Nem hiszem, hogy könnyű géz az álom, és begyógyítja a nehéz sebet. A gondolat csupán egy villanás, ha elillan, a nyomát ütheted.

Valami görcsbe rántja az egész tested,
gerinced kicsavarodik, a csikket elejted,
ahogyan két hatalmas szárny tör elő
a lapockáid közül, végighasítva a bőrt,
húst tárva fel, alatta csontokat.

Esztergom keresztutakhoz vezető út. A szerelem pedig azért feltámadás, mert az ölelés kétszemélyes kereszt.

A fiatal nő elejétől fogva
mosolygott egy előre jól kitervelt,
mocskosul ádáz és tökéletes pózban.

hidegvérrel ölném meg
a világ összes adventi koszorúját
afféle áldozatbemutatásként
ha lenne kedved velem
feltámasztósdit játszani
mint Lázár és Jézus

hószíve van az égnek.
dobol a csend a padlón.
az égősorok kiégnek.
a mennyből leszállnak
a ködarcú angyalok.
és betemetik végtelen hóval
a vért és a könnyet.
a könnyet és a vért.
mell alatt dobog
a hószív.
az Isten tenyerén
felhővonalak.
az apámnak már
naparca van.

 

Ott ült anyánk hajának illatában a szobánkból hozott bűvös bergamott, mikor elszikrázott a láng, mint az áram, s nagypapa szíve végleg megfagyott.

nincsenek lángolások, csak apró lángnyelvek, melyek összeadódnak, nincs eső, csak esőcseppek, nincs hó, csak hópelyhek, nincs sivatag, csak homokszemek, nincs galaxis, csak csillagok

Összetört forma vagy, magadban, és fájdalmad néma. Nincs a hanghoz közeg, és nincs, aki hallgassa. Tekinteted alatt elég a negyedik gyertya.

Ha elfogynak majd a földi határok, Csak a kegyelem, csupán az marad.

A templomhoz csak három kanyar az út. Rorátéra harangoznak.

Rángatod a kezem séta közben, majd tánccá nő a mozdulat, csak tüdőnk kapkod más ritmusban a levegő után.

Mozdony araszol a szomszéd falu felől. Sziszegésében unalom lobog. Zuhog a nagyenyedi állomáson, alszanak a bundás angyalok.

anyám tenyeréből az isten csipegeti a könnyeket anyám tenyerébe az isten csőrévvel karcolja az életvonalat

Hexameterre felöltve szerintem szép a magyar nyelv;
Általatok tudjuk, hogy milyen az, ha nem az.
Megkeseredtünk már műferdítéseitektől:
Inkább megtanulunk hát görögül s latinul!

“A mindenmentes mennyországot, mint üveggolyót, megkapod.”

A szorongó, semmivel nem magyarázható bűntudat könyve ez. Azoké, akiknek bokájáról – szemben a „tökéletesek armadájával” – kishalak cuppogtatják az elhalt részeket, akiket csuklyás jelenések kínoznak, és úgy érzik, itt lakni már nem lehet. A világunk ez, ha beismerjük, ha nem, ahol a káosz a törvényszerűség – és néha azt reméljük, legalább egy hosszú hallgatás leszünk, igazi téttel.

Előadódhat olyan helyzet, amikor valaki korábban ér valahova, mint ahogy megérkeznék oda. Viola Szandra története ilyen. Előbb ismerték meg a nevét, mint a munkáit. Igazi névjegyét azonban ezzel a harmadik kötettel teszi le. Költői eszköztára számos szellemi és érzelmi kalandot, nyelvi megmerítkezést tesz lehetővé a számára. Jelenlegi költészeti státusza: nem visszatérő, hanem hazaért. Leheletfinom érzelmek, törékeny felismerések és kemény szembenézések egy különös lélek női hullámvasútján – filozófia és esendőség sor(s)vezetői mentén. A megélt világ, emlék, élmény és szerelem gondolódik szét és rakódik össze ezekben a versekben: minden részlet máshova kerül. Mindegyik a maga helyére.

„Parnasszus – Költőüdülő”, e kopott felirat volt írva a pléhtáblára. Amint meglátta a nagy had, artikulálatlan hangján ujjongani kezdett, pár méter múltán feltűnt a poéta-oázis.

gyűjtöm az erőt, hogy újra, ha kell, százezerszer négy égtáj felé kiáltsam: megtaláltalak, Hazám!