A lépcsőház, de a lakás belmagassága – közepes termetű európai számára – alacsony, kézzel talán elérhető a plafon, amit, illemből, nem próbálok ki. A yunnani nemzetiségiek többje alacsony, úgy vélem, a legapróbb európaiaknál, a máltaiaknál is sokkal kisebbek, testalkatukat tekintve pedig törékenyek és arányosak. Szépen kiformázott emberek. Az a lány – hogy hány éves, meg nem tudom mondani, az idegenvezető szerint 15 és 20 között lehet –, akivel egy éjjelre zsugorodott napra összeházasítottak egy ceremónián, a köldököm magasságánál nem nőtt feljebb, de ő valóban kis testméretű.  

Éva sokszor lopott a közértből is. Cukrot. Leginkább cukrot. Kedvence volt a francia drazsé. Abból sokszor. Megette, mielőtt hazaért volna. Akkor még kisebb volt, tízéves körül. Egyetlen egyszer kapták el. Anya munkahelye mellett volt egy kis bolt. Ott. Az ajtónál megállították. Kipakoltatták a zsebeit. Éva érezte, hogy lángol az arca. Olyan forróságot érzett, amilyent addig még sosem. Kérdezték, ki az anyukája. Mondta, hogy ki. Kérdezték, hol dolgozik. Mondta, hogy hol. Elengedték. 

Éva odacsapódott ehhez a Takács lányhoz, iskola után nemegyszer elment hozzájuk. Egy szoba-konyhában laktak, nem messze nagymamáék lakásától, az udvaron volt a vécé. Egyszer velük volt a Takács lány bátyja is, újságokat húzott elő az ágy alól, nők voltak benne és férfiak és meztelen testek. Éva akkor látott életében először ilyet. Nem tudta mi az, csak érezte, hogy nem helyes, ha ő ezeket nézegeti velük. És azt is érezte, hogy ennek köze van ahhoz, amit ő szokott csinálni a fürdőszobában. 

A bűz, amely a nyilvános illemhelyről terjeng, s amelyben a pekingi éjszakai piac szagára is ráismerek, nem egyéb szalmiákszeszénél, senkinek nem okoz problémát, még kevésbé az, hogy egyetlen mozdulattal markolnak az árusok a szemétbe és a vevőknek felajánlott árujukba: cukorkákba, aszalványokba, igazgyöngybe, jáde-ékszerekbe és azokba a termetes jutazsákokba, amelyek megnyitott szájából ginseng-gyökeret vagy egyéb életelixírt emelnek ki. 

De Éva nem látta. Éva nem tudta, mi az, hogy szenteste, csak azt tudta, hogy van egy nap, amikor várják az angyalkát, aki este majd megjön. És hogy ezen az estén ajándékot kap. Szép ajándékokat. Olyat is, amit apa küldött neki. Pedig az angyalka hozta az ajándékokat. Mégis volt, amit apa küldött. Ezt mondták neki. Egyszer egy babát, aminek hosszú szőke haja volt és szép, csillogó ruhája. És azt is tudta Éva, hogy az ajándékok és a mákosguba utáni napon jönnek a többiek. 

Végülis ahhoz képest, hogy azt hittem, egy szó nem jön ki belőlem, kezdtem megszokni, amit láttam. Jártam körbe, itattam, etettem, cigarettát gyújtottam. Ügyesen hamuztak. A rudakat megbillentették a nyelvükkel, aztán fújtak egyet valahogy. Egy férfi megkért, hogy vakarjam meg a hátát. Egy másiknak a szeméből kellett elfésülni a hajszálakat. Egy nő megkérdezte – nevetgélve –, hogy van-e feleségem, mert neki nagy szüksége lenne férjre. Most igazán nagy szüksége. Mondtam, hogy életemben először pontosan értem, mi az a szükség.
 

Anya nézte a négy férfit. Az egyik valóban hasonlított Lacira. Már két éve, hogy elment. Már két éve, hogy felült a bécsi gyorsra és elment. Anya tudta, nem jön  vissza.– Nem, cicuskám, az ott nem apa. – felelte.Éva nem értette.  

A drótkötélpályán följutva a hegy közepén pedig oly botanikus kertet, üvegházakat, kaméliaültetvényeket vehettem szemügyre, mire a több épületet is tartalmazó szentélykertet megközelítem, amelyeket nem lett volna érdemes elmulasztani: lepusztultak, mint otthon a vurstlik. Mindent megnézek, amit lehet: az izlandi mák színpompás ágyását, a japánok ültette nemzeti bemutatókertet, az 1998-as kertészeti expó kiállítótereit, a farktollat hullatott pávakakasokat, bonsaiokat, a kertkultúrát bemutató metszetkiállítást, az ismeretlen kínai zöldségeket.  

A bélrendszerem minden nap kétszer felmondta a szolgálatot, s nem hajlandó semmi erőset magában tartani. Ezért kerülném a (Szecsuánba amúgy jó, ha száz éve került paprikás, azaz) chilis ételeket, de most sem sikerül. Hatalmas levelekbe káposztaként csomagolt ragacsos (de kitűnő) rizsfalatkák, illatos-erős főszerek garmadával preparált darált húshoz hasonlatos, rizspalacsintába tetszőleges módon betekerendő étek, mogyorós-szezámos-chilis, rizslisztben előre sütött húslapocskákkal átpirított pecsenye került az asztalra, rizzsel, rántással leöntött sült krumplival és az elmaradhatatlan zöld teával együtt. Édes ízekre vágyom, lágy, harmonikus ízkombinációkra, hiába. 

Minden este, minden elalvás előtt ezt játszotta. Sok-sok fájdalmat okozott a macinak. Kicsavarta kezét-lábát. Beleöklözött a hasába. Lábánál fogva a falhoz verte a fejét. Ujjait belenyomta a szemébe. És végül eldobta, iszonyú erővel, olyan erővel, ami csak tellett a testéből, eldobta a szoba egyik sarkába. És azt játszotta Éva, hogy aki mindezt teszi, az nem ő. Hanem valaki, aki nagyon gonosz.  

Egy másik szobában, abban, ami a tévészoba-nappali mellett volt, abban, amelynek kétszárnyú óriás ajtaja elé egy hosszú szekrénysort tettek, hogy a két szoba egészen különálló legyen, ne lehessen csak úgy átmenni egyikből a másikba. Attól az estétől tudta Éva, hogy anya ott alszik.Amikor anya sírt abban a szobában, az nagyon fájt. Éva ott állt előtte, simogatta a kezét: – Anya, ne sírj! Majd veled alszom, jó? Anya, ne sírj, kérlek! – ezt mondogatta.   

Az esti esős séta végén, egyik hotel előtt az Alvó szépség hegy alapján megmintázott alvó szépséget fedezek fel, fehérmárványból, s mint Rómában a korakeresztény mártír, a lefejezett Cecília kora klasszicista stílusú szobra fekszik a sötétben. 

A köpenyen rés nyílik a visszapillantó tükör számára; elöl átlátszó, hogy a reflektor fényét átengedje, fényvédő rétegű szemellenzős, s a gyermeknek, aki esetleg ott áll a sofőrködő anya-apa előtt, szemmagasságában ugyancsak kitekintő lyuk. Rendőrök segédmotorkerékpárral, amelynek hátsó sárhányójára rúdra erősített kék villogót szereltek; s úgy tűnik, mintha mindenki most tanulna vezetni. A járdák szélére pedig, ahová azonban már nem ér el a buszokban utazók köpete, kezdenek kihurcolkodni a mozgó ételárusok.   

A kőerdőbe vezető, elhagyatott, forgalomtól mentes sztráda mellett hosszú csüdű, tarka tollú bankivatyúkok kaparásznak. Bivalyokat terel a szalmakalapos férfi, a hegytetőt kínai bölcs-szakállú, de fauntekintetű kecskék raja kopasztja. A művelt teraszokon sereg köbméteres kőtojások, kőoszlopok, játékosan szerteszórtan, meditációra késztetően. Ázsiai a táj. Nincs benne se piros, se sárga terjedelmes folt, nem jár erre senki, aki ceruzájával ilyenné színezte volna 

  Más ez a világ, mint amelyet ismerek.  Megállítom a kocsit, a hídház falán fényképezem a vakolatot, amikor lezuhan az eső. A sofőr szaladva hozza utánam az esernyőt, ő maga azonban kiáll alóla. Bőrig ázott, szolgálatkész.

Löszfalak bukkannak egyre másra elő, peremükön bohókásan megdőlő fákkal, vagy üresen. Máshol fél domboldalnyi, kőlapokkal kirakott kőfalak, valamilyen szövettel bevont lejtők bolyhos felületei, élénk színre mázolva, s rajtuk írás, amelyet, mióta csak figyelem, egyre kevésbé vagyok képes írásnak látni, annál inkább képeknek.

A kínaiak mindig azt látják, amit akarnak: bennem ugyancsak az orromat, ősz szakállamat, a hasamat és a nadrágomból kidudorodó farkamat-tökömet. Nem volt óra, amikor itt vagy ott nem simítanak végig, könnyeden ugyan, de megakadályozhatatlanul.  

A kínaiak ugyanis minden turistabuszt egy-két-három üzembe is elvisznek, a turistavezető percentet kap a vendégsereg vásárlása után. Így aztán a Kínai Nagy Fallal együtt selyemgyárban, üveggyárban és mázas fémedényeket előállító üzemben tettem látogatást.

Maga az úthálózat tökéletesen jellemzi a Római Birodalom és Kína kapcsolatrendszerét, amely hol gazdagon virágzott, hol elhervadt, s így az eszmék és vallások és kulturális attrakciók keveredése hol felerősödött, hol megrekedt. A selyemmel való kereskedés mindenkor a kis-ázsiai térség monopóliuma, a perzsáké, az ott élő birodalmi lakóké, később a bizánciaké, majd pedig a területen kereskedő velenceieké.

 A kínaiak, vélem, azt a kertet szeretik, amelyik képes az emberen változtatni. Amely képes halált adni, vagy fenntartani az életet. A kínaiak meglátják, mennyit képes a kert az emberen formálni.