nézem az erdőt,
várom a tisztást,
tükörképem
lüktet a holdon.

Ez én voltam mind.
Az a nap. Az a vakság.
Ettől még ez élet.
Ettől még szabadság.

közülünk kivált.
kezdjük gyászbeszéd nélkül
a liturgiát.

Remegnek és szétesnek szembejövő klónjaink,
ahogy jöttek, elmennek, közben az égi óra ing,
féregjárat indul atommagok közepéből.
A szellemnő a gömbön át a mélybe szédül.

Tanulható a lábujjhegyen
hordozott reggel is,
akár a telt pohár egyensúlyozása,
a súlytalanság a matracon.

1990. február elsején halt meg a modern kori magyar költészet egyik legfontosabb alakja, Sziveri János. Beteg volt, de csak a teste. A költészetét a fájdalom egyre kristályosabbá tette. Minden szava megtalálta a végső helyét és jelentését, amikorra elfogyott a világ körülötte.

lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés.

Míg a megértés megsokszorozza a világot,
a megélés csak önmagát mutatja föl,
teljes egyszerűségében.
Az egyik viszonyít, a másik leválaszt.

a hirtelen kitárt kar nem
akart magához ölelni senkit.
még magát sem,
nasztaszja filippovna.

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
szürke zongorán

Én nem ember vagyok – mondja a szamuráj –,
Én acél vagyok és lélek vagyok,
A kard avatárja vagyok,
Életet Adó Kard a nevem.

Korszakos vonzódásaim vajon kóros ok-okozatok,
vagy „csupán” az időből kiesett, hiányzó élet-szakaszom
feltárását (és foltozását) kísérelem?…

A létezést az idő apróra tördeli,
türelmes virágok arca szűri át a fényt.
A tengerből páraoszlopok magasodnak
a málladozó ég felé.

Üres tönkszemekkel figyelem a szóirtást,
S ahogy haladok, erőmet próbálom
Egy-egy ágon. Könnyen törik.

Én történek mindenben. A villamos elnyújtott remegése, a piros és fehér fényszórók, az ablaktól ablakig játszó menetszél pehelysúlya, a hideg-meleg keveredése. Nem bennem történt, hanem én történtem bennük.

én azt ígérem
szorgalmasabb türelmesebb leszek
az idén sem váltom meg a világot

S a könyvoroszlánt neked majd kell úgy, valakinek
úgy kell majd megírnia, megrajzolnia szamárcsonttal
a homokba, vagy ollóban, kétágú kalligráf tollban végződő
kézzel, mondatokkal, hogy épp a végét járja

Minka játszásiból kapja meg a Czóbel-békedíjat.
Pislogok, miskolci korcsomában a léha,
léhűtő banda nőtagjait gusztálom,
oda húzódom, ha hatodnap is lére kényszerít.

Mi az, mi szótlanul,
történeteid nélkül
múlik? El? Feléd? Elfeléd?
Elfedéd? feledéd? félmúltadban.

Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre –: Jézus meg-
született?; valóban megszületett volna Jézus?