De bizonyság már, büszkén mondja szám:
hogy koldus lesz az én kis unokám…
 

"Nem cifrázod túl egy beteg ember baját? Úgy néz ki, mintha örülnél. Kell ez? Mi van, ha mára gyógyult családapa ez a rétsági fiú? Nem nyúlsz túl gátlástalanul a közvetlen környezet tegnapjához? Én már régen nem emlékszem semmi hasonlóra. Töröltem az emlékezetből, mint mindent, ami eredetileg sem esett jól. Te meg, ha jól látom, gonoszkodsz és élvezed."

A vandálok csendben fosztogatták I. Krepisz királyságát. A böjt bevált, a király köszvényes rohamai ritkultak, mint a fák árnyéka télen. Álmai könnyűvé lettek, valamint a tündérek, akik elhagyták asztalát és éjszaka táncoltak mosolyt az arcára. Euphorbia menyasszonyát a kertben, liliomok között találta. Elköszönőben a július.

Amíg élt az apja, mindig remélte, hogy ha nem is kér tőle bocsánatot, tesz vagy mond majd egyszer valamit, amitől minden más lesz, ami ledönti köztük a falat, és egymásra találnak, vagy legalábbis szót értenek egymással. Különösen azóta bízott valami ilyesmiben, mióta ő nincs szem elől, mióta kint vannak. Hátha ettől másként viszonyul majd hozzá az apja. Az idő nagy tanító, rávezeti az embert az igazságra. Hátha belátja, hogy hibázott, hogy rosszul bánt vele, és jóváteszi, mikor haza mennek. Ez a reménye most egyszer s mindenkorra szertefoszlott.

Euphorbia, az udvari csillagász, azért volt nyugtalan, mert nem jöttek szobájába a tündék. A Hold egyre vékonyabban nézett le a sötét fényességből, a madarak egész éjszaka fütyültek, csuda trillákat szőve a virágillattól terhes levegőbe. Bomlani kezdett a fagyal. Miért van az, hogy a színes virágok szépek, a fehérek meg bódítanak, kérdezte magától a sövényre pillantva.
Miért nem jönnek?

 
Klaust gyötörte a lelkiismeret. Nem a lelkifurdalás, az nem, de a lélek. Bárcsak halhatott volna úgy, hogy lelke el is távozik belőle. De nem, ez az egész máshogy lett kitalálva. Ő is sokkal jobban kitalálhatta volna magát. Az álmait is jobban kellene irányítania. Akkor kevesebb gondja lenne az alvással.

 Duna és Tisza és Mura, Maros, Dráva,
Törjön gonoszoknak hétszer lába szára,
Ki a Tisza vizét itta, annak már a
Szíve mindörökre itt marad bezárva.
 

Élt egy lány a derűsen távoli, angyalian légies, gondtalanul debil Palócföldön. Anna-Máriának keresztelte a pap. A férfi Annuská(m)nak, Ancsá(m)nak, Anná(m)nak nevezte, amikor szerette. Egyik napról a másikra, pontosan kilencvenben átköltözött a Csatornán; férjhez, arisztokrata angolhoz adta magát, mondván: Váltsatok rendszert, franc belétek, meg a rendszerváltásotokba, én addig megalapozom maradék százezer évemet.

 
Ha ez az öregember akkor fölpattan, és egy botot vagy egyéb ütleget ragadva elkerget bennünket, megkönnyebbülve és felszabadultan inalunk vissza a bácskai határba. Hogy később úgy emlegessük az egészet, mint valami hősies kalandot.

A heti közmunka ideje alatt Banks mamának Lark kisasszonynál kellett laknia. Képzelhetni, hogy mire szombat estére hazaért, nemcsak a ház, az öt gyerek, de szegény Banks papa is fenekestül fel volt fordulva. Mit lehetett tenni? Tudomásul kellett venni, hogy a kormány számára a családvédelem mindennél fontosabb.

Felvillant a gyerekkor, a falusi ház konyhájának bejárata, ahogy nagyanyámat láttam kék vászonkötényben. A kötény, mint valami háttér, színházi díszletfalként magasodott előttem, mert addig értem fel akkoriban, legfeljebb nagyanyám derekáig. – Csanda Mária írása.

Aztán eljött a szabadság,
És szabad lett felfordulni.

– Ez szörnyű volt. Bemegyek szobába és a csóka nem ott gyúrja az Ildit az ágyon? Benn matatott a bugyijában. Azt hittem, hogy helyben elhányom magam. Pedig hogy szerettem. Az életem volt ez a csaj. Alig tudtam megszólalni.
– És amikor megszólaltál, mit mondtál? – kérdezte barátja.
– Hogy ezt azonnal meg kell beszélnünk.
– Hát ez elég nagy baromság volt – vigyorodott el Gyuszi.
 

Juhok is hallgatnak a gyapjas seregben Béla bácsi pajtájában. Két báránnyal összerekesztve fekete kecske. Felágaskodik az ólban, hogy közelebb jöhessen a lány tenyeréhez. Nyalja róla a ló sós porát. Nincs előtte só. A só mindenkinek kell. Az élet sava-borsa. Borsot törnek az orr alá, ha nem kérjük, akkor is. Ki, Lucifer?
 

Sőt még az asszonyok előtt is így a te házad kedvesebbé lészen, mikoron melletted magokat elunván nem az fehérre meszölt falat, de az színes könyvgerincöket bámulhatják.

Szécsi Noémi legújabb, a Nyughatatlanok című regénye a 82. Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Részletet olvashatnak belőle.

 
– Mit tehetnék? Nem ölhetem meg anyámat! – mondta neki ridegen. Délután történt. Heverészett. Ágya végében ült a pék, fejét kezébe hajtotta.
 

 
Eláll a lélegzetem ekkora pofátlanság hallatán. Nem baloldali vagy jobboldali emberek ilyenek, nem köthető oldalak szerint. Ismerünk ma jobboldali embert, aki baloldali besúgó volt. Ezt mivel kellene elosztani, hogy elfogadható eredmény szülessen?
Valójában kíváncsi vagyok rá, hogy élte túl. Én beledöglöttem volna. Talán ezért nem lettem besúgó.
 

Az elszörnyedt sokadalom hátborzongató sikoltozásába belevegyült a jobbára stájer katonák káromkodása és a sebesültek jajveszékelése. A hold hol eltűnt az egymás hegyin-hátán tolongó felhők mögött, hol kiragyogott újra, mintha minden dolgok fölött valami kísértetiesen önző játékban telnék kedve, felvillanó fényénél megtorpantak a katonák, látván, hogy a puha, sötét valami, melybe belevágták puskájukat, húsból való ember, de újult erővel láttak munkához, mikor csimpaszkodó kezek szorítását érezték a nyakukon.
 

„Elé állok a vécécsészének. Az alkohol átlátszóan távozik el a szervezetemből. Csak a karmazsint hagyja egyre erősebben az emlékezetemben. Árnyékként csordogál végig bennem, tetőtől talpig. Úgy bánt, mintha a vérem folyna.” – Gál Soma írásai