1970 április 16-án halt meg Veres Péter író (1897. január 6-án született). Szerelemgyerek volt. Név szerinti apja Nagy Posta Péter, gazdaember volt. Édesanyja a birtokán cselédeskedett. A szerelmük annyira igaz volt, hogy mikor fiuk megszületett, apja nevét a Pétert adták neki – egyetértésben. A Veres nevet édesanyja vezetékneve után kapta.  

Öregember volna. Ma már megfontoltan választaná meg, és pontosan tudná, hova lép, mibe lép (be). Hogy mibe lépne, honnan ki, és azt milyen szorgalommal tenné, biztosan nem tudható, de megfontolt volna, óvatos, messze túl a mozgalmon, a mozgalmakon, a lobogó hiteken, a dühödt kirohanásokon, az ideológiai csatározásokon. Talán.

Csendes vidék, nyugodt környék, gondoltam, pedig dehogy. Idén huszonöt éve, hogy Sárándi beválogat néhányat Nagy Gáspár Nagy Imre sorozatából, köztük A Fiú naplójából (1981) és az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című verseket, ettől aztán lett haddelhadd. A lapot bezúzatja az éber hatalom, országos cirkusz, Sárándit elhajtják, szegény azóta se tért magához, Payer nyugdíjba zavarják, és az élet megy tovább.

Érdekes, minimum érdekes, hogy már az ötvenes évek elején megjelenik magyarul. A rabszolgatartó többnyire idiótának tekinti rabszolgáit. Gyengeelméjűnek, aki még az analógiákat sem ismeri fel. Mint ahogyan ma sem döbbennek rá, akiknek lassan rá kellene döbbeniük, akik ezt a szolgálatot vállalták magukra, hogy minden ígéret és fogadkozás ellenére komplett Éjjeli menedékhelyet teremtettek az országból. Bármerre néz az óvatlan bámészkodó, mindenütt Kosztiljov mocskos, festetlen, lerohadó menhelyét, berendezését, figuráit látja.

Belétek fáradtam, fiúk. Ölitek egymást, ahogy annak idején az útált kommunisták. Szidjátok őket, de majmoljátok az ócskaságaikat. Szerettelek benneteket, de már egyikőtök sincs közel a szívemhez. Attól féltem, ott lesztek a versszentelőn, ott Tóth Erzsi vagy Szervác mellett, mögött, parlamenti eleganciában, vagy lezseren, csak úgy szvetteres fogcsattogtatva. És nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, azon kívül, hogy... és lám, már ezt a hogy-ot sem tudom lefordítani kiszolgáltatott emberi nyelvemre...

Egyszer találkozunk a harmincöt év alatt: Szerváccal, talán éppen Zalánhoz befelé, meglehet, ekkor már ő a Kortárs versszerkesztője. Befelé a Kortársba, az emeleten az ÉS szerkesztősége, az épület előtti járdán, Alföldy Jenővel ballag. Váltanak néhány szót Szerváccal, én kitolatok a képből, aztán el. Alacsony, Lenin-szakáll, fakó haj, mélyen ülő, figyelő szempár. Amúgy semmi érdekes. A Szajla nem látható.

A pluszt az adja meg, hogy visszaolvasva a szöveget, már önmaga sem biztos a részletekben, s képtelen szétválasztani a valóságot a fiktív elemektől, annyira összekuszálódnak a szálak. És ez a csodálatos minden alkotásban. Ott a megélt élet, mégis milyen könnyedén és fájdalommentesen játszunk elemeivel, mintha nem mi éltük volna át a tragédiát, mintha nem mi véreztünk volna el azokon a valós valótlan barikádokon, mintha nem rólunk szólna ez az egész tragikomédia, hanem valaki másról, aki mégis belőlünk kandikál ki.

Avagy: miért nem olvassák M.-on a nyugati magyar írókat?
A biblia szerint a „jóra való restség” – bűn. Szerintem „az olvasásra való restség” is az, vagy az kellene, hogy legyen. Ez akkor jutott eszembe, amikor nemrégiben elolvastam Onagy Zoltán egyik cikkét az Irodalmi Jelen Bőség zavara c. rovatában.

​​​​​​​A nagy magyar írók közül Vörösmartynál érhetők tetten leginkább – nálam – a gyerekkor pszichoszomatikus utánrúgásai. Nyilván akad még, de Vörösmarty emlékezetes volt, és goromba.
Környékünkön voltak utcák. Ahogyan ez szokás egy-egy településen. Utca nélkül puszta.