Uram, eleinte minden olyan 
reménytelennek látszik.
Szennyes edényhalmok

magasodó gleccserei, 
mintha földlemezek mozgása
túrta volna egybe őket,

kikezdhetetlen természeti erő.
Együtt és egyenként is

legyőzhetetlennek tűnnek,

szerény mosogatói szándékom pedig
szánalmas hangyaigyekezetnek.
Szélkergetés és hiábavalóság

az ember minden dolga itt a földön,
legkivált igaz ez a mosogatásra,

hinni benne konokul, mindenek ellenére,

Úgy tartják, az óceánnak nincsenek emlékei,
erre gondolok, míg újraindítom a mosógépet,
és addig figyelem a víz forgását az üres dobban,
míg végül maga alá temet a homokos part

Hirtelenfiatal,
tekintete, akár a víz, metszett ívű
koponyáján finom pihék: a leukémiások
kopaszsága.

kéményseprő lett nem jogász
mit sem sejtve fütyörészett
én pedig hálát adtam az égnek
hogy ma szép idő van
és a kertben lehetek
és hogy az ápolók ma reggel
a gombos kényszerzubbonyba
öltöztettek fel

Az emberek a mulandóságra tippelnek,
mint megbízhatóra a törvények közül.
A múlt sok rétege biztos nincsen meg,
és még az eljövendők se léteznek,
hogy megtörténnek-e, majd kiderül.

Csönd térde roppan,
mázsás a magány,
múlt nyarak arca
néz vissza a tóból,
emlékek, mosoly, táj.

A kezed helyén kioldó –
könnyű láncként csüng alám,
derekamra fonódik.
Nem engedi, hogy elhagyjam a szobát –
a tér a tied.

Hogyha gőz fedi be, vakul az, ami régmúlt,
ha az élvezet elnehezül, elillan a durva szavak közt –
Lehet-e életünk része fiaskó?

Bíbor bársonyban ült az árva,
Ajka édes volt, mint a méz.
Tudta, hogy aznap lesz halála,
Gyilkosa, ki szemébe néz.

Az ágyba
egy mondatot viszek, mely élni visszarántott.

Böszörményi Zoltán versével búcsúzik az Irodalmi Jelen Kányádi Sándortól.

lefürdetett a folyó,
megágyazott a dombtető,
altatót kopogtak hazáig a kavicsok,
a falépcsők leoltották a villanyt,
a kapu csendre intette az utcát, végül
elfoglaltad a helyed az éjszakában.

Isten elhallgatja, kit és miért költ lenni –
s hogy miért hagy lehullni mást.

felismerhetetlenné válik a csontvelőig
szétmarcangolt Mozdulat-ország, de ahol a falak
feliratára hasztalan mázolnak naponta garanciával
ámító festéket, a letörölhetetlen írás, hogy számba vette
Isten a te országlásodat és véget vet annak, átüt
az aggodalom vastag vakolatán időtlen idők végezetéig.

azt mondták fehér ingbe
de az olyan mintha ünneplőbe
és nem akarom még jobban
a mellébe gombolni a rákot
azt mondják hátul félbevágják
nem kell hogy összeérjen
a halál félbevágja az élőket

Tekintetem bejár mindent,
hajnali szelet, álmos tincset,
merengő meztelenséged.

Örömittas lett a vágy – Böszörményi Zoltán három verse.

Hamarosan kétszáz éve lesz, hogy napvilágot látott Katona Bánk bánja. Szövege ennyi idő után már régies, nehezen érthető – eredetileg is nehéz volt, mert Katona sűrű, drámai versezetet írt. Ezért elhatároztam, hogy lefordítom a művet mai magyar prózára, hogy kortársaim pontosan értsék, mit mond (és mit nem mond!) ez az izgalmas szöveg. A fordításom ugyanazt és ugyanott mondja, mint Katona eredetije. (N. Á.)

Az ágy igazságát
nemcsak a kopott, kockás pléd takarja,
hanem a testem is.

Bozon-fészekben a madarak, egyik kirepül,
a másik marad, éhes csőrével neked lendül.