Irodalmi lapban nem szokás kommentálni a közlésre kiválasztott írást – mi most mégis ezt tesszük. Az alábbi novella bizonyára éppúgy polarizálja olvasóit, mint publikálása előtt szerkesztői közösségünket.

Hol az átjáró a maradi álszenteskedés Szküllája és az öncélú, exhibicionista tabudöntögetés Kharübdisze között? Természetes-e a patológia és a pornográfia diadalmenete a legújabb irodalomban és általában a művészetben; a társadalmat és különösen a szórakoztatóipart elborító, egyre brutálisabb fizikai és pszichikai erőszak mind aprólékosabb, realisztikusabb, vulgárisabb megjelenítése szóban, álló és mozgó képben; a kommersz és a bulvár, a thriller és a horror gyorsuló honosítása a szelleminek szánt termékekben, a magasabb esztétikum korábbi fellegváraiban?

Nem pusztán költői kérdések ezek, mi sem ismerjük rájuk a választ e cseppfolyós, minden korábbi bizonyosságot folyton megkérdőjelező világban. Adjuk meg tehát a lehetőséget egy érdekes szerző művének, hogy önmagáért beszéljen. (A Szerk.)

 

 

Miklóssi Szabó István

Igazgyöngy

 

Bundája roppant könnyen hasadt szét. Egy rántással lehúztam, a földre dobtam az egeret. Visított, fel-alá futkosott.

Sporttanárom gyomorszájon ütött. Összeestem, nem kaptam levegőt, hánytam.      

– Szadista dög – mormogta. Eltaposta a mezítelen állatot, megszámolta a tetemeket.

– Huszonkét kört fogsz szaladni – mondta. Nyakamtól fogva állított fel. Ismét gyomromba ütött, nem engedett összegörnyedni. Fuldokoltam, a fájdalom elviselhetetlenné vált.

– Huszonkét kört fogsz szaladni – ismételte, irigylésre méltó nyugalommal.

A táv negyven kilométernek felelt meg. Tíz kilométer után nem éreztem fáradtságot, húsz után acélos, szürke közöny vett erőt rajtam. Eggyé váltam a mocsaras talajjal, a párás levegővel, mindegy lett lendülő karom, lábam, nem számított a cél. Combom belső részét véresre horzsolta nadrágom, a fájdalmat távolról néztem.

Harmincnyolc kilométerig bírtam. Napokig ágyban feküdtem, sebeimet ápoltam. Izmaim görcsösek voltak, izzó fájdalmat okozott a mozgás. Erős szexuális vágy égetett.

 *

Tizenhat éves koromra az ország összes fontosabb városában megfordultam. A versenyek egyhangúak, büdösek voltak. Térdek roppantak, bordák törtek a csapatszellem égisze alatt, szívroham is előfordult. Közönyös labdáért ütköztünk, bárhogy igyekeztem, semmi érzelem nem moccant benne.

– Légy a rajongóm – suttogtam, mikor előkészítettem a rúgáshoz. Mellé ment. Értetlenül ültem a kispadra.

– Előfordul – mondta sporttanárom.

Mosolyt erőltettem. Csapattársam ágyékvédőjét bámultam. Összerezzentem. Meleg, izzadt hímtagok játszottak agytekervényeimben.

Tesztoszterontól lihegtünk, a közösülés dicsőség volt. Csapatkapitányunk megkergült bika módjára üldözte a lányokat, a többiek sem tétlenkedtek. Hátrahúzódva figyeltem őket. Ritka kalandjaimért csúfoltak: Marog, igazi könyvgiliszta vagy. Legalább pornót olvasnál. Itt egy sör, idd meg.

A zuhanyozóban erekciójukkal büszkélkedtek. Közösen maszturbáltak, ki lövelli messzebbre magját. Mivel nem vettem részt, rám kiáltottak:

– Buzi vagy?!

– Nem! – ordítottam.

– Csak szereted nézni, igaz? – heherésztek.

Elvörösödtem. Erős undort éreztem, de semmiért nem adtam volna meleg, izmos közelségüket.

Az utolsó este két lány jött fel a társalgóba. Beleegyeztek, hogy orálisan kielégítenek bennünket. A csapatvezető hangoskodott: ő közösülni akar. A lányok ellenkeztek, mire ütlegelni kezdte őket. Arcába öklöztem. Szája felhasadt, kifordultak metszőfogai. Ugrott volna, mire fejbe rúgtam. Elájult. Társaim letaglózva bámultak.

Kikísértem a lányokat. A szálloda sötét kertjében egyikük megcsókolt, a másik lehúzta nadrágomat. Tiltakoztam, erőszakosan folytatták. Képtelen voltam az orgazmusra, végül fájt a hímvesszőm.

Az edzőhöz mentem.

– Kiszállok – mondtam.

– Megőrültél? Az idény közepén? – meredt rám.

– Tanulnom kell – ráztam meg fejem. – Orvosi egyetemre készülök.

– Rohadj meg… – nyögte.

Reggel vonatra ültem. Egyre a fiúk jártak elmémben, a két lány, csapattársam felhasadt szája, a kifordult, vértől csöpögő metszőfogak. A vécéfülkébe mentem, hosszasan maszturbáltam. Kásás nyugalommal ültem helyemre.

 *

Az anatómia megerőltető volt. Kényszeres izgágasággal tanultam, sétáim alatt motyogtam a latin szavakat. Hónapokat töltöttem a formalinba helyezett testrészek között. Félszemű, ráncos magzat bámult az üvegedényből, érzelmeim állandó vizsgáztatójává lett. Feszülten rajzoltam az eltorzult inakat, izmokat, csontokat, belső szerveket, éreztem, beleőrülök a magzat meredésébe. Később elloptam, hazavittem. Elégedetten húzódott meg a halott, savas anyaméhében. Tekintete álmossá, jóllakottá vált. Tanulmányoztam, közömbösen tűrte. Közösüléseim alatt ronggyal takartam le, utána megrovóan nézett, mintha a teremtés aktusát titkoltam volna előle.

– Ez csak az élvezetet szolgálja – suttogtam.

– Én lettem volna az eredmény – hirdette dühösen, maróan. – Hatvanmillió halottat temetsz minden orgazmussal. Nézd, milyen nyomorult vagyok – siránkozott, jajgatott. – Hol az új élet ígérete?

– Ez a természeted. Ne védekezz ellene – vigasztaltam. Ha ölembe vettem, elcsendesült. A nemi aktus utáni éjszakákon csak akkor engedett aludni, ha magamhoz szorítottam.

          *

Disznókon kezdtük a boncolást. A boncolóasztalra kötöztük, óvatosan fejtettük fel bőrét. A szerveket egyenként emeltük ki, kórbonctani leírást készítettünk.

Egy alkalommal ügyetlenül kábítottam el az állatot. Szájába kapta a kezem. Vártam, mikor roppannak el csontjaim, hasad fel bőröm. Meg sem kíséreltem elrántani, tudtam, a roncsolás végett megbénulhat. Szerencsémre erőtlen volt a harapás. Lenyűgözött a kába állat homályos életharca. Boncolásakor soha szebb munkát nem végeztem. Gyöngyöző homlokkal kerestem az impulzust, primer vágyat.

Tanárom hosszasan dicsért.

– Rövidesen emberi tetemekre térünk át – jelentette be mosolyogva. – Úgy gondolom, megtaláltuk csoportunk azon személyét, aki elsőnek metszi fel tanulmányunk tárgyát.

Kedves főhajtással vettem tudomásul ítéletét. A mellékhelyiségbe siettem, gyomrom tartalmát a vécékagylóba ürítettem.

– Így sohasem találod meg. Nem a testben rejtőzik, hanem szavakban, rációban. Van tudás, mit nem lehet megtapasztalni, csak átadni.

*

A városka szolgálati lakást, elfogadható fizetést ajánlott. Feleségem örült, hogy csöndes miliőben végezheti szakrális tanulmányait, írhatja értekezéseit, elbeszéléseit. Elmeszüleményei keresettek voltak a középszerűség piacán. Mindig akadnak emberek, akik mohó, agresszív útkeresésükért hajlandók komoly összegeket fizetni. Nejemnek fogalma sem volt, hogy ezt az igényt szolgálja ki. Mivel nemi életünk precízen remek volt, nem tettem szóvá.

A homunculus cinkos beleegyezéssel pihent a szekrényben. Elfogadták munkám bizarr, vizuális kellékeként. Hónapokat töltött álomban, ha megszólalt, becézgetést, törődést igényelt.

Munkám csöndes, szürke volt. Normálistól eltérő haláleset alig történt a környéken, ténferegtem a boncteremben, alkímiát, kozmológiát olvastam, különösebb érdeklődés nélkül. A vágy egyre erősebb, marcangolóbb lett bennem. Olykor azon kaptam magam, boncolókésem mohón szántja fel a tetemeket, vág ösvényt az ernyedt, pöfeteg izmokba.

Pornográfiát bámultam, egyfajta teremtő erőt. Az emberi közösülés ideig-óráig lenyűgözött, bár tudtam, a hektikus, erőteljes baszás nem az én területem. A természet ostoba csapdája, ki beleesik, magyarázkodni kényszerül (ki vágná fel az ivadéka testét?). Társkereső oldalakra bukkantam az interneten. Szájtáti álomhercegnők kínálták petyhüdt testüket, beképzelt hímtagok próbáltak táncolni ölük felett, hogy önbizalmuk hiányába löttyedjenek. Hamar meguntam a női társaságot, inkább a harmincas férfiakét választottam. Parazita lettem a nemiség ezen területén, ez szédítő izgalommal töltött el.

 *

– Lassan told le, kérlek. Remek az alsód... Fordulj, látni akarom a feneked. Hajolj előre.

Bódultan engedelmeskedtem. Vigyáztam, arcom ne bukkanjon fel a laptop kamerájában. Irodámba zárkóztam, fehér fal elé ültem.

Jónással hónapokig beszélgettünk. Az érdembeli információkat titokban tartottuk. Annyit tudott rólam, hogy orvos vagyok, egy országrészben tartózkodunk, van feleségem, nincs gyermekünk. Ő egy lap szerkesztője volt, feleségével gyönyörű kislánynak örültek, anyagi nehézségekkel küzdöttek. Egymás arcát nem láttuk. Annál jobban ismertem péniszét, fenekét, sovány testét. Naponta onanizáltunk, hogy felszabadult nevetéssel folytassuk a beszélgetést.

Feleségem mit sem tudott róla. Nemi életünk intenzívebbé vált, gyakran vártam haza könyvbemutatóiról vacsorával, virággal.

Jónás olykor arról beszélt, remek lenne szállodában találkozni, együtt tölteni az éjszakát. Húzódoztam a gondolattól, bár fantáziámat élénken foglalkoztatta. Könnyű neked – írtam –, ismered a férfiak szerelmét. Nevetett. Gátlásosnak, határozatlannak nevezett. Végül erőt vettem magamon. Találkozzunk. Feleségem néhány napos meditáción vesz részt.

Késő ősz volt. Remegve ébredtem, hosszasan sikáltam testem a zuhanyozófülkében, minden szőrszálamat leborotváltam, hajamat, szemöldökömet kivéve. Illatossá gőzöltem bőröm, élveztem a harmatos nemi vágyat, és – rettegtem. A homunculus rám nézett:

– Tetszik? – kérdezte.

– Inkább a kaland vágya nemesít – nevettem.

– Örülök. Én küldtem neked.

A találkozót elnapoltam. Néhány nap betegszabadságot vettem ki, hogy meg tudjak küzdeni a homunculus előtti szégyenemmel. Erdei házunkba vonultam vissza nyugalmat keresni.

 *

Csak a szeretet szót kellett sűrűn emlegetnem, hogy Jónás lépre menjen. Érzékeny ember volt, kellő életfájdalommal. A hónapokig tartó felkészülés alatt olykor verseket küldött. Békéről, férfiszerelemről fogalmazott tehetségesen. Jó ujjgyakorlat a kapcsolatunk – írta kacéran. Annak tartod? – kérdeztem. Komoran, fájóan válaszolta: ne kínozzam. Mutasd az arcod, izmos vállad, hasad, meredt hímvessződ! Ó, mennyire magamhoz szorítanálak!

Alkotásait magam elé téve meditáltam. A homunculus irányított. Megtapasztaltam a teljes kiüresedést, amely célként összpontosul a fagyos kozmoszban, Univerzumomban. A kezdeti veszekedések után kivívtam feleségem csodálatát. Ősi kíváncsisággal csüggött rajtam, éreztem, összpontosításomat kívánja magáévá tenni. Ösztönei mozgatták: kívánatos nőstényként a csodált bak nem fogadja. Vére lobogott, éjszakánként vad, pornográf álmok ébresztették. Az elfojtás miatt olykor hetekig menstruált, máskor erős szagú folyásra panaszkodott, nemi szervén gennyes kiütések jelentek meg.

Fokozott gonddal gyűjtöttem össze a felszerelést az erdei ház pincéjében. Minden eszközt alaposan sterilizáltam. Barátom tudomására hoztam: rendelkezem búvóhellyel, csak a kellő pillanatra várok.

        *

Jónás ágaskodó pénisszel feküdt a boncolóasztalon.

– Szégyelled? – kérdezte. – Ez természetes, kedvesem.

Találkozásunkkor megcsókolt. Abban a pillanatban rájöttem, nem vagyok biszexuális. A homunculus nevetett: eszköz csupán, ne törődj nemi identitásoddal.

Lassú mozdulatokkal kötöztem meg, vigyáztam, ne sértsem fel bőrét, akadályozzam keringését.

Mellkasán ejtettem az első vágást. Szeme kikerekedett, egész teste rázkódott, üvölteni próbált. Elájult, magához térítettem. Saját készítésű vegyszert fecskendeztem testébe, hogy eszméleténél maradjon. Semmi fájdalomcsillapítót, bódítót nem tartalmazott, ellenkezőleg: élénkített. Lefejtettem bőrét, feltűntek a pulzáló erek. Ürülékét gondosan eltakarítottam. Szívrohamot kapott, újraélesztettem. Tizenegy bosszantó rohama volt, némileg elterelte figyelmem a munkáról.

A szervek kimetszése előtt eltávolítottam a szájpecket.

– Mit látsz? – kérdeztem.

Nyögött, száján vér csordult ki, fehér kendővel itattam fel. Megismételtem a kérdést.

– Fényeket – válaszolta gurgulázva.

Rájöttem, a boncasztali lámpáról beszél. Csalódottan folytattam a kutatást. Nemesebb szervei kivétele előtt bekövetkezett az utolsó szívroham.

– Mit látsz?! – kiáltottam.

– Több fényt – ismételte Goethe utolsó szavait.

Dühösen hajítottam el a szikét.

*

– Semmit sem találtam! – üvöltöttem a homunculusnak. – Mi mozgatta?!

– Nem volt nyilvánvaló? Magát a megismerést akarod megismerni. Ez lehetetlen. Rá kellett volna jönnöd boncolás közben.

– Könyörgöm, segíts. Megígérted... Többet akarok, mint mozgó húst, ürítést, evést, ivást, letevést, felvevést...

– Nem tőlem függ. Nyugalom! Lesz időd töprengeni. Most... elmegyek. Meguntam a könyvek között gubbasztani.

– Hová mégy? – hebegtem.

– Igazgyöngynek egy kagylóba. Ahány vágy, annyiféle. Miért ne elégíteném ki vágyaitokat? – nevetett.

Összezsugorodott, csillogó kis gyöngy lett belőle, feloldódott a savas, halott anyaméhben.