Levegőben hintáztak a faágak,
fákig ért az ég.

Aszfaltozott utakkal
behálóznak mindent
géppel hajtott szörnyekkel
zaklatják az Istent

A legutolsó héten
megmakacsolta magát: nem evett,
unokáját, Eszter lányomat hívta-várta,
korty vizet is csak tőle fogadott el.

cselekedetünknek nőttön nő kudarca,
akarjuk akarni: hiteles, nem hamis,
ami szükségszerű, mit az idő diktál,

Csak el vesz és nem ad cserébe soha semmit,
pusztít amerre jár és meg mérgez mindenkit.

Átjár a friss, műanyag illat,
kőolajos álmokba ringat,
de itt nem szabad álmodozni,
a fröccs-sebességet be kell hozni!

Némulok. Csillagok búrája takar,
ágyam negédes pázsit, nem övez a zaj.
Hullámzik alattam keskeny lepedő;
hempergő vagyok, néma szendergő.
Emlékek erdeje, álmaim mezeje.

reteszelő

Cselevény csalárdság sehová nem vezet;
Jót nem hoz a Földre, csak vért és könnyeket.

Fényt látok a hegyek fölött,
Sötétség a tóban.
Olvasó a kezem között,
Nyelvem hegyén szó van.

A kert szabályosra nyírt sövénnyel kerítve
takart a külvilágtól. A tűzrakó hely fölött
a bogrács és a tűzifa már be volt készítve.

Ez ádáz, álruhás, sziszegő lény,
Kit nem izgat az irtózatos tény,
Hogy levegőnk egyre-másra fogy,
S a víz is, mit óhajtunk, de hogy?

Fán ha rigó tollát
borzolja a szél,

Így félj, hogy úgy írj,
ahogy senki előtted.

Gyere lavina, óriás hegyekről!
Dörög az ég. Ordíts, tisztíts!

A gyermekek iperednek.
A kamaszok siherednek.

Arra felé viszem óvva a nyájamat, arra amerre,
Pásztorok őrzik a lángokat este ilyenkor az éjtől.
S nézz oda mekkora csillag az! Ott az egünkön…

A fagy a hideg rossz vendég
S a csüggedt Föld a búcsúját várja.
Készül csendben a halálra, s
A félelem szorítja fáradt kezét.

magaslatokat adtam, amiket elhordtál,
mélységeket adtam, amiket feltöltöttél,
friss levegőt adtam, amit beszennyeztél,

A nehéz bőrönd
inaktól körülfonva
puffan a padlón,