Mindez Tolsztoj naplóiból derül ki. Forgách András írt nagyesszét Tolsztoj "bosszantó" naplófolyamáról vagy tíz éve a Beszélőbe, javaslom belepillantani előbb, mielőtt bárki belevágna, ha a Háború és békét, és az Anna Kareninát befejezte, mert valljuk meg, a napló a két nagyregény ismeretében válik izgalmassá (és viszont): nyomról nyomra, kapcsolatról kapcsolatra kiderül, egy nagy, nagyon nagy író mit konvertál az életből az irodalomba.

​​​​​​​A "tetemre hívás" – vagy más néven halálújítás a régi magyaroknál volt szokásban, s talán még pogány időkből maradt meg ez az ősi "eljárás". Ha valakit meggyilkoltak, nem temették el még sokáig, hanem kiterítették, és sorban mindenkit meghívtak, hogy a halott fejére tegyék kezüket és esküdjenek meg, nem ők voltak, gyilkosát sem ismerik. Sorban tetemre hívták a meggyilkolt rokonait, barátait, ismerőseit. Aki vonakodott vallani, vagy akinek keze alatt a tetem elkezdett vérezni, azt tartották vétkesnek, s mind a temetés költésegeit, mind a vérdíjat őneki kellett megfizetnie. Ilyen tetemrelhívás volt a magyar irodalom felett Kertész Imre első, majd második interjúja, s így vallott – s talán még vall is színt – az összes rokon, barát, ismerős, mintha hatalmas félelem lenne, nem is annyira a gyilkosság, hanem a temetés és a vérdíj költségeit illetően.

November elején vagyunk. A BBC (mint minden évben 2006 óta) idén is műsorára tűzte Mark Kidel kiváló, Angliában díjnyertes filmjét, “A mi forradalmunk”-at. Sajnos elég késői adásban: a film jóval éjfél után kezdődött, amikor az átlag angol polgár már édesdeden alszik. Viszont az ötvenhatos Kidel-féle angol-francia dokumentumfilm előtt a BBC 4-en vetítették a “Szabadság, szerelem” c. Amerikai–magyar filmet, amit itt “A dicsőség gyermekei” (The Children of Glory) címen játszanak, és mint “sportdrámát” hirdetnek.
Ezt a játékfilmet egyszer már láttam Budapesten és most másodszorra ugyanolyan hatást tett rám.

​​​​​​​A kilencvenes évek elején egyedül marad a rendszerváltás káoszában, azt hiszem. Mindenki a saját pecsenyéjét süti, szervezi az életet, az élet alól kicsúszott pénzt. Ül a lakótelepi kisszobában, ahol egyetlen szál cigaretta után nem látni a szemközti falat, rakogatja össze a Tekintet aktuális számát, írja a Trilógiát, amit végül nem nyomdakészen hagy az olvasóra.

Budapesti kihelyezett szerkesztőségünkbe megdöbbentő hír futott be: Rejtő Jenő feltámadt. Ráadásul minden kétséget kizáróan! Itt kószál a fővárosban, meglepően jól érzi magát, őszintén örül neki, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de azt nem kívánta tudósítónk orrára kötni, hogy melyek ezek a dolgok. Elmondása szerint első útja egy bizonyos Müller úr egykori lakására vezetett, mert arra azért jól emlékezett, hogy néhány mellényzsebben elhelyezett pénzecske nélkül Pesten még akkor sem ember az ember, ha feltámadt, sőt, ha éppen Rejtő Jenőnek hívják.

​​​​​​​Cziffra György, a huszadik század egyik legzseniálisabb zongoraművésze, elhatározta, hogy egy művészeti központot kellene létrehozni, zenei és képzőművészeti központot, fiatal művészek számára. Akkor már Franciaországban élt.

Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé.

Nem tudom, mi a líraértés. Fogalmam nincs, mitől hat egy vers, hogyan fut át az emberen egy „szekvencia”, mikor miért suhan el mellette. Hogyan eshet meg, hogy nem látom a költőt, magamat, konkrét perceimet látom a szekvenciák mögött. Aligha kérdés, különleges költő, különleges élet, mert az se kérdés, csak különleges életből születik ennyire különleges, más méltóságú poézis.

​​​​​​​Faludy György hovatartozásának kérdése még a költő halála után is megosztja a kedélyeket. De talán rosszul mondom: nem is a kedélyeket, hanem a nemzetet – a kérdés csak az, megosztásnak nevezhető-e az, ha egymillióból két embernek a többiekétől meredeken eltérő, sőt konfrontatívan szemben álló véleménye van valamiről. A nemzetet csak az osztja meg, ha számottevő hányada tér le a közös értékrend által meghatározott úthálózatról. Néhány hálátlan utód véleménye még nem megosztás, csak pőre hülyeség.

A szerkesztőség kérése. E cikk adatai szerint egy fiú (Henrik) és két lány (Rózsika és Aranka) nevét ismerjük Wertheimstein Alfréd gyerekei közül, és sorsukról is van több vagy kevesebb tudomásunk. Ám vajon mi történt a többiekkel és leszármazottaikkal? Olvasóink közül talán akadnak, akik valamiféle (akár hallomásos) tudomással bírnak ezeknek az utódoknak a sorsáról. A szerző javaslatának megfelelően, bárkit, aki rendelkezne ilyen ismeretekkel, arra kérünk, ossza meg velünk ezeket.

Megtudom belőle, hogy a híres vígjátékíró apja züllött alkoholista volt, az anyja platonikus háromszögben élt, akivel később Londonba költözött, maga Shaw fiatalkorában azzal igyekezett magára vonni a figyelmet, hogy elsőül járt London utcáin Jäger-ruhában, hogy nővel huszonkilenc éves korában volt először ügye s akkor is a nő, anyjának már nem fiatal énektanítványa, volt a kezdeményező. - "Ha sokáig akarsz élni, soha ne legyen két nőnél kevesebbed egyszerre. Egy nő karbantartja a testet, a lelket. Két nő duplán."

​​​​​​​A nő mindig keres valamit a táskájában. Legfőképpen talán magát keresi, hiszen mindenki – talán jómaga is – tudja, hogy kiismerhetetlen. Amikor először a kézfeje tűnik el, majd lassacskán a kecses felkarok, melyek után a csípő hullámmozgása tör utat az idegesen topogó lábaknak, egy pillanatra ő is, mi is megijedünk.

Nem oly rég a bristoli állatkert ügyintézője felhívta Bristol város polgármesteri hivatalát, hogy intézzenek végre valamit a parkoló ügyében, amely az állatkert mellett már 25 éve üzemel, ugyanis jó egy hete nem nyitott ki. A kis bódéban nincs benne az öregember, a sorompót nem emelgeti, a jegyet nem szedi, a virágokat nem öntözgeti, és nem köszönget olyan szépen a családoknak, akik az elefántbébit, vagy a szurikátákat jönnek megnézni. „Sorry?” – értetlenkedett a polgármesteri hivatal közterületekért felügyelő hivatalnoka. Itt valami félreértés lesz, mondta, a terület az állatkerthez tartozik, a városnak semmi köze hozzá.

A hatalmas rózsadombi villa jó két méter magas tölgyfakerítésének tetején hegyes dárdák villogtak. A taxi pontosan reggel öt óra huszonnyolc perckor állt meg a lejtős utcában a megadott cím előtt. A hajnal hűvös ujjai játszottak a dárdák fémes pengetőin. A sofőr kiszállt a kocsiból és cigarettára gyújtott. Alig szívott két slukkot, amikor hirtelen megrettenve hallotta, ahogy a kerítés mögül előbb egy hátizsák, majd egy ballonkabát röpült ki, s csattant nagyot az autó mellett. Két dárda közül pedig egy fiatal nő arca mosolygott rá, s azt mondta: „Uram, ide tudna jönni bakot tartani?”

"Nem szeretek mosolyogni” – mondja a kis zöldszemű hölgy komoran. „Nem is lenne semmi okom rá. Mint mindenkinek, nekem is két, legalább két leltáram van. Egyrészt az, amivel hülyítem magam, hogy minden rendben, végül is megvagyok, nem volt tragikus pechem, egészségi állapotom talán jobb is az országos átlagnál, esetleg tovább is élek a hazai átlag-életkornál.

Születik, tanul, csodagyerek, Szalonta, azután Debrecen. Ezután, mint Jókai és Petőfi, színészet, majd vándorszínészet. A kor lázadóinak alapiskolája, az elszakadás, függetlenedés egyetlen lehetősége. Hatásos adalék lehetett volna a könnyebb Arany-értéshez, ha a Toldi előtt megismerjük a történetet: vándorszínészként megálmodja édesanyja halálát. Másnap reggel bűntudattól hajtva, kétségbeesetten hazaindul. Gyalog (1834-35).

​​​​​​​Az irodalomnak, különösen ma, szüksége van a tehetségek: szerzők, szerkesztők, kereskedelmi szakemberek dinamikus munkájára, mind a vezetőik erőfeszítésére és nyitottságára a jó példa megmutatásában. Ez a példa pedig szóljon az összefogásról, a munka megbecsüléséről és a tiszta kommunikációról.
Kinek-kinek meg kell tanulnia változni, változtatni a destruktív beidegződéseken, levetni a megkövesedett szokásokat, nyitni a hatékony, emberi, segítőkész közösségre.
Engedni kell a fejlődést.

Felvidéki nemesi családból származik, egyik ágon, anyai ágon cselédlány, magyarán törvénytelen gyerek, egy mámoros éjszaka (vagy több) eredménye. A magyar irodalom nem egyetlen balkézről született jelentős írója, Nagy Lajos a Képtelen természetrajz klasszikusa is hasonló körülmények között tölti gyerekkorát: apa nélkül. József Attila apja is lelép. Krúdy emiatt gyerekeskedik a Nyírségben. A Krúdy-történetek nagy része játszódik itt.

​​​​​​​Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.

Pierre Diener az őrült asszony vallomásai, naplója, emlékezései nyomán vérző kísértetet idéz meg – s a fajgyűlölet szóbeli tébolya mintegy vezényszóra átvedlik gyakorlattá. S miként a XX. század végi pszicho-szociolaborok kísérleteiből tudjuk, remekül működik: zaftosan, szuper-szadista módon, kéjjel. S a kínzásban örökké ott a borzalmas erotika. Mert ha valaki teljhatalmat kap egy emberi lény fölött, azzal nem képes betelni. A hülye suhancok, a részeg szolgálatosok, impotens férjek a kezükre adott meztelen lányon őrjöngik ki elviselhetetlen tehetetlenségüket.