Napokat töltöttem el itt, s ugyanazzal próbálkoztam, mint most maga: írtam arra a megsárgult papírra, amit találtam. Ám annak a papírnak csak az egyik oldala volt üres, mint most ennek. Aztán elkezdtem végigolvasni az összest. Mikor az utolsó sorokhoz értem, megtisztultak a lapok, valamennyi szó belém költözött. Innentől azon dolgoztam, hogy újraírjam az elolvasottat. Másra képtelen voltam gondolni. Mire elkészültem, kiürült a lelkem, visszatérhettem a világba.

Eszembe jut a papírváros, amit rajzlapokból és fogkrémes dobozokból építettem technikaórára. Hazahoztam, betettem a kerti tűzrakóba, és az egyik ház alá egy égő gyufaszálat tartottam. A város elpusztult, én pusztítottam el, volt az egészben valami ünnepélyes, valami megható. Néztem a lángokat, és boldogság töltött el.

A tévét bámulta – amit egy hónapja kötöttek ki. Kereste benne az eltűnt életünket. Csakhogy nem jó helyen: mert a tű végén lapultunk, azon az apró ponton, várva arra, hogy átmosson minket az anyag. Hogy legalább ennyi értelme legyen ennek a mocsoknak, amiben élünk, meg a viszketésnek a lábam között, amit már nem is kezeltem, mert úgyis hetente visszamászott rám.

Már szédül, egész teste zsibbad, már nem érez, csak dühödten mozog, előre-hátra, mint egy ütvefúró. Az asszony nyögdécsel, de ez még nem a gyönyör artikulálatlan ösztönhörgése. Folytatnia kell. Minden elsötétül, csillagokat lát, szétrobbannak a fejében: szupernóvák a szemhéja belső falára égve. Ég az agya, ég az elméje. Lángol. Pokoli tűz lobog a szeme előtt. Egy cigaretta parazsa. Egy meztelen öregember ül a fotelban, az ágy mellett, őket nézi, csöndben cigarettázik.

Elsőként a csíkos párnát mészároltam le, düh nélkül, módszeresen. Bemelegítés volt, tét nélküli rituálé. Aztán a hálóban folytattam a matraccal, amin a beszédhibás nővel hentergett. Azt már bosszúból szúrtam, muszáj volt vágni, késsel felfakasztani a szétalázottság, a becsapottság, a düh bőr alatt gyűlő gennyes kelevényét. Nem kíméltem a paplanokat, párnákat se. Bőgtem, ziháltam, szaggattam, míg a démonok le nem csendesedtek a fejemben, és kimerülten a szétkaszabolt ágyba nem zuhantam.

Halált hozó mosolyt is véstetek belém; elárvult élvezeteket színeztetek ki; ájulásokat hívtatok vissza más dimenziókból; alvajáró (szaturnuszi) szatírként szavaltam a lázas (és kárhozott) elborult nappalokon; földsugárzásként hatottak beteges magjaim; az önzés is körbeért, a mámor is megromlott…

A háború minden titka, ami fölött a főhadnagy korábban hónapszám spekulált, most függönyletépő hirtelenséggel napvilágra bukott. Így kell tehát ezt érteni! Az emberek nyilván akkor kapják csak vissza a fejüket, amikor meghalnak. Valahol messze, hátul lesrófolták róluk, lemezekkel pótolták, melyek nem tudnak mást, mint indulókat játszani, és ilyen módon előkészítve begyömöszölték őket a vonatokba, hogy expressz a frontra szállítsák.

Esélye sem volt bejutni valamelyik csónakba, amelyekért közelharc tört ki – a túlélési ösztön a többségben erősen dolgozott. Nagy belátás, éles szem kellett annak gyors felismeréséhez, hogy innen nincs menekvés. Ha nem a süllyedés keltette örvény, akkor a jéghideg víz fog végezni a mentőmellényben lebegő hajótöröttekkel. Hacsak nem érkezik időben segítség.

Hová esett ez, nyújtogatta a nyakát Bélu, tán még Kékkőkút végére, nehogy már valamelyik ház mellé, a kertjébe valakinek! Á, nem, ez inkább messzebbinek tűnt, az erdőben ért le. Az Attila-forrás felé. A fene se tudja már, hogy mindig történnie kell valaminek, az ember nem tud egy kávét elkortyolni. Nyáron a vendégek, télen meg ez a szar… Pff!

Mennyi ismerős arc. Egyik torzabb, mint a másik, az alkohol, a nikotin és a gyógyszerek mély barázdákat vágtak homlokukba. Talán melléjük költöztem volna magam is, ha Isten egy szemüveges fickó képében meg nem fogja kezemet a Combino villamoson, éppen akkor, amikor lelkemig hatolva beláttam, hogy elveszítettem ezt az élet nevezetű játékot.

Otthon, a csemer mindenit, otthon!, toltam a poharam a leányka elé, csúszik ez a szánkós vodka, tölthet még. Hát mondja meg valaki nekem azt is, hogy lehet ennyi idő alatt becsületes műsort összeállítani, a csoport fele alig egy hete jött vissza a spárgaszedésből, s itthon se feji meg magát a tehén, nem lehet egész nap csak táncikálni.

Igenis szeretned kell az egész disznót a kolbász kedvéért, ahogy én egy lyuk kedvéért az egész odvas fát elfogadom. Hogy ne a magányt árassza penészként a hajunk és a bőrünk. Nincsenek illúzióim. Függesz tőlem, én vagyok a te napi betevő alkoholod. Mint a fagyálló. Olcsó, édes és gyorsan mérgező.

Amikor megláttam a cipősdoboz méretű csomagot a többi közé rejtve, alig bírtam kivárni a vacsora végét, pedig beletelt egy kis időbe, mire végeztünk, mert Ernő bácsi megállíthatatlanul mesélte a háborús élményeit, amiből nem sokat értettem, és csak akkor világosodott meg bennem, hogy az mégsem olyan, mint amilyet az óvodában játszanak a fiúk, amikor megmutatta az egyik lábfejét, amelyről hiányoztak az ujjai.

Kedves Olvasóink, összegyűjtöttük a 2017-ben legolvasottabb prózáinkat és műfordításainkat. Csak egy kattintásra vannak önöktől – reméljük, az ünnepek alatt/között kellemes élményt nyújt majd az (újra)olvasásuk. Toplistás szerzőinknek szívből gratulálunk!

Mindig úgy érezte, hogy a Megváltó születése ide, a kisded oda – ha nem lenne a malacdísz, nem volna értelme a karácsonynak… Aztán ripsz-ropsz eltelt fél évszázad, és tessék: itt áll. Krón ugyanazzal a mozdulattal süllyesztette a zsebébe a malacot, mint egykor a Sport szeletet vagy Melbát a kisboltban.

A Markos-testvérek, a mindenre elszánt iker-fiúk is eszembe jutnak. Erdőkerülők, vadorzók, kalandorok, akrobaták, nagy verekedők, a természet kitűnő ismerői voltak ők. Eleinte megélhetésből ejtettek apróvadakat, főleg a folyó partján és a sejtelmes-dús ártér ősfái, kortalan lényei között állítottak csapdákat: a híres-félelmetes „kubikosba” éjszakánként jártak… De később már megszokásból és élvezetből is gyilkoltak…

Anyám sírt, a földhöz vágta az egyik tányért. Ha a húgom leesik az ösvényen, gondoltam, ha belezuhan a vízbe, öt percig sem él. Kihűl, a jeges víz végez vele. Így tanultuk az iskolában. És akkor egyedül leszek a szobában, anyám csak nekem keni a mézes kenyeret. Anyám bement a szobába, lefeküdt az ágyra, nyögött, elaludt, én néztem ki az ablakon, mi lesz, ha a húgom eljut az útig, és ott elüti egy teherautó.

Az ördög megint itt áll velem szemben. Megfogja a karomat, felhúz a földről, berángat a gyerekszobába. Vedd fel!, parancsolja, és Lucára mutat. Megteszem, aztán követem a további utasításait, kiviszem a lányomat az utcára, és leteszem az úttest közepére.

Nem bírta megállni, odaszólt a háta mögött sutyorgó srácokhoz: – Szerintetek is németek ezek? – Hát persze – válaszolták igen nagy természetességgel. – És mi a fenét keresnek itt? – firtatta Mircea. – Nem tudom, talán kérdezd meg őket – mutatott egyikük a cigijével az ellenkező irányba. Mircea kétszázadnyi pufajkás, sisakjukon vörös csillagot viselő katonát fedezett fel ott. A kaszárnya udvarán, 1989. október 6-án egymással szemben állt a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg.

Az asszony odavolt Bihariért, ezt nem volt nehéz észrevennie. Vajon mi lehet a háttérben? Biharinak felesége, látszólag rendezett családi élete volt, napi tizenhat órát dolgozott, kizárt dolog, hogy szeretőt tartson. Vagy mégis? És éppen Verát? Akiért arra is képes volt, hogy lepuffantsa a férjét? Aztán meg kidobja, mint egy rongyot?