Egyszerű vallomás

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.

                                                       Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Nagy szavakat minek koptatni,
ezerszer mondhatták már neked.
Ezért a vallomás legyen
egyszerű, szikár,
szemből is olvasható.
Szükségszerelemmel
nem loptam a napot,
nem cseréltelek fel másra,
nem tettelek félre piheni,
nem csüggedtem el,
ha nem kerestél,
nem képzeltem el,
helyettem öleltél-e mást,
akárcsak gondolatban.
De naponta magamba
szívtam az ódon utcák esőszagát,
s mint valami láthatatlan, 
titkos kincset, ritka trófeát, törékeny tárgyat,
őriztem az emlékek kellemét a bőrön. 
Mert tudtam, a szépség 
csak így nem mulandó.
Felidéztelek esténként
elalvás előtt
és a reggeli kávék
gőze mellett,
a vajas kenyér ízében.
Sörök aranyhabjából
írtam újra
mozdulataid,
így lettél a mindennapok
rutinján illóolaj,
levendulafinom nyugalom,
képzeletből szőtt párna,
amin különös álmok
mediterrán kékje pihen.