Üveggolyókkal játszik az ég

2021. szeptember. 23. - 13:16

Szemelvények az ünnepi antológiából

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.
Terrakotta törzsüket csókolom.
Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.
Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Kégl Ildikó

A halálra fagyott mandulafához

korán jött költők és korán jött rügyek

van az úgy hogy kifaragatlan

a bölcső felkészületlen földben

kényszerül nyílni a virág

de egy humanista mégsem

mutogathat másra hát ne

Istenben keresd a hibát

az idő előtt rügyet bontó fa

legyen az a heszperiszek kertjéből

való alma vagy dunántúli mandula

mostantól a költő szimbóluma

remény

a halálra fagyott mandulafán kérdések

csüngtek megszemélyesítések

analógiák

hogy ne feszítsen keresztre e

bizarr látomás

a reneszánsz formanyelvén

beledúdoltad a világba:

maga a születés elég ok

a halálra

s végtére is minden reményben

ott lakozik Phyllis

tragédiája

Janus a kertben

a Plautus-kódexről

koravén gyerek tekint

a humanista világ szemébe

gondolatban tán a Mecsek

lankáin sétál s elíziumi mezőnek

képzeli a magyar rögöt

mily elrévedve fürkészi a szépet

hogy biztos kezekkel

zárjon epigrammába egy-egy

időmértékes gondolattöredéket

s megsirassa a tél foga közt

pihegve haldokló reménységet

Kégl Ildikó (1976. szeptember 20., Kazincbarcika) költő, író, újságíró, kritikus, irodalomszervező, a Magyar Hírlap riportere.

Noszlopi Botond

Faludy György emlékének

A csoda

És lőn, hogy már nem tartott fenn a víz,

borrá sem vált a menyegzők alatt.

Számban az ige megpenészedett,

s csak az ecet oltotta szomjamat.

Vadmadarak

Nem volt parkolóhely.

Vészvillogóval,

autók közt cikázva rohantunk,

várva zöld, majd piros hullámra,

át az esőverte sávon.

Akkor még, mint a tigrisek,

szabadok voltunk. S a közlekedés

szervezett dzsungeléből

megtaláltuk az utat

a teljesség felé.

Magas szerpentinekről

mély völgybe zuhanva kavarogtunk,

s álmaink egybemosott

képekkel üzentek:

álmunkban az a lepke voltunk.

Szelíd vadak és vadmadarak,

őzek, hattyúk, jaguárok,

macskák, hernyók, majmok voltunk,

hangok, színek és számok:

a rend emlékezete.

S míg tartott a pezsgés odafent,

leálltunk, a nyugalom sámlijára telepedve

kifújtuk erőnket, s ülünk most

egymásba hulltan,

mint két néma csend.

Noszlopi Botond (1983. március 15., Csíkszereda) Méhes György-debütdíjas költő, író.

Hargitai Ildikó

A madár

Eljött az ősz, a táplálék egyre fogyott, kevesebbet sütött a nap, a langyos nyári esőket messze vitte a szél. A madár egy ágon álldogált, és semmi kedve nem volt visszaülni üres, rendetlen fészkére. Napsárgán, hintázva hullottak alá az eperfalevelek, ő meg még csak utánuk sem nézett. Nem volt többé mit keresnie ezen a fán. Azok a hülye kukacok mélyre húzódtak a kéreg alatti résekben, semmi ravasz kopogtatásra nem bújtak többé elő. A madár meg állt csak azon az ágon, üres beggyel, éhesen, és már a próbálkozástól is elment a kedve. Kurva ősz! Gondolta, és pottyantott egyet. Ehet megint magokat, pedig ő kukacevő, akárki megnézheti a lexikonokban. Ha most leesne erről a fáról, nem tárná ki a szárnyait, pont a fejére zuhanna a mocskos betonjárdára, megtalálná, és felboncolná egy ornitológus, hülyét kapna a begye tartalmától. Jó, majdnem üres, de azért van ott hullott, száraz eper, ami pont olyan, mint egy kövér kukac, csak nem az, vadkendermag, meg egy másik, aminek nem jut eszébe a neve, de kőkemény, az íze meg pocsék. Élni sincs kedve. Az a baj, hogy nem zuhanhat le. Alatta egy rohadt, loncsos, mérges kutya állandóan azt lesi, mikor fárad el a lába a kapaszkodásban, hogy szétszaggathassa. Hát azt lesheti! Az ő lába ugyan el nem fárad soha! A madarak így vannak összerakva. Akkor is kapaszkodnak, ha beledöglenek. És pottyantott még egyet, csakis a kutyának, hogy lássa, mi a véleménye erről az egészről, aztán állt még egy kicsit, közben a nap lement, esett egy kis hideg eső, de legalább az illata jó volt, őszi illat, rohadó falevelek, áporodott avar, ázott kéreg, dohos házfalak, olyan igazi otthonszag. Nem olyan könnyű ezt itt hagyni, akármilyen büdös, meg akármilyen éhes is, meg akármennyire madár!

Még sötét volt, amikor fellendült, nem körözött az udvar fölött, nem nézett vissza a fészkére, csak emelgette a szárnyait, minél messzebb innen, el, csak el, át a hegyek felett, át a tengeren, át az egész rohadt Európán.

Akár vicces is lehetne, hogy a kukacok miatt, de minden reggel azon a fán ülni éhesen, ez kikészíti az idegeket. A madarak sincsenek fából! Nekik is vannak érzéseik! Ha éhesek, hát éhesek! Ki akar egész álló nap, egész őszön meg télen át a nyomorult kukacokon gondolkodni, meg azon a kutyán? Ő ugyan nem! Így aztán repült, látott tájakat, őrült hatalmas tornyokon szállt le valahol bazsalikomillatú éjszakákban, menekült baglyok elől egy gyönyörű, mocskos, szajhaszagú városban, üldögélt folyóparti fákon, hajókon, és mindennap jóllakott. Lágy, kövér kukacokat evett, fényes szárnyú, édes bogarakat kapott el röptében, és nem töprengett a szél illatán, ami nagyon, nagyon más volt, mint az otthoni. A cél a szokásos volt, menni addig, amíg meleg nem lesz, igazán meleg, addig repülni, amíg csak oda nem ér. Ennyi cél elég is egy napra, és neki minden nap egy nap volt.

Hatalmas város közepén, a folyótól nem messze éjszakázott egy kicsi parkban, kilenc tölgy egyikén. Állt az ágon, figyelte a zajokat, zúgtak a hatalmas járművek körbe-körbe, sárgán lángoltak az utcalámpák, feljött a nap, meg lement, aztán megint, a fa teli, de teli volt kukacokkal, és éltek ott más madarak is.

Hiába volt hideg az eső, meg vad a szél, ez most valahogy nem zavarta a madarat. Annyira, de annyira elege volt a gondolkodásból. Semmit sem akart, csak enni, ha éhes, repülni, ha jó a szél, csak érezni akarta az illatokat, a nagyon más illatokat meg szagokat, álldogálni az ágon, figyelni, hallgatni, ott lenni, amikor felkel vagy lemegy a nap, megrázni magát eső után, érezni csak, hogy teli a begye, és nem nedvesednek át bőrig a tollai. Ennyi kellett neki pillanatnyilag, semmi más. Apró gallyakat hordott össze, zuzmót, mohát tömködött a résekbe, jó kis fészke lett. Ha lehajtott fejjel ült benne, eshetett akármennyi eső, át nem ázott, meg nem fázott soha. Nem volt ez meleg ország, amilyenről minden madár álmodik. Nem volt itt se nyár, se tél, csak ősz meg tavasz szakadatlanul, néha egyszerre, hogy azt sem lehetett tudni, mi a fene van, de nem is kellett tudni semmit, mert a kukacok itt még az átlagnál is hülyébbek, nőnek, szaporodnak megállíthatatlanul, csak egyet kell koppintani, és már kint is az ebéd, a vacsora. Az itteni rigókról néha eszébe jutottak az otthoniak, meg a cinkecsalád az orgonabokor ágai között, a kis pofátlan verebek, meg a szarkák azzal a kis egylábúval, akit a macska vitt el végül, az anyja egy darabig kiabált, verdeste magát, de aztán mindenki elfelejtett mindent. Az ő párját villámcsapás ölte meg, ott álldogált mellette hajnalig, amíg üveggé nem változott a szeme, hogy látta magát benne, ahogy még soha. Aztán felébredt a kutya, és megette az egészet, a szemét is, azt az üveggyöngy szemét. Nem volt mérges a kutyára, sem a villámra, ez a madarak élete, nekik csak kukac kell, meg egy faág, hogy boldogok legyenek. Tavasszal fészket raknak, tojásokat bele, aztán kikelnek a fiókák, repülni tanulnak, elszállnak, vissza sem néznek, jön az ősz, és az egész élet faágakról meg kukacokról szól. Mi a fenéről szólna még?

Itt nem volt a fa alatt loncsos, sárga szemű kutya, arra várva, hogy a madár elfáradjon a kapaszkodásban, és leessen, nem voltak verebek, szemtelenül elcsipkedni előle az utolsó sovány kukacokat, nem volt száraz, hullott eper, sem kendermag, csupa-csupa jó dolog volt itt. A madár nem vágyott semmire. Evett, meg aludt, még csak nem is énekelt. Minek énekelt volna? Itt a reggelt sem lehet megkülönböztetni a délutántól, a madárnak lövése sincs, minek meg mikor. Ködös hajnalokon néha mégis arra ébredt, hogy a hangját próbálgatja, van-e még, de persze, éppen amikor már sikerült volna kinyögnie valamit, egy kukac dugta ki ostoba fejét pont a madár orra előtt, ő meg odakapott. Mi mást tehetett volna? A reggeli a legfontosabb étkezés, utána az ebéd jön meg a vacsora, közben egy kis nasi, és már el is ment a nap, el a tavasz, a nyár, a tél, az élet. Ki sem szállt a fészkéből hetek óta, szárnya alatt bepállottak a tollai, lába elgémberedett, kényelmetlen volt, de meg sem próbálta mozdítani, nem csinált semmit, csak a kutyán gondolkodott, azon az otthoni loncsos, mérges kutyán, a hideg, őszi szeleken, meg hogy miért gondolkodik a kutyán, azon a dögön, aki alig várta, hogy elkaphassa őt. Itt nincs ilyesmi, mostanában már a kukacok is csak bepottyannak a fészkébe, pont a csőre elé, mint ez is itt! Azzal nem is gondolkodva csőrébe kapta, és kipenderítette fészkéből a kis lükét. Ezt látnák az ornitológusok! Utána nézett a lefelé bucskázó kukacnak, nagy nehezen zsibbadt lábaira állt, kicsit átmozgatta szárnyait, és kibillentette magát a fészekből.

Egy darabig fejjel lefele zuhant, pont, ahogy a kutya szerette volna réges-rég, egy másik világban, ágaknak ütődött, levelek csapódtak a szemébe, a talaj egyre közelebb került. Nyitott csőrén át torkába zúdult a levegő, ő meg a hirtelen egyensúlyváltozástól gondolkodás nélkül fékezett, kitárta, meglendítette szárnyait, aztán megint, megint, repült fel, magasra a park, a város, a sziget fölé, át a tengeren, városokon, hegyeken, át az egész nyavalyás Európán, édes, fényes szárnyú bogarakat kapott el röptükben, idegen tornyokon, városfalakon éjszakázott, reggel meg kiáltozott, csak hogy tudja, még megy neki.

A szagról tudta, hogy hazaért, a régi eperfán, egy ágvillában éjszakázott, reggel meg, napkeltekor tollászkodott kicsit, pottyantott egyet a kutyának, csak hogy tudja, attól még nem barátok, hogy hazajött, aztán felröppent a legfelső ágra, és teli torokból nekilátott az égre énekelni a napot. Mert egy madárnak csak ennyi kell, nem számít kukac, kendermag, loncsos, mérges kutya, ennyi kell csak egy madárnak, semmi több.

Hargitai Ildikó (1966. január 10., Budapest) író, mesélő.

Bálint Tamás

Viceházmesterek egymás közt, ülve

a sarki teraszon szájuk borzik, fröccsög,

hosszúlépésben mérik végig a szembe-

jövőket: egy se menő, az összes biceg.

Mindenkiben ott a hiba, vagy ráfogható

bármi, légyen nyakatekert vagy sima.

– Né!

Milyen dzseki/óra/táska/társ/autóból száll ki,

tuti vörös a nyelve vagy a térde, mersz fogadni?

Ki ilyen fokon él, és ekkora tempóban éli fel,

mi kiszabódott, az emlékeire mikor lesz ideje?

A vagyon a kötele a nyakon, s a halottaskocsi

már senki kedvéért nem tesz kitérőt a bankba! –

visszhangzik a bölcselettel takart irigység hangja.

Közben épp az ítélkező ábrándozik a pillanatról,

amelyben a város fölötti domb közepén,

a magaslaton fekvő egyetlen, hatalmas,

összefüggő birtokot alkotó dióligetben

épült körpanorámás, lapostetős luxusházban

tengeti már korántsem nyomorult mindennapjait,

félig lehunyt szeme tűpontosan végigköveti,

amint egy kiejthetetlen nevű koktéllal a kezében

kisétál a teakfával borított teraszra (hatásszünet),

majd csobban egyet, csupán acélból, hogy

a gondolatmenetet az infinity medence

túlsó peremén flegmán egyensúlyozva

a pórnépre való vizeléssel zárhassa.

Holott annyira tökmindegy a látszat,

s kit érdekel, a Föld melyik sarkában

fordul ki épp tokjából a világ, hogy

a meseszép sziklaszirt a láthatáron

miféle hajóroncsok temetője,

s hogy a hívogató parti föveny

közelről csak kagylómorzsalék,

miriád szikeként hasítva a talpat,

ha a gyönyörű, morajló mély,

és vele ez a mérgező szirénének

ezen a borgőzös, sivár utcasarkon

soha el nem ereszti már az elmét.

Bálint Tamás (1985. június 29., Székelyudvarhely) Méhes György-debütdíjas, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas költő, az erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztője.

Arany Zsuzsanna

Hazatérés

Tihanyból kiérve a bicikliúton mentem tovább. Hallgattam a zenét, koptattam a bakancsom. Tűzött a nap, égette az arcom. A levendulamező üres volt, engem várt. Birtokba vettem, besétáltam a közepébe, és lefeküdtem. Hallgattam tovább a zenét, szívtam a bódító, lila illatot. Nem, nem kellett a cigaretta, hiába lapult ott a zsebemben. Az ilyesminek régen, évekkel ezelőtt, Chianti in Greve-ben volt meg az ideje és a helye, mikor Cathrinnal a születésnapomat ünnepeltük. Vettünk egy dobozos bort, felmásztunk vele az egyik szőlőhegyre, aztán ott ittunk-cigiztünk a leterített pokrócon, s jó nagyokat röhögtünk. „Gallo Nero!” – kiabáltuk bele a déli napperzselésbe, merthogy ott minden a fekete kakasról szólt, a chianti borokról, no meg a férfiakról.

Négyhavi ösztöndíjas lógás után nehezemre esett visszaindulni Magyarországra, mint ahogy a nyári balatoni kalandozást is nehezen cseréltem át a fővárosi flaszterkoptatásra. Mert Pest valóban pestises. A koszos kis utcák, a kopott bérházak, a gangon rikácsoló vénasszonyok, a földszinten ruhákat teregető deklasszált arcok, a pincékben szaladgáló patkányok és az udvarokban szürkületkor szállongó denevérek. Ahogy kezdetben imádtam, idővel annyira utáltam a belváros szagát.

A házhoz érve megláttam az ügyvéd urat, aki elitta mindenét, ezért aztán az irodájában lakik. De ilyenkor, nyáron, kiköltözik az utcára, kirak egy napernyőt, nyugszéket és dohányzóasztalkát egy pohár lőrével. Aki arra jár, vendégül látja. Én csak egyszer poharaztam vele, mikor elmesélte, hogy a hatvanas években Kassák tanítványa volt. Mindenkit ismert, aki élt és mozgott, a Fészekben volt törzsvendég. Most guberálásból él, hisz mindig akad valami a kukákban.

Éjjelente az udvaron koslat, kiteregeti a ruháit. A mosógépét rendszeresen hallom, a füldugó sem véd meg tőle. Kétszer meggondolom, hogy meztelenül becsukjam-e az ablakot, ha hajnalban fázom. A kutyáját pedig időnként odaszaratja a lábtörlőmre. Talán azért, mert zöld, és a kis állat örül, hogy végre „füvet” láthat a betonrengetegben. Én is örülnék a helyében. „Vigyázz, a kutya a fűbe harap!” – olvastam egyszer lefelé menet a Várból, még egyetemista koromban. Egy életre megjegyeztem, akkora igazságnak tartottam.

Ezen a környéken csak kiskutyákat tartanak, mert azok férnek be a lakásba. A többség garzonban lakik. Aztán, ha Isten is megsegít, mozdulnak tovább. A motoros például nem mozdul, ide született, és itt is fog meghalni. A motorját majd mellé temetik, mint régen a harcosok mellé a lovat. De a motor után nem marad fenn csontváz, így aztán ezer év múlva a régészek nem tudják majd megkülönböztetni a harcos-motorost az egyszerű földi halandótól.

Szabadidejében, mikor épp nem motorozik, kisfiúkat visz fel a lakására. A Nyugati aluljárójában szedi föl őket, fizet valamennyit a striciknek, és a fiúk teljesítik „kötelességüket”. A házban mindenki tudja, hogy a motoros pedofil, mégsem jelentik föl. Nincs rá bizonyíték, senki sem tart gyertyát, még én sem. Úgyhogy én is cinkos vagyok, falazok egy pedofilnak meg az egész fiúprosti-hálózatnak.

A szőke nő és a férje, akiknek a nevét tizenöt éve nem sikerült megjegyeznem, minden pletykát tudnak. A szomszédjukba nemrég egy kövér lány költözött, aki valami komoly csalódás után menekült oda. Mindig mondtam, hogy ez a ház a sorsüldözöttek tanyája. A szerelmi bánat meg olyan, mint a pestis, Pesten terjed a legjobban.

A lány mindennap hangosan énekel a zuhany alatt, amit a szőke nőék hallanak. Reggelente motivációs cd-ket hallgat, így aztán a szőke nőék mindennap arra ébrednek, hogy „éljenek a mának”, „vonzzák be a szerelmet és a bőséget”. De a szőke nőék nem élnek a mának, sőt, folyton siránkoznak a tegnap miatt, „amikor minden jobb volt”, s még a gang öregasszonyai is fiatalok voltak. Akkoriban épült a ház is, az aranykorban, a Monarchia időszakában. Talán még Ferenc József építtette, ki tudja. Mindenesetre a kis Mikes Lajos errefelé hordott újságot, mielőtt Az Est-konszern vezérigazgatója lett. Egyszóval a szőke nőék bőség helyett csak a hőséget vonzzák be, ami ellen ócska redőnyökkel védekeznek. Főként igaz ez a nyári hónapokra, mert télen nincs hőség, még a belső udvarban sem.

Nemhogy hőség nincs, de hűség sem. Mikor a felettem lakó agyvérzést kapott, először azt hittem, dugnak a gangon, olyan hangok szűrődtek be a bukóablakon. A megnyomorodott asszony minden reggel körbetolatta magát a függőfolyosón, beszélgetni akart az öregekkel. Nem tudom, azok értették-e, amit mond, de úgy tettek, mintha értenék. Aztán egy idő után elnémult, tán átköltözött Budára vagy a másvilágra. Mindenesetre Buda az Buddha, mint megtudtam egy korábbi masszőrömtől, aki igencsak jártas volt az ezoterikában. Miután megmasszírozott, fémtálat rakott a hátamra, és azt ütögette, a rezgések miatt. Az ember sok mindent túlél, még azt is, amiről először nem gondolná.

Persze a dugás sem maradt el, amikor a közvetlen szomszédomba egy frissen nyugdíjazott iskolaigazgató került. A tisztességben megőszült úriember tizenéves Lolitájával múlatta az időt napjában kétszer. A lány anyja halottlátó volt. Tőle tanultam, hogyan zárhatom ki a szellemeket a lakásból. Kilenc csomó egy vörös madzagon meg egy tálka só. Amióta ezt csinálom, valóban nem jönnek.

Mert előtte bizony jöttek. Főleg írás közben. Ők súgták a mondatokat, fölismertem a szófordulatokat. Az egyik kifejezés ettől a szellemtől jött, a másik attól. Ez történik akkor, ha az ember a múltat kutatja. Nem érdemes a múltat kutatni, mert magad is szellem leszel. Az élők átnéznek rajtad, az idő pedig elrohan melletted vagy épp feletted. Ki tudja, milyen utakon járkál az idő.

Mindenesetre nem bicikliutakon, főként nem azon, amelyik Tihanyból vezet ki a levendulamező felé. Ott megáll az idő, s te újra fiatal leszel, szép és szabad. Hallgatod a zenét, lefekszel a fűbe, vagy táncra perdülsz. Hagyod, hogy vigyen a dallam, vezessen a ritmus.

Az ügyvéd egészen elkámpicsorodott arcot vágott, amikor megtudta, hogy elköltözöm. Elrontottam az örömét, mert épp azt akarta velem tudatni, hogy megvették az üzletét, ő lemegy vidékre, én pedig itt fogok megrohadni örökre. Aztán a szőke nőék is bejelentették, hogy költöznek, de nekik nem kell ingatlanos, tudják ők maguktól is, mennyi az annyi. Az agyvérzéses öregasszonyt nem láttam, meg egyáltalán, a gang többi gráciáját sem. Bezavarta őket a nyári forróság a lefüggönyözött lakásokba. Lolita és az anyukája is eltűntek, az iskolaigazgató pedig visszament a feleségéhez. A pedofil motoros tartotta egyedül a frontot, kitartóan hordta továbbra is a fiúkat a harmadikra.

Most mégis rágyújtok. Cathrinra gondolok, meg a borra. Kiveszem a hűtőből a tegnapról megmaradt rosé cuvée-t, és kiülök vele a teraszra. Cathrinnak azóta már gyerekei vannak, megasszonyosodott, és már nem érdeklik a fekete kakasok. Aztán megint a zene. Aláfestem vele az esténket. Mert Buda az Buddha, Tihany pedig egészen olyan, mint Toszkána. És most már az is mindegy, hogy hol vagyok. Kopogsz, és én ajtót nyitok.

Arany Zsuzsanna (1976. június 17., Szombathely) író, irodalomtörténész, egyetemi oktató, Irodalmi Jelen-esszédíjas alkotó.

Bánkövi Dorottya

Tökéletes szépséghibák

Hány jól megfontolt útirányra

vetül ki éjjel egyetlen

álmodó test tétova árnya?

Pikkelyes szavak nyelvemen,

mozdulatok illetlen csendje,

ha éveim mind felfedem,

a ködben néhány naplemente

még elvérzik észrevétlen,

papírsárkány vonaglik benne,

s megbotlik a keskeny fényben

egy Traumból szabadult faun.

Semmitől sem kell már félnem,

ha hátamra kötözöm falum.

Félszerzetei betérnek

járkálni még a kihűlt hamun,

kérdezik, hogy akkor tényleg

más vagyok-e azok szemében,

akiknek látása végleg

olyan maradt, mint akkor, régen.

Tökéletes szépséghibák

zaklatnak fel a múló éjben.

Bőrömön teliholdvilág.

Boldogok, akik nem ölnek meg

magukban senkit, s másban kivált.

Bánkövi Dorottya (1994. augusztus 3., Budapest) költő, forgatókönyvíró.

Bonczidai Éva

Kokasmandikó

Itt senki nem beszél az első szerelemről. (Pedig Daksadon is – mint bárhol a világon – az elhallgatott történetek a legérdekesebbek.) Ha szóba hozod, a fiatalok vihognak, a családos emberek legyintenek, az öregek csak sóhajtanak. Hm – mondják, a fejed fölé emelik a tekintetüket, és elnéznek a messzeségbe. Hogy a vihogás–legyintés–sóhajtás hármasa milyen történeteket keretez, csak sejteni lehet.

Daksadon az a szokás, hogy a fiúk kokasmandikót visznek a kiszemelt lánynak. E furcsa tavaszi rituálé eredete az egyetlen boldog házassághoz kötődik. Legalábbis Daksadon sosem hallottak arról, hogy más is boldog lett volna évekig. Pedig György úrfi és Ilus nem is voltak igazi házasok – amikor a gróf elszökik a cseléddel, nem tartanak ceremóniát.

Az pusztán véletlen volt, hogy épp Daksadon telepedtek le. György úrfi az erdő szélén épített egy kicsi házat, a falubeliek pedig olykor csak azért jártak arra, hogy saját szemükkel lássák, van olyan, hogy egy ember meg egy asszony évek múlva is le tud ülni a tornácra, az ember csiklandós nótákat énekel, miközben a felesége pironkodva bújik hozzá.

Úgy történt ugyanis, hogy sok-sok évvel azelőtt egy kiábrándító báli szezon után György úrfi hazatért a szülői házba, hogy otthon töltse a nagyböjtöt és a feltámadás ünnepét. Ilus szemrevaló, ügyes lány volt, az úrfi mégsem a formás domborulatai miatt figyelt fel a cselédre, hanem az ábrándos dalok miatt, amelyeket munka közben énekelt. Egyszer összetalálkoztak a mezőn, az úrfi a botanikai jegyzetfüzetébe rajzolgatott, Ilus a faluba igyekezett. Az úrfi egy darabon vele tartott, rajzokat mutatott neki, mondta a növények latin nevét, és faggatta Ilust, hogy a falusiak hogy hívják ezt vagy azt. Lenyűgözte, hogy az egyszerű parasztlány minden fűt, fát, bokrot néven nevez, különös, ősi neveken, és fejből sorolja a gyógyhatásaikat, olyan furcsaságokat is, amelyeket a professzorai sosem említettek.

– Erythronium dens-canis. A dens-canis kutyafogat jelent, a gyökere miatt hívják így – magyarázta az úrfi, és a lány kezébe adott egy erdei virágot.

– Kokasmandikó. Emiatt hívják így – mutatott elpirulva a lány a széttárt szirmok közül kinyúló bibére.

Az úrfi elmosolyodott, a remegő kézzel együtt a fénybe emelte a virágot, és tudományos komolysággal magyarázni kezdte a bibe és a porzók szerepét. A lány csodálkozva hallgatta a kiselőadást, utána hosszan nézegette a virágot, ujjbegyével egyenként megsimogatta a szirmokat, majd a nyelve hegyét a porzókhoz érintette, és gyöngéden az ajkai közé zárta a bibét. A férfi megbűvölten nézte ezt a különös csókot.

– Bimbót a bimbóhoz, szirmot a szirmokhoz, rózsát a rózsához – mondta, mint valami népi rigmust, a lány.

Aznap este szöktek meg.

Már megöregedtek, amikor a daksadiak kérlelni kezdték őket, árulják el a boldogságuk titkát.

– Nincs titok, ilyen az első szerelem – vonta meg a vállát Ilus néni.

A férje meg, miután egyedül maradt az emberekkel, és lehajtott egy-két kupicával, elárulta, hogy kokasmandikóval lehet kideríteni, hogy egy leány jó feleség lesz vagy sem. Azt mondta, együtt kell nézegetni a kokasmandikót, és ha a leány jókor pirul el, boldogok lesznek.

Mennyi félreértés, mennyi kacifántos pletyka, mennyi nyomorúság származott ezekből a szavakból! Pedig a daksadiak megérthették volna a lényeget, hiszen akkoriban még az emberek rágcsálták az akác virágait, ismerték az ibolya és a rózsaszirmok ízét, felfaltak minden szépet.

Attól kezdve Daksadon, ha egy legény kokasmandikót vitt a lánynak, azt jelentette, nemcsak kósza ötlet, múló ábránd miatt néz olyan vágyakozva a blúz gombjai felé, hanem a lelke is vágyik a bimbók érintésére. Aztán ahogy lenni szokott, a tiszta dolgok bemocskolódtak. A lányok ugyanis szeretnek hinni az ilyen homályos eredetű jelzésekben: pár szál kokasmandikó és a mögötte értendő állítólagos vallomás elegendő volt ahhoz, hogy megnyíljon a szívük és a combjuk. A fiúk pedig egy-egy virágzási szezonban többször is felkutatták az erdő rejtekét és a falu legszebb virágszálait. Ha kitudódott, a lányok sírdogáltak, a fiúk verekedtek, aztán mire eljött az ideje, mindenki párt talált, még ha korábban nem is együtt szagolgatták a kokasmandikót. Nem mondhatni, hogy ezek boldog házasságok voltak, inkább olyan hétköznapiak. Meg persze voltak rosszak is. Ki milyen virágot szakít, olyat szagol – mondták erre a daksadiak.

A kokasmandikó hazahordása azonban nem csak a könnyelmű üzekedések miatt kezdte ki a daksadiak erkölcsét. Ugyanis az erdőben nem csak virágok teremnek. Ott él az erdei lány is. És az egész elfuserált rituálé miatta válhatott végzetessé. A virághordásnak ugyanis szigorú szabályai vannak: a legény csak egyedül mehet, a hajnal előtti sötétben kell belépnie a fák közé. Az éjszakai erdő bizony embert próbáló hely. Először csak reccsenések hallatszanak, ágak roppannak, vadak motoznak, az ember arca előtt folyton elsuhan valami. Még a legbátrabbakra is rátör a félelem. De lassan hajnalodik, a fény előbb-utóbb befurakodik a fák közé – ekkor jut eszébe az odamerészkedőnek, hogy felnézzen az ágakra. Úgy érzi, akasztott emberek himbálóznak a feje fölött. Aztán lehajol a harmatos virágokért, és ilyenkor tűnik fel az erdei lány. Szinte nesztelenül érkezik, nincs rajta ruha, hosszú haja a köldökéig ér, szép arca van, és vágyakozó, nagy szemei. Senki nem tud úgy nézni a férfiakra, mint az erdei lány. Amikor pár lépésnyire van a virágszedő fiútól, terpeszben leguggol, megvárja, míg a tekintetük találkozik. Hosszan nézik egymást, majd pisilni kezd. A legtöbb legényt megbabonázza ez a látvány. Aztán a lány közelebb jön, a levegőbe szimatol, majd előrehajol, hogy a fiú jól láthassa azt a hússzínű lüktetést, melyet addig csak a sárló kancán figyelhetett meg. Ez a veszedelem. Ha a fiú itt elbukik, egy életre nyomorult lesz. Ha így ismeri meg a testmeleg beteljesülést, ezt keresi majd egész életében, ezt a vadállatszagú, mohatapintású engedelmességet. Az ilyen bukott fiúkból lesznek azok a férfiak, akik az állatok mögé állva is képesek kioldani a nadrágszíjat.

Persze a legtöbben megriadnak, és elmenekülnek. Soha nem beszélnek az erdei lányról. Ezért van az, hogy minden legény először gyanútlanul érkezik az erdőbe. Ezért van az, hogy mire elér a kiszemelt lány kapujáig a kokasmandikóval, pontosan tudja, mit akar, és nem elégszik meg kevesebbel.

Bonczidai Éva (1985. november 14., Zilah) író, Oláh János-ösztöndíjas szerkesztő, az Előretolt Helyőrség-portál szerkesztője, a Magyar Kultúra főszerkesztője.

Becsy András

A tarisznya

(Faludy részére)

A sarokban a mindig telt tarisznya

– vállamba vájta már magát a pántja –,

egymáson néhány ing, gatya, harisnya,

a csengőszót menetre készen várja,

ha jönne egy egyenruhás statiszta

értem netán, és kocsijába vágna,

ilyenkor én viszem benne, mi tiszta,

hogy beáztathassák azt vérbe, sárba.

S hiába mosnak fel, és vernek egyre,

kelj fel, szerelmem, suttogja fülembe

a napnak hímje és az éjjel hölgye,

a Pokol verseng teérted és a Menny,

s vacsorával vár már haza odafenn

e két ország közötti senki földje.

Becsy András (1973. május 3., Gyula) Bárka-díjas költő.

Vesztergom Andrea

Sorfüzérek Faludy György emlékére

Tanuld meg ezt a versemet,

amíg a vers ma jel lehet,

a híd, mi mégis összeköt

a félelem s vigasz között,

s míg lesz anya, ki ölbe vesz:

mert nemsokára könyv se lesz.

Mert nemsokára könyv se lesz,

csak betű csorog, és az eresz

kiontja összerendezetlen

összegyűrt káosz-részletekben,

s mikor gazdatestet sem szerez:

költő se lesz és rím se lesz.

Költő se lesz és rím se lesz,

csak néhány alvó éledez,

ki tudja, milyen vért kering

a maszk mögött az agy megint,

megjósoltad, hogy az lehet

tiéd, mit a homlokod megett.

Tiéd, mit a homlokod megett

rejtesz: a sűrű, selymes csendeket,

a fellobbanástól szűrt szavak

végül úgyis kibomlanak,

s tiéd a gyönge váz, mit veled

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Ott adj nekem helyet,

hol a valószínűtlen fényjelek

mögött megfogan valami öröklét,

s fenyegetetlen kinyitja öklét,

hogy zárványként végre bent legyek:

Tanuld meg ezt a versemet.

Vesztergom Andrea (1977. május 16., Zirc) Irodalmi Jelen-versdíjas költő.

Gere Nóra

Holdszín hajadba kapaszkodtam

„Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak

és mert kívánlak, élvezem a vágyat,

mely engem betölt, Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.

Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.”

(Faludy György: Szonett)

Fekete

Kapálózva ébredtem,

nyúltam a kezedért,

de nem voltál ott:

a konyhában álltál,

és főzted a kávét.

Álmomban elveszítettem az árnyékom,

testemen többé nem

tört meg a fény,

csak nyeltem a sugarakat,

míg megolvadtak a szerveim.

Közben az emberek

elfelejtettek látni engem,

egy darabig még odaképzeltek,

ha beszéltem, de végül

meggyőzték magukat,

hogy csak az utcazaj.

Sosem hagylak eltűnni,

felelted, és lefeküdtél mögém,

lábujjaid sarkamhoz nyomva.

Amnézia

Nem tudom többé,

hogy szerda van,

vagy április,

hogy a konyhában állok,

vagy az ágyban tűnök el,

elfelejtettem

a testem határait,

bőröm egybeolvad

a fotel színeivel,

a falakat havonta

más feketére festem.

Csend van,

vagy csak én lettem süket?

Dagály

Megremegett a város,

macskakövek indultak

a talpam alatt,

tombolt a szél.

A letnái fákat öleltem,

mikor rám találtál.

Holdszín hajadba kapaszkodtam,

átrepültél velem a házak felett,

és lefektettél egy fűzfa odvába.

Még soha senkit nem

engedtem a hátam mögé, mondtad.

Azon az éjjelen

csak a csillagokat lehetett látni.

Gere Nóra (1995. március 7., Csíkszereda) költő.

Halmai Tamás

Élhessünk virradásban

Otthon a ház, ha kiköt eső partján;

s ha megragyog nap, vidékek között

nem válogat, élhessünk virradásban.

Beleegyezve viharba, derűbe.

Latrok, druidák, keserűk vegyest.

Egyöntetű a sok, árulja el bár

erdő vagy kert vagy sivatag vagy tenger.

Nem a madár szabad, hanem madár

módjáról kapta nevét a szabadság;

nem valóságot teremt, aki kér:

érzékeli a jövőt a fohász.

Mondom másképpen: szeretet vagyunk;

akár tetszik, akár még jobban tetszik.

Ha, kinek nincsenek, sorsát miféle

kezekbe ajánlja, istenei?

Vízszintes falhoz tapasztja a testet

az éjszaka. Csukott szemmel az angyal

mint szakadékban közlekedik bennünk.

A nappal függőhídját ő se látja.

Kövek horzsolják lábáról a fényt.

De hajnalt hoz, ha fölkapaszkodik.

Halmai Tamás (1975. március 15., Pécs) Bárka-díjas költő, esszéista. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

Gerencsér Anna

Ködfelhő és kék üveg

„Repültem. Fenn száz jégdarab

csúcssal – megannyi késsel –

az Atlasz állt, az égmagas

s a láthatárra rátapadt

kéjgyilkos öleléssel.

Tetője zord volt és üres.

De legfelül, egy jégüreg

mellett, ahol a teste

ködfelhő volt és kék üveg:

keresztbefont lábakkal ült a Rémület

s lenézett Márrákesre.”

(Faludy György: Márrákes [1940])

Mikor a Nap lassan elmerült az óceánban, és Marrákes zsivajgó utcáin végigömlött a homály, a Rémület felállt a hegytetőn, s végighordozta tekintetét a lábai előtt elnyúló síkságon. Kinyújtózott, megropogtatta elgémberedett derekát, aztán leereszkedett a Dzsebel Túbkal kékes árnyakkal csíkozott oldalán.

A város vörös utcái és falai izzó kemenceként lehelték vissza a nappal hőségét. A Rémület mintha meleg vízbe bukott volna alá, langyos tóba, mely elborította a síkságot, megtöltötte Marrákes udvarait és kapualjait, meggyűlt a tányérok, csészék és fűszeres kosarak mélyén. A homok és a falak izzó vörösét lámpások hada szelídítette lágy arannyá és tompa rőtté, a kútként ásító ablakokba kikönyököltek az esti árnyak. A Rémület maga is árnyék volt csak, a hegyek felől érkező hűvös fuvallat, keskeny szakadás a világ szövetén.

Egy öregember datolyát majszolt egy kapualjban, mikor a Rémület elsuhant mellette. Váratlanul felrémlettek előtte a temető csorba, sárga kövei, a csillagos égbolt pedig, melyet eddig a város fényei biztos távolban tartottak tőle, egyszerre kibírhatatlan súllyal nehezedett a vállára: meggörnyedt alatta a háta, s ujjai közül a porba potyogtak a datolyák.

A cukrászda előtti nagy szemétkosárban két kisfiú ült, s a kidobott papírtölcséreket szemezgették a szemét közül, a rászáradt, mocskos fagylaltot nyalogatták. Az egyik nevetve hessegette a legyeket, de a másik hirtelen elhallgatott, mert mintha lépéseket hallott volna, s megpördült. Bár nem állt mögötte senki, a félelem vele maradt, hogy egy nap, mikor megfordul, egy ismeretlen könyörtelen arcába fog nézni, egy szempárba, mely jeges, mint az Atlasz ormai, s melyben ott lapul a tudás, hogy az utcagyerekeket nem védi senki, nincs hová meneküljenek.

Támi el-Gláui pasa ünnepi vacsorát rendezett, mikor a Rémület lassú léptekkel elhaladt mellette, s megérintette a vállát. Az édes sörbet megkeseredett az ajkán, a pompás görögtűz lángoló városnak tetszett, a karcsú táncosnők ravasz kígyónak, s a pasa egyszerre minden mosolyban gyilkos vicsort, minden nevető arcban a bukása fölötti kárörömöt sejtett. Hiába füstölt a tömjén, sikongtak a sípok, párálltak a dús tálak előtte, tekintete már csak a tőrt kereste, mellyel, úgy vélte, épp őt készül hátba döfni valaki.

A pincében a pasa rabjai csendben ültek, béklyóba verve. A Rémület gyakori vendég volt közöttük, s ahogy végigballagott sorukon, jó ismerősként üdvözölték a kevesek, kik még mertek az önkény ellen szót emelni.

Egy tanár éppen barátjával sakkozott, mikor megállt mellettük egy árnyék, s nézte a következő lépést, míg a tanár a régi nagyokról beszélt, akik számaikat kölcsönözték a modern világnak, a csillagokat faggatták, s Sevillában kőbe faragták az álmok palotáját. A Rémület keresztbefont lábakkal letelepedett melléjük, s tenyerébe támasztott állal figyelte, ahogy a tanár keserűn felsóhajt – mivé lett mára minden? –, és ahogy a játszma végéhez közelít, felajánlja a döntetlent.

Aztán továbbindult az utcán, s mentében könnyedén egy asszony vállára tette a kezét. A tarka sál alatt elsápadt a szépen metszett arc, ahogy a nő gerince mentén végigfutott a borzongás. A fiára gondolt – bár ez a gondolat sosem volt túl messze tőle, ott lebegett körötte mindig, mint egy láthatatlan fátyol –, aki a tengeren túl harcol egy idegen hatalom ellen, míg az anyja Marrákes tüzes utcáin remélt menedéket találni.

A Rémület végül leült egy lapos tetőteraszon, ahol egy alacsony asztalka mellett egy költő iszogatott. A költő a Rémületre nézett, a kancsó felé nyúlt, s töltött neki, ő pedig elfogadta a felé tolt poharat, és miközben ivott, a költőt nézte, aki fölé szintén a háború árnya tárta égboltnyi széles szárnyait.

Majd a Rémület felállt, visszaballagott a városból a hegyre, ahol az Atlasz cakkos gerince ködfelhővé és kék üveggé bomlott, és leült keresztbefont lábbal, hogy Marrákest figyelje. Tekintete az egész várost befogta, hidegével megérintette a gyengéket és az erőseket, a hatalmasokat és a megalázottakat, a gyermekeket és a bölcseket, végül pedig a költőt, aki a zsúfolt városból egyedül a szemébe nézett, s a nevén nevezte őt.

Gerencsér Anna (1994. december 16., Budapest) író.

Szeder H. Réka

Csak a szabadságot vetted el

Ezüstkanállal vájtad ki a szememet,

és virágokat ültettél fülembe.

Most vak vagyok mindenre, ami adhat,

és az idegen szép sem cseng ütemre,

mert a virágok szárai átrezgetik,

pedig a közös terünkben alig vagyok.

Titkunk barázdát karcol homlokomra,

amíg lustán eltelnek a vasárnapok.

Megroppant vállam ujjbegyed súlya alatt,

orromon keresztül is bor szivárog.

Nem tudom, hogy halad, vagy mégis fennakadt.

Én a végszó előtt mindig kivárok.

Szeder H. Réka (1996. március 16., Budapest)költő, műfordító.

Kovács Újszászy Péter

A függönyön pávaszem remeg

„Te vagy a tükör, hol magamra látok,

Az ablak: abból nézem a világot,

S a labirintus: mindig benned járok.”

(Faludy György: Te érdekelsz csak)

Bogarak vágynak a fénybe,

a függönyön pávaszem remeg.

Nézem a plafont,

egyedül vagyok, ismeretlen lámpa alatt

az este ellazítja végtagjaim.

Ez az első alkalom,

mikor boldogan gondolok vissza rád.

A füvészkertre emlékeztet a kinti sötétség illata.

Platánok alatt pihentünk,

a tőkésrécék kiköltötték fiókáikat.

Felkarodra úgy simult az izom, mint lappantyú az ágra.

Értettük egymást,

az ujjadba kapart, apró sérülésekből magamra ismertem;

ott barangoltam ereid hálózatában.

Mikor pók rezdült a páfrányok között,

megengedted, hogy átöleljelek.

Nem kérdeztem: szeretsz-e?

Te érdekelsz csak.

A függönyön pávaszem remeg,

zöldesfehéren játszik a lámpafény.

Kovács Újszászy Péter (1996. december 20., Kolozsvár) költő, műfordító, kritikus.

Csobánka Zsuzsa Emese

Az árva

Ginának hívták, a szomszédban lakott.

Egy évvel lehetett idősebb, de ő már

nagylánynak számított, nem beszélve arról,

olyan lazák voltak az ízületei,

hogy ki tudta csavarni vállból a karját.

Ebéd után volt, rám feküdt, a Mályi-tó

döglött halai még javában úsztak,

eltelt két hónap, mire felfúvódtak –

riadtan néztem a nagy jegenyéket

augusztusban, mire képes a nyárutó.

Mozogni kezdett rajtam, talán otthon látta így,

fel és le, tanított zihálni,

én izgatottsággal vegyes félelemmel

csuktam be a szemem.

Nálunk csönd volt otthon éjszaka.

Akkor még féltem látni a valóságot,

amikor a szája már megindult a szám felé,

azt suttogva, játsszunk papás-mamást.

Évekkel később egy tanítvány írta meg,

én biztos tudtam, hogy ő más,

mert aki érzékeny,

az felismeri az olyanokat, mint ő.

Nem tudtam, csak annyit, szeret zongorázni,

és hogy a más nem jegy, nem billog, nem pecsét.

Előremenekültem, ha beszéltem nekik erről,

mondván, most vagyok velük,

amikor kérdez az élet, már nem leszek.

Megismételtem, mind azok vagyunk,

valakiknek a mások, a más, a másik és az idegen,

aki a világra érkezett szeretni,

és alanyi jogon néz az égre,

mikor fekete-fehér billentyűk után

a szivárványra emeli a tekintetét.

Más voltam én is, idegen megannyi térben,

a papás-mamásból csak a válásra emlékszem,

talán mert Gina apja úgy nyitott ránk,

hogy nem volt idő egymásról lehemperegni.

Vajon ezen múlt-e, olykor eszembe jut,

hogy valami más gurult a padlóra

a megbocsátás üveggyöngye helyett.

A bűntudat, a szégyen közös sorsát

a hallgatás pecsételte meg.

És két hete egy filmet mutattam,

árva afrofiút készültek örökbe fogadni,

de rajtakapták, ahogy ablaküvegben nézi,

rúzsozza magát,

így azt hazudták a nevelőszülők, válnak,

mert gyávák voltak kimondani,

annak a színes fiúnak náluk nincs helye.

A nyaralót eladtuk, emlékszem,

bántam a meggyet, a fekete ribizlit,

és a szomszédban az egrest,

és akkor döntöttem el,

hogy a büszke fanyar ízét,

akinek lehet, elmesélem.

Mert mind azt kutatja, mind, aki tiltja,

magában tagadva a létet,

önmagára mondva nemet,

és bőszen keres hozzá ellenségképet –

hogy abban, ami fáj,

hogyan ne legyen olyan végtelenül magányos.

Ezért is váltam el.

Ginát ezért sem tudtam visszacsókolni,

ezért is vetült az árva gyerek a vászonra,

hogy végre rendezzük dolgainkat a mesék szerint:

éljenek boldogan, amíg meg nem halnak.

Hittel, hogy van egy világ,

ahol az ember azt gondolja, amit mond,

azt mondja, amit érez,

és azt teszi, amit a gondolat és az érzés benne megszentelt,

írmagja se legyen a gyűlölködésnek.

A Mályi-tó partján habos vízben lebegnek a halak,

lassan többet éltem, mint amennyi még hátramaradt,

így merül az ábránd, a szirén, az illúzió fásult hangja mélyre,

a halak pöffeteg testén a fény pedig úgy csillan meg,

mint ahogy az ég rajzol kacskaringót, színeset, szivárványt,

vetítésektől mentes, igaz és élhető életet az úton levőknek.

Már nem dobom vissza őket, eladtuk a házat.

De körbejárom a jegenyést, még egyszer, utoljára.

Intek a gyümölcsösnek és a kifordítható vállú kislánynak,

a parton hagyom a ragaszkodást és a fájdalmat.

Oldódjon az áramlásban az élet, folyjon kedve szerint –

visszatalálok ahhoz, aki bennem azóta ring.

Az a bátor és nyitott, játszásiból elárvult lélek,

aki tudja, hogy a tó óriás szemében

üveggolyókkal játszik az ég.

Úgy fürkészi a létet.

Csobánka Zsuzsa Emese (1983. április 15., Miskolc) Móricz Zsigmond- és Horváth Péter-ösztöndíjas író, költő, tanár.

Csornyij Dávid

Vén bokrok csöndjében

(Sára születésnapjára)

Vén bokrok csöndjében keresi szemem arcodat.

Fénykoncertet élvez a járda,

utcapor utazik a cipőkön,

senki nem érzi a tavaszi folyó aromáját,

félnek a panelgondolkodótól, aki, ha úgy van,

kiszól a tizennegyedikről,

„húzd fel a maszkot az orrodra, nem tokatakaró!”

Csak mennek, mint termékek a gyártósoron.

Vén bokrok csöndjében keresi szemem arcodat.

Zúg a villamos a Vörösvári úton,

hajnali gerincet húz ki a jegyellenőr,

„…jegyeket, bérleteket, hercig-tekintetet kérem felmutatni!”

Senki sem foglalkozik vele,

figyelik az ablakból, hogyan gyűjti idegfellegeit az ég,

reménykedem, a belőlem származó eső

rácsöppen majd piros kalapkádra.

Nem szeretem az esernyőt, inkább megázom magamtól.

Vén bokrok csöndjében keresi szemem arcodat.

Nevetséges szemétfutamban a kólásüvegnek szurkolok,

az Angelo Rotta rakpart kövein széttörik, biztosan üdvözül,

csak én élvezkedhetek ebben a pokolban,

ahol nőket delejez az Úr, és egyik sem Te vagy, pedig

vágyakoznak izomgyökereim fehér húsodba, és Ő tudja,

miközben sóvárgást köpködök az útra,

hallja, hogy minden szavad teli csókká válik az emberek szájában,

csak én nem.

Csornyij Dávid (1991. december 30., Beregszász) költő, az Irodalmi Jelen videórovatának szerkesztője.

Czilli Aranka

Vágy

Olyan a kulcscsontod és nyakad

közötti háromszögnyi öböl,

mint a megnyugvás vizén lebegő

egyszemélyes csónak.

Homlokom ráhajtom,

és olyan apróvá válok,

mintha a teremtés rád

azért vájt volna árkot,

hogy beleférjek, s elrejts

a világtól.

Megengeded, hogy

beköltözzek, s

s újraépítsem a világot?

Czilli Aranka (1982. május 14., Kovászna) Térey János-ösztöndíjas költő, író, tanár.

Bodor Emese Réka

Vitorlás

„hangtalanul viseled

fiatalságod és szépséged

tragikus tudatát”

(Faludy György)

Kitapintom a gerinced csomóit,

nyújtózkodásod pontos kötélhosszát.

Számontartom a percek sebességét,

ahogy kacéran sodorják vékony tested,

bőröd az elmúlás vázára feszítik.

Még alszanak benned a meg nem élt évek,

de ha a romlás jéghideg csontkeze

néma gyengédséggel érinti a vállad,

ott leszek-e, hogy elkísérjelek?

Az idő, mint egy tenger, közénk ékelődik.

Felismersz majd engem negyven év után is?

Lesz az elnyűtt testben egy ismerős hajlat,

a fogakra kent rúzsban valami érzéki?

A reggeli napfény szőke és homályos,

egy sirály kontúrja a felhőkbe olvad.

Határaidon kívül eltompul minden,

hallgat a meztelen tavat karmoló szél,

az ég fáradt-kék szeme veszít fókuszából.

Cseresznyézel. Rágsz, köpsz és nevetsz,

ujjad közt ragadós karmazsin lé csorog.

Szeretlek, mint tetem a föld anyamelegét,

vagy mint szárnyaló fecske a szelet.

A látvány bősége lenyűgöző,

de mulandóságát elfelejteni

nem tudom,

nem lehet.

Bodor Emese Réka (2004. május 24., Budapest) költő, író, az Irodalmi Jelen A költészet trendi című, középiskolások számára meghirdetett pályázatának megosztott első díjas alkotója.

Papp Vera

Kékvérűség

Nem írtam már régóta,

Eltörtem saját ujjaim,

Éles csontjaimat,

Tapogatva

A szívek zúzására,

Halállisták alkotására,

Érzelmeim eléneklésére,

Bántalmaim csitítására

Alkalmas tollam. Megfogni

Nem tudom ilyen darabos

Kezekkel.

Elájulok a gondolattól, hogy

Soha többé nem írok,

A kis fekete mérges üvegem lefejelem,

Kirajzolódik arcomon lelkem

Tintás pillangószárnya.

Papp Vera (1999. december 15., Debrecen) költő, az Irodalmi Jelen A költészet trendi című, középiskolások számára meghirdetett pályázatának megosztott első díjas alkotója.

Schlotter Míra

Egy boldogtalanhoz

(A nyugati szél válasza Shelley Óda a nyugati szélhez

című versének beszélőjéhez)

Siránkozó! Te bomlott, bús, te vad!

Ki szárnyam látva így sóhajtasz: „Ó

Idő, szabadság, szél!” Szégyelld magad!

Ha még hiszed, hogy meghatott e szó,

Hagyd messze fújnom most reményedet.

Sodorja tőled meg se torpanó

Orkán, s te űzd, ne légy elégedett

Lelkeddel, mely tán vén, de gyermeki.

Vihart kér, majd felhőtlen kék eget,

Toronyból boldogan zuhanna ki,

Nem sejtve: esni, szállni mily nehéz,

S egy földgömb összes gondja fáj neki.

Boldogtalan! Úgy tűnhet, szóm lenéz,

De szánlak, hogyha élted kárba vész.

Esengsz, hogy lombként karba kapjalak,

Cibáljam végig éneklő fejed

Mezők fölött, miként a madarak

Visznek csőrükben csontot, gyöngyszemet

Félig tudatlanul. Voltam madár,

Szellő koromban, hűs és reszketeg,

De régi bájam porba szállva már,

Gyászdal vagyok csak, sápadt borzalom,

És mégse sírok, nékem ez se jár.

Repülni vágysz megfáradt vállamon,

S én hagynám, hogyha nem tépné erőm

Csupasszá, vaddá lenge alkatom.

Borongj tovább, te zengő tisztelőm,

De ne óhajts szárnyalni kérkedőn!

Nem vagy levél, oszolni durva földbe,

Avar se vagy, hisz téged úgy a tél

Jégsóhajjal hó alá söpörne.

Nem vagy felhő, ki ködből vízbe kél,

Fehér tömeg, kit gyermekgondolat

Állatnak, felnőtt csúf viharnak vél.

Nem vagy te hab, hogy majdan ősz hajad

Tajték legyen, hullámvölgy ráncaid,

S ha semmi sem vagy, már csak egy marad:

Légy hangszerem, s a lelkem táncait

Kísérd örökké izzó lantodon,

Zenélj, dalolj, a szellők társaid!

S ha nem dalolsz már úgy, mint egykoron,

Zenédet messze fújni én fogom.

Schlotter Míra (1994. április 22., Budapest)költő, író, az Irodalmi Jelen A költészet trendi című, középiskolások számára meghirdetett pályázatának megosztott első díjas alkotója.

Le Julianna Phuonglinh

Monoton hangzavar

Orchideák sikolya szakítja szét dobhártyámat,

az ablaknak repült egy galamb.

Elfáradt színek a naplementében,

valahol két ember most halt meg.

Kihűlt kávéval öntözöm a virágaidat,

és közben elfelejtettem meginni a vizet.

Te a kopott konyhacsempén fekszel,

a penészes falak felemésztenek.

Az ajkára gondolsz, elmerülsz benne,

egy magzattá válsz a testében.

Belehalsz minden mondatába, a hamvaiban fürdesz.

Percről percre kevesebb leszel, mint egy rossz bor,

csak a keserű utóíz marad utánad.

Nézem, ahogyan elfogysz, figyelem, ahogyan

fokozatosan elnémulsz az élettelen tárgyak közt.

S közben csak arra tudok gondolni,

hogy mindenem, amim van,

és minden, ami vagyok, elfér egy táskában.

Le Julianna Phuonglinh (2003. január 14., Budapest) költő, az Irodalmi Jelen A költészet trendi című, középiskolások számára meghirdetett pályázatának megosztott első díjas alkotója.