A falakon kívül bátornak mutatkozni.    Kétséget, kételyt, odabent mutatkozó keserű szemrehányásokat megtartani. Csak ritkán mondani, csak közeli barátra nézni a bajjal: Ugyan milyen? Mennyit változott? Úgy tartja-e a kezét, mint tíz éve az Ipolynál?  

2009 „szokványos” év volt: elmentek mellőlem, újak jöttek. Gyászoltam is, újszülötteknek is örülhettem, aggódtam is. A szűk családi körünkből húgom ment el, picit elkapkodta. Anyósom a legidősebb közöttünk, róla írt poénjaim éltetik. Unokám és múzsám a legfiatalabb, beteljesíti Ady szavait.  

Azután be a konyhába. A konyhában öregapám forró, fűszeres forralt borának aromája. Sűrű, édes illat. Mint függöny. A konyha szagába lépni, belépni egy függönybe. A szikrázó hidegből másik dimenzióba. Hideg vízben megmosni a vörös kezeket. A vas fölött melengetni. Az átázott bakancsok - a mindig átázott bakancsok - be alá. Azután kapunk egy-egy nagyobb sült krumplit a sütőből. Úgy nevezik: kutli. Forró krumplit. A markunkba.  

Visszatekintve a nyomorúságában, pénztelenségében hosszú, felemelkedést csak kormányszólamokban hozó évre (HIÁNYCÉL): láthatóvá válik, vastagon, két teli seggel ülünk a feketegazdaságban. Minden lábbal és minden kézzel. Nem kellene persze ennyire masszívan, ha csak a fej volna benne, s a fej ismerné a törvény adta lehetőségeket, zugutakat, kiskapukat, hegyi ösvényeket, de bizonyos fejek nem alkalmosak, hogy nagyban lopjanak, másképpen üzemelnek, másra vannak képezve. 

Megkopott, gondolta Amudsen. Nem volt ilyen szúrágta ez a padlásszoba, vagy manzárd, vagy mi az ördög. Nem voltak ilyen feketék a faoszlopok és tetőgerendák, nem voltak ilyen füstösek a falak, nem volt ilyen szürke az ágy. Igen, az ágy, mosolygott magában Amudsen. Friss illatú, patyolatfehér, ropogós ágynemű várta mindig a vándort: ha a kis vaskályha duruzsolt, hát lehetett bármilyen hideg odakint, fütyülhetett a szél a réseken, mégis melegre leltek a dunyha alatt.

A lopás a koncentráció legmagasabb foka, a lecsupaszított jelenlét, a pillanat teljessége. Még több: lehetőség arra, hogy akit megrövidítünk, lerázza magáról a kötődéseket. Ebben rejlik a kihívás. Meglopni valakit úgy, hogy egy belső fordulat legyen a következménye. A legtöbben persze csak dühöt és haragot, vagy bánatot és tehetetlenséget éreznek...

   - Bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni neked - mondta később Klárinak    - De hát az idegeim - tette hozzá, pedig már három csészével ivott a poharából, amiből már hiányzott a jelképes kávé is.   - Majd este beszélgetünk a válásról - simogatta meg bűntudattal felesége még mindig könnyes arcát, majd hóna alá vette a táskáját s behúzta csendesen maga után az ajtót.

A villanyszerelő zavarában feliszkol a lépcsőn. A szobában rózsaszirommal kirakott ágy, a gyertyafényes fürdőhelyiség sarokkádjában mentaolajos víz. Lassan vetkőztetik egymást, majd kézen fogva bemásznak a kádba. Sors végignyaldossa és csókolja Pinty testét, aki félszegen kérdi:   - Ugye normális, ha úgy ráz a hideg, mint még soha.  

Azon gondúkodott, hogy csalhatná bé aszt a pinát a házba, hogy onnét el ne szökhessék! De hát semmi se jutott az eszibe. Micsinájjon? Elévette a hegedűjét, s jáccani kezde rajta, s szinte a lábai táncra es perdűtek hozzá. No alig es húzott kettőt, hármat a szerszámján, ott termött a vidám pina. De bizon csak ugrándozott a csücskin, s a leve meg erre, s amarra freccsent. Hejj, felfohászkodott erre az embör: Istenöm! Hogy tán lába s keze vóna!

Anyja kékvérű értelmiségi családból származott, ahol ezüst evőeszközzel terítettek a reggelihez. Anyai nagyanyja úgy beszélt apja családjáról, mint különös bogárfajról, amelyet esetleg érinteni is veszélyes lehet. Apja parasztcsaládból értelmiségivé kinőtt szülők gyermeke, akik minden pirkadatkor a kertbe, a szőlőbe, meg az ólba indultak munka előtt, és életük minden percét végigdolgozták.

– És így élünk majd? – kérdezte Anna.– Értem, mire gondolsz. Dehogy is így. Máris nagyon furcsán érzem magam. Mintha huzatban ülnék. Azt hiszem, a továbbiakban kénytelenek lesztek lemondani a társaságomról. Egyszer s mindenkorra. Vége a kísértetjárásnak. Pedig ismerjétek el, egészen jó kísértet voltam. Ti csak folytassátok, gyerekek. De meg kell mondanom, kezdtem ráunni a kísértetesdire. Mindenesetre most azt hiszem, boldog Karácsonyt kívánok…

– Emberasszony legyen, kinek egyéniségében az asszonyi bájjal egy értékű egy sereg nemétől független kvalitás: becsületesség, szavatartás, felelősség, gavalléria és diszkréció. Tisztességes ember legyen; ne tisztességes asszony. Tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka, ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel.

– Én kérdeztem. Mit műveltél utána, amikor hazajöttél a parkból?– Utáda, utáda. Sebbit se csidáltab. Tadácsot akartab kérdi Addától. De kidobott.– Te tényleg beteg vagy.– Ugye? Látszik rajtab? Beg kellene bérdi a lázabat.– Kit érdekel! Nem rólad van szó. Annáról.– Bi ledde vele? Boddob, hogy kidobott. Didcs valahol egy lázbérő ebbed a rohadt házbad?

De a kisbolt mindent lát, mindent kérdez, így mindent tud, tehát azt is tudja, hogyan lesz tíz deka párizsiból huszonöt, hogyan kerül a zacskóba véletlenül lecsókolbász a holnapi paprikás krumpliba, kekszféleség, lejárt szavatosságú konzerv, tegnapi túrósbatyu. Egy kisbolt tudja, az élet különös dolgokat produkál. A kisbolt a telep szentélye.
 

Fáradt volt, tényleg hosszú éjszakái voltak az utóbbi időben. Most is Verától baktatott hazafelé. De ma Karácsony volt, és ettől minden megváltozott. A korai sötétedés után minden ablakból színes fények villogtak kifelé, tudtára adva az arra járóknak, hogy itt is, ott is szolid polgári jólét (vagy legalább annak látszata) lakozik, és aki ott kívül maradt, az valamiképpen egészen kívül érezheti magát. Volt persze feldíszített fa Veráéknál is, a lány kivételesen az este a szüleihez is becipelte Szerémit, de ő ott bent talán még inkább érezte ezt a kívülvalóságot.

Aztán Vera megkérdezte, hogy a Tildinek tényleg gyereke lesz-e, vagy csak eljátsszák, mire többen egyszerre próbálták neki meg­magyarázni, hogy a Tildike nem létezik, azt egy amatőr színész játssza, mert az csak egy szerep.– De kár… – mondta Vera, és a birtokon belüliség mozdulatával simogatta meg a mellette kávézó Szerémit.Szóval éppen itt tartottak, amikor megjelent a főnökasszony, és behívta magához hősünket.– Na, ennek annyi – jegyezte meg Ágica, amint becsukódott mögöttük az ajtó.

Szilágyi Perjési Katalin vagyok, Nagyváradon születtem, és iskoláim elvégzése után a Nagyváradi Történelem-Filológia Líceumban érettségiztem, mellesleg itt tanított anno Juhász Gyula is. Majd sikertelen felvételi következett Kolozsvárra, ahol nem vettek fel történelem-régész szakra. Ezen annyira elkeseredtem, hogy gyorsan férjhez mentem, és átnyergeltem főállású feleségnek meg édesanyának.

Hogy aztán hősünk hogyan érezte aznap itt magát? Ki tudná megmondani. Mert az egyik percben úgy, mintha egyre közelebb kerülne valami jó dologhoz. Ez a jó dolog aznap fehér csizmát, zöld harisnyát, egészen rövid sötétzöld szoknyát és sárga pulóvert vett föl, és az asztalnál is a fején hagyta jópofa, piros sapkáját, úgyhogy szó ami szó, színes egyéniségnek tűnt, habár… De vajon Szerémi is azt látta-e, amit az elbeszélő? Az is lehet, hogy csak a szőkeséget, meg azt a két, mélán rácsodálkozó szemet. A nagyobb baj, hogy a következő pillanatban hősünknek eszébe jutott a regénye, mind a kettő: az is, amelyiket megint visszautasított két kiadó, és az is, amelyiket most akart megírni, de mintha az utóbbi napokban kissé elakadt volna vele. Kissé.

„Akció van, ezt mondta a Pityu, miközben megsimogatta a kutyám fejét. A kutyám egy igazi véreb, csak nem annak néz ki. Én most írok először igazi fogalmazást, noha lassan már pont annyira leszek a harminchoz, mint a húszhoz.” – Bencsik Orsolya kisprózái

A három, igen finoman előadott kritika lényege nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy ne legyek szőrös, fehérítsem ki a fogam, és változtassam meg a bőröm illatát. Csak ennyi, első blikkre. De nem így. Mindezt úgy csomagolta, hogy én csak az egzotikumot hallottam belőle, azt, hogy egy misztikus herceg az ő misztikus világáról mesél, ugyanis ez valahogy úgy hangzott,