Ez az egész nincs. Ez az éjszaka nincs, ez a lélegzet nincs, ez a borzasztó súly mögötte nincs. Mintha eleven kígyót nyelt volna le, dolgozik, tekereg benne az undor.

 
 
Lehullnak a szúrós héjak –
De nincs bennük gesztenye.

 
A Bački Jarak-i haláltáborban az anyakönyvek szerint 1944. december 3. – 1946. április 15. közt összesen 6429 személy pusztult el a legembertelenebb körülmények között. Több tucat ilyen működött Jugoszlávia-szerte, a „fölszabadulás” után.

 
Sejtelmem sincs, mi történik, és mi múlik el, itt és majd, csak érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem: megítélhetetlen anyagjelenségekben fogy, ami maradék még; nem esik meg velem semmi: múlok, és nincs jelentése, és az élet nem kifejezés többé.

 mert én is Ámerikából jöttem, Párizs, Budapest, Nagykőrösön át
és mesterségem címere érett nők testébe ütődve röpül,

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amelyeket mindörökre megőrzünk. Ott élnek bennünk, álmodunk róluk, a múltunk részévé váltak. Emlékkatlanok, amelyekbe bármikor beleszédülhetünk. Olykor a teljes esemény, máskor csak villanásnyi töredékek, hangok, fények külön-külön felfakadó játéka pereg előttünk, mint megannyi pillanatfelvétel.

Helyreállt az érzékek időszámítása. Egész testükkel beszéltek. Tanulták és tanították egymást. Gyújtogattak és csitítottak. Viaskodtak és vigasztaltak. Szemük nyitásában, orrcimpáik rezgésében, ajkuk meg-megránduló vörösében viszontlátták saját félelmüket.

 
Sziránó testi adottságai. Sziránó szemüvege. Sziránó első csókja. Sziránó második csókja. Sziránó halála. Sziránó fantáziája. Sziránó olvasmányai. Sziránó irományai. Sziránó által legtöbbet bámult falak.

 
 
Eltökélte magát, hogy úgy mondja el a véleményét, ahogy csak akkor teszi az ember, ha valakivel föltehetően az életben utoljára áll szóba.

alázatom a hold arcába ér.
köszönet jár mindig mindenért.

 
Ha élt volna Petrás Örzse, biztosan elkárogja a szokásos formulát, hogy ha beüt a baj, akkor hétig meg nem áll. Velem ez hajszálpontosan így történt. Felsorolni is kész horror, mi mindenen mentem keresztül.

A hősugár úgy fúródott keresztül a hadihajó páncélzatán, mint „izzó vasvessző a papiroson”. Az acéllemez egyszerűen elpárolgott, a levegőben megpörkölődött szaru és égő emberi hús édeskés szaga érződött, a víz felforrt és elpárolgott, s a hajónak azon az oldalán a tengerészekből annyi sem maradt, amit később partra sodorhatott volna az árapály.

Alázat jön-megy. Valami mindig itt marad belőle.
Húsleves, sok víz, bolyongó csillagok.

 
az ég ólmos a gépek részegek
a keresztek hártyákat növesztenek
 

Apu szaga. Volt neki. Térképnek érzékeltem. Nem volt egynemű, volt benne testből való, lélekből, festékekből, boldogtalanságból. Szerettem mellette állni, hónaljában átizzadt ingét hasonlítani a szagához. Volt benne valami leírhatatlan ősi.

 
A fehér szőrön vércsík jelenik meg, az oldalán fekvő test fekete orrából indul el, s még át sem itatja az orr szőrzetét, le sem csöppen a kőre, amikor zöldes, fémes fényű legyek jelennek meg s zümmögésükkel megjelölik az esemény helyszínét. 

 
„Bizonyára összetéveszt valakivel.” A férfi megvonta a vállát. „Nem, mi magáért jöttünk, dr. Wells.” Most már láttam, hogy az utca sarkán, a kocsma előtt fél tucat társa álldogál zsebre dugott kézzel.

Wells azt mutatja be a Világok harcában, hogy milyen is az, amikor a hétköznapi valóság értelmezésére szolgáló tudományos elméletek alapvetően befolyásolják a sorsunkat is. Szándékaim szerint a Világok harca: a marsi invázió után ugyanezt teszi. Ami nem jelenti, hogy mindenben pontosan követném Wells felfogását.

 
 
Mintha egy szövőgépben álltunk volna,
Ami beleszőtt bennünket egy láthatatlan
Faliszőnyegbe

 
Szerzek kacsát hozzá, előbb nőjön meg az eper, ha nem elég lottyadt, majd kis bottal leveregetem a fáról, a hernyóknak alig hagyok, feketedésig nem várok, itt töltöm a nyarat, elképzelem, hogy lesz a fájából hordódonga idővel, amire hiába várok.