Az apa nem adja. Bolond volna komédiáshoz adni. Petőfi nem adja vissza. Bolond volna visszaadni, az nem a világ rendje, hogy az apáé marad a leány. Az öreg Szendrey kitagadja, nem kap hozományt, kelengyét, semmit. Petőfit nem érdekli. Nagy a szerelem. Két év jut a nagy szerelemre. Nem sok, mondjuk, nem valami sok, de van, akinek kettő se jut. Júlia huszonkét éves Petőfi eltűnésekor.

​​​​​​​Schöpflin azért nem mellesleg az Egri csillagokról megjegyzi, gondolván, hogy "ők" nem tévedhetnek akkorát, amekkorát tévedtek Gárdonyi megítélésében, hiszen ők a szakma, és a szakma jobban tudja: jókais, mikszáthos utánérzés, aligha rúg labdába, egyszerolvasandó mű, feledhető. Krúdy véleménye más, minthogy Krúdy is megjárja a mélyirodalommal a hadak útját: "bizonyossággal lehet tudni, hogy könyveit azután is olvassák, amikor ő már nem lesz". És lőn.

És most újra, nem csak ötvenhatot, de negyvennyolcat is az MSZMP KB utóda, az MSZP KB szervezi. Az élet megy tovább, kokárdával, kokárda nélkül. Az aktuális politikai játékok előjele nem változtatja meg egy nép viszonyát saját történelmi múltjához. Kötelező, hogy ne változtassa meg. A nemzet válogatottan dörzsölt politikusai elmúlnak. A hősök túlélnek.

​​​​​​​Megesik, hogy az ember őszi mezőn sétálva golflabdát talál, de igen figyelemreméltó „véletlen”, ha egy téli éjszakán a megfáradt utazó olyan sport és irodalomtörténeti összefüggésre bukkan, amely több mint meglepő. Például van egy játék, (pontosabban annak volt egy szenvedélyes játékosa) ami összekötötte nagy költőnket, Petőfi Sándort és Montenegró legendás államférfiját és szintén költőjét Petar Petrovic Njegošt, s ez a biliárd.

1822–23 évfordulója van: 1823 első napja következik. December 31-én a szlovák asszonyka, a hentesfeleség Hrúz Mária már vajúdik Kiskőrösön. Petrovics Sándor 0 éves. Berzsenyi Dániel 41. Vörösmarty 22. Harminckét éves Széchenyi. Húszegynehány év múlva nagy dolgok következnek, de még nem tudja senki.

"Mesehős volt Obersovszky Gyula, kicsit más, mint a többi. Mert ő a valóságban volt egy csodálatos mese hőse, és így él majd a jövő nemzedék szívében is" – olvasom egy nekrológban. Meglehet, így lesz. De nem látunk a jövő nemzedékek szívéig. Nagyon fönt hordják. Amit lentebb látunk, az éppen tele a szétbömbölt, velőig rágott ötvenhattal.  

Egyszerűbbnek tűnt - mint ahogy egyszerűbb is volt - magolással, feleltetéssel, versfelmondatással áthidalni a Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi és Arany neveivel, életművével fémjelzett reformkort. Ettől aztán szegény Vörösmarty a maga nehéz, veretes, gyermeki logikával alig követhető modorával és stílusával kiesett a pikszisből. Arany és Petőfi a könnyebben megjegyezhető, dalszerűbb, erkölcsiség és morál dolgában kevésbé katartikus versei mégis kevesebb időráfordítást igényeltek.

​​​​​​​A nagy magyar írók közül Vörösmartynál érhetők tetten leginkább – nálam – a gyerekkor pszichoszomatikus utánrúgásai. Nyilván akad még, de Vörösmarty emlékezetes volt, és goromba.
Környékünkön voltak utcák. Ahogyan ez szokás egy-egy településen. Utca nélkül puszta.