Rövidnadrágban és papucsban indultam Csepelre, mintha a szomszéd utcába mennék. Leszartam, hogy nem elég szép a lábam.

Hívogató hang.
A képzelt kápolna harangja, vagy a képzett Káplárné hangja? –
Nem tudjuk. Most ezt sem.

Álmotok nyugtalan. Fáradt szemekkel ébredtek. Meddig tarthat, míg rájöttök, hogy ezek a legfehérebb reggelek, hogy ettől a perctől újra csak mélyül, egyre pixelesebbé válik az ég.

Úgy gondolja, hogy a világon a legerotikusabb zene a dzsessz, írás közben tehát ezt hallgatja. Az írók hallgatnak zenét írás közben, ez már így van.

Hát nem. Nem leszek a saját karikatúrám. Akkor inkább bukjam arccal előre.
Úgyhogy fújtam egy nagyot a tükörbe és kitaláltam egy másként új életet.

Mindenség Ura! Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! – Damjanich János imája

„A Monarchia nem fogja túlélni!”… Háromszor is leírja ezt a mondatot, három különböző címre és országba küldendő képeslapra.

Az utolsó görcstől kinyújtott szárnyakat még – mint a nyitva hagyott legyezőket – összecsukta. Óvatosan rakta vissza a vándort pontosan oda, ahol feküdt, ügyelve arra is, hogy ne legyen a másik szeme is poros.

A jelentésben az állt, hogy a fiú makkegészséges, csupán a szíve, az a máskülönben teljesen átlagos és szabályszerű szíve sokkal nagyobb, nagyobb, mint egy gyereké. Sőt, nagyobb, mint egy felnőtt férfié.

Vézna vagy. Sápadt, alacsony, mint az apád. Verekedni nem tudsz, pontosabban ütni nem, de elhajolni az ütés elől megtanultál.

„Szegény Louis, nem látott kiutat… Most már értem, hogyan jutott el III. Napóleon a legmélyebb pontig… hogy öngyilkosságra gondoljon.”

Légy te a trafikos! Megszólalásig hasonlítasz az ürgére! Beülsz, az angyalok azt hiszik, él a trafikos, minden rendben van.

Mindegy: üldöző voltam vagy áldozat.
Szétdúlt tárgyaim, kihűlt emlékeim záporoznak;
kék ütések meztelen testemen, homlokomon.
Mérges gombákból óriási fekete massza nő fölém.

A létra egy másodperc múlva átkerült a másik oldalára és a jobbját is fölkötötték.

– Mivel foglalkozik?
Pánikrohamaim, vérnyomásom jutott eszembe.
– Most semmivel – nyögtem.

A hasmenészeti körguggoldába most belelóg a nyaktekerészeti mellfekvenc…

Luda, aki akkor volt tizenkét éves, kezdte megérteni, hogy ugyan Szverdlovszkban, a kollégiumban sem volt könnyű az élet, de mindaz nyugalom és béke volt ahhoz képest, ami Moszkvába menet fogadta őket.

Angyalreggel. Megint Lilinél aludtam, püff neki.

Isten akkor jól megnéz magának. Pimasz vagy, Euobe, de genere Özépeleta, fene a nemzetségedbe, ámbár, después de todo, fogjuk rá: szenvedélyes. Gőzöm sincs, mi után sóvárogsz; az öröklétre aligha.

Apa néhányszor elvitte őt is, hogy megtanítsa a puskával bánni, de azt mondta, nem elég ügyes hozzá és túl gyenge még.