesz.

„Gazella” mű-iszik, mű-telefonál; fésű és parfüm, falra szögelt fekete ruha (szerintem fölösleges kellékek) a lokál-boldog(talan)ság félhomályában. – Majd „váratlanul”: egy véletlen hajkefe tüskéi mozdulatlanul szúródnak a bal mell ezüstvirág-hímzés netovább-mintájába.

Nyakába vette a világot: Salisburynél tette le a nehéz batyut és mellé önmagát. A szerencse mellészegődött. A Milford Hall Hotel & SPA-ban – az első helyen, ahol jelentkezett – azonnal munkát kapott mint takarító. Két ablakpucolás között leült pihenni, és levelet írt apjának. Mivel épp a templom látványa tárult elé, ha kitekintett, elújságolta apjának, hogy a katedrális gondnoka lett.

Igazából nem tudom, miért éreztem azt, hogy nekem van igazam, hogy tényleg van ott egy hajó, amit anyám valamilyen okból nem lát. Azt hiszem, akkor lettem biztos benne, amikor megláttam a szemüvegében tükröződni. Az még kitelik tőlem, hogy az öböl vizére képzeljek egy hajót, de ezt – a tükröződést a szemüvegén – valóságosnak éreztem. Tudtam, hogy nem feszíthetem túl a húrt.

Akkor kell a témát felhozni, amikor a sör körülbelül aranymetszésig fogyott. Vagyis a fél liter úgy aránylik a megivotthoz, mint a megivott ahhoz, ami még az üvegben van. Múlt és jövő harmóniája, tapasztalat és perspektíva együttállása, mint az életkorunk, ő negyvenhárom, én meg negyvenegy vagyok. A cigijéből is volt még, a lehető legjobbkor tértem vissza a macskára.

Messzire elkerülte a teret. Már régóta nem ment ki, a kiadók és a szerkesztőségek elfelejtették. Egyszer megtalálta a könyvét – a másodikat – egy antikváriumban. „Selejtezve” – ez volt belepecsételve, valami kis kerületi könyvtárból került eladásra. Megvette, aztán beledobta az első kukába.

– Miután ön hazajött Moszkvából, Kádár ismét találkozóra hívta – vetette fel a főorvos. – Nem találta ezt furcsának?
– Miért? – kérdeztem vissza. – Tulajdonképpen örültem neki… Mindjárt február 4-én találkoztunk, rövid idő alatt kétszer is, először Révkomáromban és utána Komáromban, ahol mindkét félhez csatlakozott a maga hivatalos kísérete. Kádárt minden érdekelte. Tudni akarta, milyen reformokat tervezünk.
A főorvos megismételte a kérdést: – Nem találta ezt furcsának?
– Akkor még nem!

Este elgondolkodtam Dubček szavain, és szinte ösztönösen ráébredtem, hogy valami mást akartam hallani. Közölnie kellett volna kereken: megadásra kényszerítettek! Ellopták a szabadságunkat! Ne higgyetek nekik! Brutálisan és kíméletlenül lerohantak! Ölik az embereinket! De ne törjetek meg! Maradjatok büszkék és önérzetesek a passzív ellenállásotokban! Előbb-utóbb legyőzzük őket… Előbb-utóbb győz az igazság!

A melankóliával járó őrület gyógyítható a fecske gyomrában található
lazúrkő tisztaruhába csavarásával s annak a jobb karhoz való kötözésével.
De a nyakba akasztott gránátkő (vagy jáspis, topáz) is segíthet,
mely szemben áll a szaturnikus ólommal, türkizzel, mágnessel…

– Lámpás voltam – kezdte. – Maguk nem nagyon tudják, mi az. Mifelénk jól fizető munka. Abból áll, hogy fogja magát az ember, esős időbe’ kimegyen egy nagyobb szikla tetejére, aztán világít. A szerencsétlen hajós azt hiszi, ott a világítótorony aztán belehajt a zátonyba. Utána szabad a rablás a rakományból. Egyszer még két láda francia bor is kikerült, abból volt pénz!

Krisz soha nem zárta kulcsra a bejárati ajtót, a bezárt ajtó, magyarázta, kézzel fogható jele az emberek iránti bizalmatlanságnak, ami viszont a legrosszabbat hozza ki belőlük! De mit csinálsz, ha mégiscsak jön a betörő?, tamáskodott a kishitű Ábel. Mit, mit, hát elbeszélgetek vele!

Nemsokára jött még néhány vendég, de őket nem kínálták meg semmivel. Nem is nagyon akartak bejönni a házba, inkább az udvaron maradtak. Felmásztam a díványra és onnan néztem, mit csinálnak. Anna a földön feküdt. Őt vajon miért nem küldték be? Az egyik bácsi betakarta pokróccal. Szegény, biztos fázik, igazán bejöhetne.

Igen, volt némi rendhagyó, majdhogynem botrányos a kapcsolatukban, Bébi törökülésben hallgatta a szoba közepéről a cselló édes hangját, s kezdetben szégyenkezve, de ahogy kamaszodott, kéjjel egyeztette össze a bugyik színeit a zeneszerzőkkel, a világoskék bugyi Chopin, a bordópiros Ravel, a zöld Mendelssohn, és így tovább.

Közben elképzelte, milyen szépen ropognak majd a kandallóban a vaskosabb faágak. Fia szerette nézni a csillámló havas tájat, akárcsak a tűz pattogó szikráit. Az anyját is mindig odaszólította. Együtt melegedtek a kandalló falánál. Emma Weiss boldogan ölelte nagyfia fejét a mellei közé, s mindketten érezték: valami bizsergő érzés szorítja össze a szívüket.

Kilencedik születésnapomon anyám elvetélt. Kaptam egy halott testvért. Mellé a korábbinál is mélyebb hallgatást. Meg azt az élményt, hogy valószínűleg azért nem hallgattatott meg az imám, mert magam sem bíztam benne. Igazából csak akkor, a baj küszöbén imádkoztam. Korábban nem voltam biztos benne, akarok-e kilencévesen egy síró-rívó porontyot a házba, akivel azt a kevés nekem jutó figyelmet is meg kellene osztani.

A barkácsgépekkel folytatja. Micsoda lyukakat lehetne fúrni velük, ha egy széles csípőjű, vékony derekú talján nő megkérné egy szenvedélyes olasz hajnal után, hogy ugyan, Istvánom, fúrd fel, kérlek, oda azt a könyvespolcot. És István felfúrná, egy mérnök precizitásával a napfényes, illatos hálószoba falára a polcot, segítene felpakolni rengeteg Francesco Petrarcát, Filippo Tomasso Marinettiket és persze Umberto Eco műveit.