Az antik tragédiától az ázsiai színházig 

A hatalom selyemzsinórja

Az antik irodalom egyik legismertebb műve Szophoklész Oidipusz című tragédiája.

Számos filmes és színházi feldolgozás született belőle. Az Oidipusz-kultusz a modern pszichológiába is beépült, az Ödipusz-komplexus pszichoanalitikus elméleti fogalom, Freud vezette be a pszichológiába. Álomfejtés című művében ír a gyermek tudatalatti vágyáról, amelyet az ellenkező nemű szülő iránt érez. Ha a vágy nem kerül feloldásra a 3-6 éves közötti életszakaszban, később pszichoszexuális zavarokhoz vezet, például pedofíliához.

Szophoklész drámája sokféleképp kötődik a napjaink problémájához, ez a példa csak egy a sok közül, a 21. században újat mondani erről a műről nehéz, színpadra ültetése rendezői kihívás, könnyen belefuthat a produkció a klisé csapdájába.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház felkészült és kiváló művészi gárdája, Robert Icke korszerű adaptációja és Andrei Șerban mindig formabontó rendezői elképzelése biztató ígéret volt arra, hogy ez az előadás valószínűleg másmilyen lesz, mint az eddig látott Oidipuszok.

Andrei Șerban rendezte a Ványa bácsit, amely egy évtizedig volt a színház repertoárján, és mindig teltházzal játszotta a társulat, de az ő rendezése a nagy sikerű Suttogások és sikolyok is. Ez a biztonságérzet ad egy ilyen fesztiváldömpingben a nézőnek, főleg, ha naponta két előadást is megnéz, szeret biztosra menni.

Nem csalódom, már az előadás intrója levesz a lábamról, a mítosz és görög tragédia megközelítése teljesen mai. Egy amerikai elnökválasztás előtt vagyunk 15 nappal, ahol Oidipusz az elnökjelölt. Szórólapokat osztogatnak, közben Bajusz Gábor, Balla Szabolcs, Dubovan Viktor, Farkas Lóránd és Viola Gábor – a kolozsvári színészzenekar – dinamikus könnyűzenét játszik, azaz egy kampánykoncertet alakít.

A kettős szereposztásban megrendezett darab a fesztiválon nem dupla szereposztásban játszódik, amit kicsit bánok, szívesen megnéztem volna a másikat is. De majd legközelebb, az Interferenciák után!

Szűcs Ervin Oidipusz-alakítása magával ragadó. Az államelnökjelölt talpig becsületes politikus, aki fel akarja tárni az igazságot, az előző elnök, Láios (Viola Gábor) rejtélyes balesetének körülményeit. A néző számára a naiv, abszolút igazságra törekvő elnökjelölt szimpatikus figura, drukkolunk neki, még akkor is, ha tudjuk, mi a végkifejlet, az antik drámától a történetiség terén nemigen szoktak azért eltérni még a formabontóbb rendezések sem. Az előadásban Kreón (Bács Miklós) az elnök sógora és jobbkeze, igazi modern kampányfőnök, konzervatív, kissé merev, szabályokat betartó figura, elég sokat görcsöl a kampány sikerén, és folyton szekírozza Oidipuszt meggondolatlan és laza viselkedése miatt. Jokasztét Kató Emőke alakítja, aki határozott, érett nő, elegáns, szenzuális, tele van energiával, fiatal férjét jó irányba próbálja befolyásolni, figyelmezteti annak következményeire, ha kivizsgálják Láios halálának körülményeit, rá akarja vezetni arra, hogy néha jobb nem szembesülni az igazsággal. A hallgatás, az elfedés megvéd bennünket, pajzs a lélek felett, amit nem jó áttörni.

Összeszokott, egymásért rajongó szerelmes párt látunk a színpadon, akik játszanak, hancúroznak, folyton viccelődnek. A korkülönbség nem érződik, noha Jokaszté idősebb a rendezői szándék szerint, mint Oidüpusz, és az antik darabot ismerve is egyértelmű, hogy egy korosabb nőről van szó.

A választások előestéjén együtt vacsorázik a család. Tőtszegi Zsuzsa (Antigoné), Gedő Zsolt (Eteoklész, fiatal Oidipusz), Kiss Tamás (Polüneikész) lázadó tinédzserek, Tordai Tekla (Meropé) pedig konzervatív nagyanya, aki nem bírja elviselni, ha fesztelenül beszélnek a szexualitásról, vagy tiszteletlenek a gyerekek a szülőkkel. Kisebb-nagyobb viták alakulnak ki emiatt, de alapjáraton jó hangulatban telik el az este. A választásokon az elnökjelölt hatalmas győzelmet arat, ám néhány dolog mégis aggasztja. Tizériász(Viola Gábor), a jós beszélni szeretne vele. Megjövendöli az elkerülhetetlent, hogy megöli saját apját, feleségül veszi édesanyját, a végén megvakítja magát, a hatalma semmibe vész. Oidipusz természetesen nem hisz neki, dühbe gurul, és elkergeti.

Az események felgyorsulnak, és egyre inkább úgy tűnik, a jósnak igaza van.

Meropé bevallja, hogy Oidipusz örökbe fogadott gyermek, a nyomozás során kiderül, hogy a korábbi elnök nem szívszélhűdésben, hanem autóbalesetben halt meg, és ennek a véletlen balesetnek az okozója az akkor 18 éves Oidipusz volt.

Láios sötét múltjára is fény derül. Az előadás megható pillanata Kató Emőke játéka, amikor elmeséli, hogy 13 évesen megerőszakolta a volt elnök, egykori férje, teherbe esett és a gyermeket elvették tőle, hogy megöljék, az ügyet eltussolják. Jokaszté Corint (Dimény Áron) arra kéri, hogy ne ölje meg a fiút, hagyja egy erdőben, hátha valaki rátalál, és felneveli.

Láios pedofil, sötét múltja miatt Jokászté örül annak, hogy megszabadult tőle, és amikor kiderül, hogy Oidipusz ölte meg, azzal vigasztalja a férjét, hogy ne bánkódjon, hiszen egy szörnyetegtől szabadította meg az emberiséget.

Az előadásban Kreón és Antigoné szexuálisan vonzódnak egymáshoz, Oidipusz egyik gyermeke pedig homoszexuális. Kissé sokkolónak tűnik még ez is annak tudatában, hogy a görög tragédia végkifejletét ismerjük, viszont korunk fontos problémáira hívja fel a figyelmet. Sajnos sem a pedofília, sem a hatalommal való visszaélés, az erő, a fölény mocskos dolgokra való használata, nem új keletű.

Az színpadi produkció a görög drámából már ismert momentumokkal végződik, Oidipusz megvakítja magát, Jokaszté öngyilkos lesz. Feloldozás nincs, az igazság, amelyet az elnök fel akart mindenáron tárni, megtörtént, de nem segített senkinek. 

Metafizikus értelemben az igazság keresése önmagunk keresése. Kik vagyunk, merre tartunk, miről szól az életünk, merünk-e a traumáinkról, fájdalmainkról beszélni, és ha igen, az elvezet-e a megoldáshoz? A hallgatás, az elfedés, az elfojtás a könnyebb út, vagy az egyenes beszéd, a feltárás, a szembenézés a jobb? Az előadás ilyen gondolatokat is elindíthat a nézőben, pszichésen megdolgoz, miközben végig szórakozunk, sok a humoros elem, a párbeszédek, a mozgás, a jelenetek, a zenei részek és a multimédiás elemek, amelyek a jelenetek közé ékelődnek, nem hagynak unatkozni. A két és fél óra pillanatok alatt elröpül.

Hasonló problémákra keresi a választ a kolozsvári társulat másik kiváló előadása, a Macbett, amelyet Silviu Purcărete vitt színre. A rendező szintén nem először dolgozik a kolozsvári művészekkel, több frenetikus sikerű rendezése volt a társulattal.

Bogdán Zsolt hiteles Macbett-et alakít, de a többi szerepformálás is páratlan és profi munka. Az előadás szintén két és fél óra, és itt sem érezzük, hogy az idő mikor telt el ily gyorsan.

Az Eugène Ionesco feldolgozta shakespeare-i remekmű jól illeszkedik korunk társadalmi elvárásaihoz. Filozofikusabb, mélyebb, a téma általánosabb, ennél fogva több embert meg tud érinteni, mint Oidipusz.

Macbett ebben az előadásban nem szörnyeteg, inkább beteg és hataloméhes ember, arról az embertípusról beszél hitelesen, amely, ha hatalom kerül a kezébe, elvakul, mindent lerombol maga körül, elfelejti a bajtársiasságot, a szerelmet, a tisztességet. Az uralom- és hatalommániás ember nemcsak király, politikus, diktátor lehet, aki vérfürdőket rendez, és nyers tojással táplálkozik, nem tiszteli a feleségét, ezeregy ágyasa van, hanem akár egy tömbházfelelős, a legjobb barátunk, aki vezetői állást kapott.

A hatalom képes megváltoztatni a személyiséget, kifordítani az embert önmagából. Csak kevesek tudnak bánni vele, bölcs ember kezébe való. Macbeth (Bogdán Zsolt), Banco (Viola Gábor) és Duncan (Bács Miklós) ezt az embertípust jeleníti meg. Lady Duncan/Lady Macbeth pedig Vindis Andrea alakításában az erős nőt, aki felülemelkedik a férfiak egoizmusán, nem veszi el az eszét a hatalom, és a becsület kérdésében is helyén van a szíve.

Az előadás dinamizmusa, a színház vezető színészeinek páratlan játéka és a magabiztos rendezés felejthetetlen élményt nyújtott.

Tóték és a munkácsi vár turulmadara

Háború, kiszolgáltatottság, félelem, hatalmi játszmák, akadozó áramellátás, fűtetlen lakás, élelemhiány, légiriadó, szétszakított családok – a Kárpátalján maradt vagy onnan Magyarországra áttelepült, de hozzátartozókat, rokonokat hátrahagyó barátaim most ezt élik át. Az áldatlan állapotra az ukrán nacionalizmus is rátesz egy lapáttal, nemrég a munkácsi várról a turulszobrot ledöntötték, és naponta nyomdafestéket nem tűrő kijelentésekkel kell szembesülniük kárpátaljai magyar barátainknak, lapunk fontos szerzőinek, olyan kijelentésekkel, amelyek nemzet és nemzet között nem a megbékélésre intenek, hanem ellenkezőleg, tüzet szítanak. Háborús időkben legkevésbé erre lenne szükség.

Közeleg hosszú tél, amely azon a tájon kissé zordabb, mint nálunk, ártatlan fiatal katonák halnak meg a fronton egy kegyetlen és teljesen értelmetlen politikai-hatalmi játszma áldozataként, gyermekek maradnak árván, asszonyok özvegyen, és anyák fiúgyermek nélkül. Egy évvel ezelőtt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a szomszédunkban véres háború tör ki, amely bármelyik pillanatban átgyűrűzhet hozzánk, elég egy rossz helyre irányított rakéta, egy átgondolatlan politikai döntés, a harmadik világháború el is kezdődött. Ha az, ami most van, már nem az voltaképpen…

Ha nem is ropognak a fegyverek Ungváron, Beregszászon, Munkácson, a kilátástalanság és a félelem a mindennapok része, és hogy mikor lesz ennek vége, még csak megjósolni sem lehet.

Sosem volt aktuálisabb Örkény István Tóték című műve Vidnyánszky Attila rendezésében, amelyet a Beregszászi Illyés Gyula Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciójában láthattunk az Interferenciákon. A színházkritikusok szerint az őrnagyot játszó Trill Zsolt alakítása minden túlzás nélkül vetekszik Latinovits Zoltánéval, aki az 1967-es ősbemutató és a Fábri Zoltán rendezte legendás film főszereplője volt. A IX. Pécsi Országos Színházi Találkozón Trill Zsolt kapta a MASZK színész-zsűrijétől a legjobb férfi alakítás díját az Őrnagy megformálásáért. Rengeteg kritika, összességében pozitív visszhang övezte eddig a színpadi produkciót. A kolozsvári közönség ennek tudatában ült be az előadásra.

„A ma problémái nagyrészt ugyanazok, mint a Tóték keletkezésének idején voltak, és Örkény alapkérdéseket boncolgat. Az emberi természet nem változik, és az a viszonyrendszer, amit a darab felvázol, abszolút átültethető a mába. Ez a nagy művek, a klasszikusok sajátja” – írja Vidnyánszky Attila a színműről.

Örkény István a „kiszolgáltatottak tragikomédiájának” tartotta ezt a darabot. A történelmi játéktér, az újabb zsarnokok felbukkanása, az emberi gonoszság mértéktelensége teszi aktuálissá az előadást.

A Nemzeti Színház rendezője Örkény klasszikusát beregszászi művészek közreműködésével, szülővárosában vitte színre sok évvel ezelőtt, ezt az ötletet hozta át később Magyarországra. Nem véletlen, hogy a félelem–remény kulcsszavakat körüljáró nemzetközi színházi fesztiválon is helyet kapott az előadás.

A háború mellett egy másik fontos történelmi eseményre is felhívja a figyelmet. November 25-én a „málenkij robot” áldozataira emlékeztünk. A második világháborút követően a szovjetek megszállta területekről 130 898 személyt hurcoltak el málenkij robotra. 2005 végéig az orosz Háborús Emlékbizottság szakemberei 66 277 fő, a táborokban meghalt fogoly nevét találták meg a dokumentumokban. A foglyok többségének halálát nem lehet dokumentálni, mert a gyűjtőtáborokban vagy a szállítás közben haltak meg. A rabokat, köztük rengeteg magyart, kemény fizikai kényszermunkára használták, a hozzátartozók alig hallottak elhurcolt családtagjukról. Legalább egyharmaduk odaveszett. A túlélők a kommunista kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, a tragédiákról még beszélni is tilos volt.

Örkény darabja az idilli Mátraszentannán játszódik, nekem ebben az előadásban a helyszín Beregszász, ahonnan sok barátom származik, köztük csak kevesen maradtak otthon.

Szűcs Nelli, aki Mariskát alakítja, végig briliáns az előadásban, szerepformálásán, kicsit sem látszik, hogy az idő megkoptatta volna az ötleteket. Egy kétségbeesett anyát látunk, aki a fronton ragadt fiáért bármire képes lenne.

Miközben a közönség elfoglalja helyét a stúdióterem nézőterén, rántott hús illata lengi be a teret, Mariska és Ágika (Polyák Anita), a kamaszlány ebédet készít. A finomságból a nézőket is megkínálják. Rádió szól, korabeli nóták.

A kissé félnótás postás (Rácz József) a Tót családnak kézbesít az orosz fronton harcoló fiuktól egy levelet, amelyben arról értesíti a szüleit és húgát, hogy parancsnokának felajánlotta, pihenje ki a front fáradalmait szerény kis hajlékukban, ugyanis a partizánharcoktól az idegrendszere kissé meggyengült. Bizonyos szagokra és hangokra is érzékeny. Tót, a tűzoltóparancsnok (Tóth László alakítása) még a kinti illemhelyet is megnézeti, hogy nem-e kell kitisztíttatni. A zajokat is elhárítják. A kétes hírű Gizi Gézáné (Béres Ildikó) kapujának nyikorgása és a postás lélegzetvétele is eme zajok elhárításához tartozik. Síri csend van a faluban, amikor az őrnagy megérkezik.

A színpadon sok vicces jelenetet látunk, a kabarékra, operettre emlékeztető harsányság oldja a tragikomikus helyzet. A női karakterek kidolgozottabbak, ami annak is köszönhető, hogy egy háborús helyzetben mindig a nők viszik a nagyobb terhet a hátukon.

A díszlet sokatmondó, a bal oldalon sötét pusztaságot látunk, a jobb oldalon a Tót család idilli lakását és kertjét. Mintha ketté lenne vágva a színpad. A semmiben lakik a hideg és hosszú orosz tél, az idilli szoba-konyhában annak a lehetősége, hogy az ott két hetet pihenő őrnagy az orosz fronton harcoló fiút kedvezményekben részesíti, netán előlépteti.

Az őrnagyot alakító Trill Zsolt alacsony, gyenge idegrendszerű, szeszélyes személyiséget formál meg. Mintha nem is katonatisztet, hanem egy zsarnokot látnánk magunk előtt, aki unatkozván rákap a család női tagjainak elfoglaltságára, a dobozkészítésre, amelyet virradatig együtt kell művelniük vele. Nem szabad ásítani, nyújtózni, unatkozni. Tót úr viseli egyre nehezebben az éjszakai virrasztást, még a paphoz is elszökik, hogy kicsit pihenhessen, a legvégén pedig bezárkózik a budiba, hogy egy kis nyugta legyen.

Ágika (Polyák Anita) rajong csak az éjszakai dobozolásért, mivel plátói módon szerelmes az őrnagyba.

Időközben a fiú meghal a fronton, de a kelekótya postás nem kézbesíti a hírt, úgy gondolja, jobb lesz így mindenkinek. Tóték hiábavalóan dobozolnak, és amikor az őrnagy elutazna végre, de egy híd robbantása miatt a vonat nem jár, és pár napra visszatér, a családfő az udvarban négybe vágja a margóvágóval, amellyel a dobozokhoz szükséges kartont vágták két héten át, minden éjjel.

A kétfelvonásos előadás alatt háborús katonadalok, népdalok, könnyűzenei számok, kommunista indulók hangzanak el, több táncos-zenés jelenet élénkíti a színpadi cselekményt. Ezek a jelenetsorok abszurdak, tán néhol kicsit soknak is tűnnek, szándékosan irritálják a nézőt.

Az Ott, ahol zúg a négy folyó című dalnál könnyes szemet is látok a színpadon…

A „Visszaszáll a magyar turulmadár” résznél ez ösztönös reakció volt, nem rendezői instrukció, ebben egészen biztos vagyok. Nekem ettől vált hitelessé és élővé az előadás.

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház, Biró István