Kiszáradt dezertőr desszertezik a sivatagi homokozóban. Tábla mutatja: Pihenő! Meditatív sarok. Homokot szórni, szürcsölni, desszertezni, vállakat, lábakat, hasakat, hátakat mutogatni, nemiszervekre gondolni, fagyizni, ratyizni, énekelni, kételkedni, görkorcsolyázni, célba lőni, lég-gitározni, vicsorogni, várakozni, kiszáradni, rejtőzködni: TILOS!

Igazán nem volt sok pénz, vélte a fiú, talán tizenkét forint lehetett összesen, annak a fele hat, nem sok mindent kapni érte. Tizenöt deka főtt kolbász. Azért az nem rossz. Mellé a két kenyér hatvan fillér, a mustárért nem mindig számolnak, ha igen, legfeljebb filléreket. Még a hozzávaló kisüveg kóla a legdrágább: három forint.

Halál! Mondja az óvónő. Halál! Nem szabad a gyermekeknek látni, mert sírni fognak, hogy szegény madár, mert a múltkor is rálépett valaki egy éticsigára, össze is tört a háza a szerencsétlennek, és pszichológust kellett hívni, hogy feldolgozzák a csoportban a balesetet. Az egyik gyermek megkérdezte: van-e a csigának biztosítása vandalizmus meg természeti csapás ellen? Ezt kérdezte a gyermek. Nincs, mondta a pszichológus, aztán mind sírtak, csoportosan.

A testén áttört a villanófény, akár a röntgensugár, és Desiré egyetlen másodpercre, megmagyarázhatatlan módon belülről láthatta önmagát: a bordák mögött ott lapult a szív, ám semmi szívszerű nem volt benne, inkább az epéhez hasonló, amorf lepénynek tűnt, szaporán vert, és fekete masszát pumpált ki magából.

Régóta próbálta megtenni az első lépéseket, gyűjtötte hozzá a bátorságot, és most úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat. Azt előre eltervezte, hogy a próba végén fölmegy a színpadra. Hozott magával egy szál rózsát, amit majd átnyújt a lánynak, de arról fogalma sem volt, hogy utána hogyan tovább.

A puszta-kereki erdőben vadásztunk egy szép napon, mi, egy balatoni fürdőhelyen nyaraló pestiek.
A pestiek vadászata nem az állatok tömeges elejtésére van fektetve; nekünk teljesen mindegy, akár ötven nyulat ejtünk el, akár egyet se; a szép őszi verőfényben való barangolás a fő. Egy csomó patront elpufogtatunk, ha más nem akad, hát varjúra. Élvezzük az isteni levegőt, s kora délután összeülünk az erdőnek valamelyik nagyobb tisztásán ebédelni. Ez aztán a legfőbb.

Amikor az állat már nem hörög tovább, abbahagyom. Leeresztem a puskát, és Luca felé fordulok. Tetőtől talpig végigmérem. Közelebb lépek hozzá, legeltetem rajta a szemem. Vonakodva néz vissza rám. Erre még közelebb hajolok. Szinte érzem a testének melegét. Hajának illata beteríti az arcomat. Mogyoróillat, állapítom meg. Olyan, mint a szeme színe.

„a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”

(Platón: Szókratész védőbeszéde)

2015. augusztus 7.

A városok üszkösödött fekélyek a Föld testén. Hömpölyög a szennyes vízzel összekeveredett esővíz, a csatorna nem tudja elnyelni, és visszahányja. Ha nem aszfaltozna le az ember mindent, a talaj meginná a vizet.

Valencia. Carrer del Poeta Mas. Mászolygó hajnalok, ragacsos reggelek, majd lírai délelőttök a Poeta Cafeteria teraszán! Sin filterar Águila; Medio bocata & bebida (infusión ecológia). Altramuces / Lupins: csillagfürt / farkasbab különféle cidrákkal és olíva-válogatással… Gong! Délután-esti Toastone, Boludo bar, Bodega Volero és est-éjjeli L’ermitá, La Terrazza (aperol, parmigiana, caprese, crema de atun, a tuna, tortilla de patata, papaya), Trambon, Immortal Rock s (mi a manó): El Tamano…

„Kívül meleg van. Belül hűvös van. A papa az aratóknál jár. A mama a konyhán foglalatoskodik. Juliska egy félbemaradt hímzést varr tovább az ebédlőben.” – Gárdonyi Géza novellája.

Lizácska viszont mintha nem hallaná, vagy a kérdés egyszerűen nem jut el a tudatáig? Netán szégyelli, hogy fű, fa és virág is hallotta a nagyit? Mellette ülő osztálytársa cinkosan lökdösi, grimaszol, vihog, fel-felpattan, dundi popsiját rázza a szó szoros értelmében „ütős” technozene ritmusára. Ő nem szerepel, nem válogatták be a csapatba, mint Lizácskát, de biztos benne, hogy van olyan tehetséges, mint a fekete atlétába és fekete nadrágocskába bújtatott kortársai.

A sötét lépcsőház cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig vártam, hogy felérjek az emeletre. A kopott, festék nélküli ajtó félig nyitva állt. Óvatosan kopogtam, nehogy az összeszáradt gittda-rabok kipotyogjanak a keret és a fal közül. A konyha félhomályából irgalmatlanul sovány nő bújt elő. Szakadt köntöse a földet érte, papucsán milliónyi zsírcsepp fehérlett.

Hunyady Sándor

„Ne fogadj fel soha semmit”, vagy egy balatoni víkend története

Zseráld áll mögöttem. Ő a köztes lét határvonalán rekedt ember. Ide már nem szólítják, oda még nem hívják. Van, aki ajándék-életet kap. Van, aki büntetés-sorsot. Én Zseráldot kapom vigasztalásul búskomorságomban. Az ég küldi.

Kosztolányi Dezső

Esti Kornél

Tizenhatodik fejezet, melyben Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe

Nyolcvannyolc június tizenhatodikán a Nautilus Münchenben koncertezett. Utána az együttes a hotelben nézte a híradót. A budapesti 301-es parcellát mutatták, idős emberek emlékeztek Nagy Imréékre. Hirtelen a bozótból lovas rendőrök törtek elő, és belegázoltak a tömegbe. Gábor elszoruló szívvel figyelte a közeliket az egykori forradalom túlélőiről, amint igyekeznek kikerülni a lópatákat és a karddal hadonászó rendőröket.

Gyuri újból az órájára néz, kis várakozás után bemegy a hálószobába. A redőnyök lehúzva. Óvatosan húzza ki a fiókot. Vakon, tapogatva keres ujjaival, megtalálja a dobozt, megrázza, kiesik egy pirula.

Eszmélés: jelenlétünket pásztorkutya csaholja, majd három pointer szaglássza; sirály-balett a szakadék peremén, szeszélyes szarka a kereszten, idült ízületek, abszurd torna, porcropogás, szeszes kipárolgás… Radírozott nadír. Ásatások a templom mögött, s az éj leple alatt keletkezett kőalakzat-építmények, miniatűr stonehengek, sajátos totemek, hosszú sorban a kőfalon…

A kukás nagyon tapintatos volt, mindig bekopogott az öregasszony szemetesének a fedelén, vagy ha nyitva volt, akkor az oldalát kocogtatta meg. Köszönt, s csak ezután foglalkozott azzal, hogy a mindent elnyelő szomszéd kukák gyomortartalmát az autó hátsó részébe segítse.