​​​​​​​Közös polcon Molnár Gáborral, Fekete Istvánnal. A korakamasz és későkamasz időszak írói, egy arasszal Cooper és May Károly után. A lélek alakul még, a lélek keresi a támaszpontokat, ahonnan elrugaszkodva irányt választ. Az olvasó gyerek (csak az ember olvas - Magvető) felnyúlt a heverőről a levevős polcra, és pontosan tudta, milyen jellegű olvasmányra van igénye éppen.

​​​​​​​Ha az ár elmos mindent, a történeteket is elmossa. A tavaly nyári vakolásét, a lagzira készülődését, az új számítógépét, a fényképezőgépét, az első iskolai napét, a sufni megjavításáét. Kegyetlen szörny az ár, aki csak zabálni szeret, mintha egy horrorfilmből jött volna. Nem torpan meg semmi előtt, nem hatódik meg semmin és nincs lelkiismerete. – Laik Eszter írása az áldozatok tiszteletére.

"Soha nem nyitottam ki az íróasztalfiókjait, nem nyúltam a holmijaihoz. És most, amiket találok, azt szoktam mondani, olyan, mintha a Niagara-zuhatag alatt állnék… ott nem lehet állni! Voltam ott, láttam. Még a közelében is nehéz."

​​​​​​​Ahogy mondják (és amit látunk Poe-t olvasva): fejében rend, harmónia, kiszámított, hatékony szerkezetek. A hétköznapok: szesz, kártya, nők, aztán: nők, szerencsejáték, pia, kocsmák, lebujok, utcasarkok lányai, mámor. Így hal meg. Ha igaz a másik legenda – nem napilapból való hír – a végső perceiről. Egy esős napon részegen támolyog ki a kocsmájából, elborul, fejét nem bírja kiemelni a pocsolyából, azaz képtelen fölemelni, az utcán vízbe fullad. Különös. Ehhez jelentős maligánmennyiség szükséges.

​​​​​​​"Nem írónak látszott, inkább katonának, nyugalmazott búr ezredesnek vagy angol őrnagynak, aki éppen most jött meg a gyarmatokról. Szikár, napbarnított, kemény tartású, sörtehajú öregúr ült előttem: bozontos szemöldöke mögött fémes, határozott színnel kéklett a szeme. Nyugodtan beszélt, pontosan fogalmazott, világos, könnyen érthető mondatokban, nagyjából úgy, ahogy írt."

A Valóságban jelent meg a Hajnóczy szociográfia (Az elfekvő), ami Hajnóczyt csinált Hajnóczyból. És felsorolhatatlan számban fontos olvasandók, amelyek másutt nem jelentek, nem jelenhettek meg. És nem utolsósorban megírta a Babilon hercegét. A Babilon hercege – USA-ösztöndíj – tankönyvem volt. Belőle tanultam meg felismerni és működtetni a mögöttes, láthatatlan struktúrát, a történet mögötti történetet, azaz az irodalmi valóságot.

Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál!

Bari Károly a következőket válaszolta (1972-ben!): "Magyarországon szabadság papíron és szóban létezik. A szocialista társadalom alapja a félelem. Kijelentette, hogy náluk csak ál-demokratizmus van és nincs szabad véleménynyilvánítás. Oktatási rendszerünkről és oktatási anyagunkról úgy nyilatkozott, hogy semmit sem ér. Felháborítónak tartja, hogy egyrészt a társadalom nem ad lehetőséget március 15-i dátum méltó megünneplésére és a hozzá nem értő pedagógusok miatt, akiket dilettáns, fafejű jelzőkkel illetett, a fiatalok nincsenek felkészítve a nagy nemzeti ünnep megünneplésére, mert ez nagyobb még április 4-étől is.

Szeptemberi Bőség

​​​​​​​Érthetetlen, és ezen talán el kellene tűnődni, sehol nem találni nyomát, a papír- és pénzhiányban, íróhiányban, olvasók és előfizetők hiányában Illyés Gyula ugyan hol kalapolta össze a pénzt a negyvennyolc megjelent számra.

​​​​​​​Készültem, hogy majd egyszer illően bejelentkezve meglátogatom, elárulom, én voltam a fiatal magyar író, aki a saját besúgójával látogatta meg nyolcvanegy nyarán Sikaszóban. Megkérdem, mit szól hozzá. De ez már elmarad.

Fogalmam nincs, mennyit tudnánk Szabolcska Mihályról, egyáltalán létezne-e a neve, ha nincs Ady, nincs Karinthy, a két kortárs, akik térdüket csapkodva mulattak az életművön. Végtére is minden életművé gömbölyödik, az epigon, a dilettáns, a fűzfa klapanciái is életművé  híznak az út végére. Félő, nem tudnánk szegény Szabolcskáról semmit. De ami itt következik, annyit érdemes tudni róla.

​​​​​​​A gólyához című nagy versét az ország kéziratban olvassa, rajong érte, siratja benne a levert forradalmat. Feljelentés, a Bach-huszárok helybenjárásra ítélik, a faluját nem hagyhatja el.

​​​​​​​2010 szeptember 25-én egy kis térben bemutattak egy nagyon nagy darabot, s hogy ennek a premiernek tanúja lehettem, úgy érzem óriási szerencse. Kissé talán a pesti színház is új életre kelt, s az ember a Radikális Szabadidő Színház Oberon világai című darabját a Tűzraktérben nézve úgy érzi, hogy lelkek és göröngyök közt botlott, és mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége volt. – Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele.

Sagan, több mint negyven regény és dráma szerzője, 1935-ben született. 1953-ben néhány hét alatt írta meg leghíresebb regényét, miután kicsapták az iskolából. A regény egy unatkozó tizenéves lányról szól, aki a lelkében tátongó űrt azzal próbálja betölteni, hogy mesterkedéseivel tönkreteszi apja kapcsolatait. A regény témája és stílusa miatt azonnal bestseller lett, 22 nyelvre lefordították, és ötmillió példányban fogyott el.

Ha analógiát keresünk a közelmúltból, ez nem egyéb, mint a 60 éves Rákosi Mátyás előtti tisztelgő díszkötet vezető magyar írók-költők tollából. Ha az ember gyerekkorában tudta volna, hogy a világ nem változik, a seggnyalás és a hajlongás működteti az irodalmat is, időben kirugdossa magát a könyvtárból, és a Vergilius által is preferált munkák felé (földművelés, faápolás, állattenyésztés) veszi az irányt. Az élet szebb volna, bár szagosabb.

​​​​​​​A ház előtere szinte fekete volt a koromtól. Kivehetetlen elemek, amelyekre úgy tekintett, mint az álmok részleteire, amelyek visszaköszönnek egy vasárnap délutánon valamely valós, de véletlen helyzetben. Nincs tovább... – gondolta – ...nem is lehet ezen az előszobán túljutni, s ami kívülről háznak látszik, az belülről korom lepte, elfelejtett álomrészlet. – Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele.

Az Ábel a rengetegben szókapcsolatai, felütései, Hargitája beivódott, és köszönt vissza később Tersánszky Józsi Jenő regényeiből, Nagy István novelláiból, de mondhatom akár Szilágyi Istvánt a Kő hull-lal, Mózes Attila novelláit, vagy a később megismert Bodor Ádámot. Tamási, aki nagymester volt, az Ábellel benyit számomra egy ablakot, és a nyitott ablakon át olyan hegyi levegő nyomul az olvasószobába, amit úgy neveznek mindösszesen, hogy erdélyi irodalom.

101 volna (ha élne) a világbajnok: William Golding. Szerencsére mostanában nem jut eszembe, hogy "ilyen regényt szeretnék írni", mint a Legyek ura, mert a dolog nem működik, ha az ember ilyen regényt akar írni. De néha ma is megcsap a szele. A mondatok kopognak, a történet himbál, a szöveg halad, és mögötte az olvasó fejében íródik a másik regény. A saját változat az emberről és az ő irgalmatlan természetéről.

​​​​​​​A fiumei este után néhány hétig Faludyt olvasok. A Pokolbéli víg napjaim történeteit, egy meghaladhatatlan történelemkönyvet, amely kitart egy életre. Egyben a leghitelesebb esszét arról, hogy az irodalom életben tarthat embereket, hangtalanul, az agy legrejtettebb tekervényeiben is megbújva, ahová még az ÁVO keze sem ér el, ahová a legsötétebb magánzárkában is bátran menekülhet az ember. Szerelmet hallgatok a Zsuzsa-akkordokon, és megtanulom elengedni, amit megtartani már nem érdemes. - Boldog Zoltán tárcája