Mélyből az angyal

Mezey Katalin

Vers Ady maszkjában

Elfárasztott, amit eddig megéltem.

Ha lázadtam, csak jogaimat kértem.

A jogainkat.

Tanulságaim használatlanok.

Idegen ez a kín

utódaimnak.

Elsöpört korom.

Most koromat is elsöprik. Soron

van épp a múltnak elmúlása.

Nem leszek zászlósa már új időknek.

A múlt takarítatlan terein időznek

gondolataim.

A megfejtetlen kor-tragédiát

nem törlik le új eufóriák,

csak éppen meg se látják.

Rohannak új reménnyel új utakra,

kétségeimmel itt hagynak magamra,

s én féltőn, lassan fordulok utánuk

rettegve most már az ő pusztulásuk.

Mert nem volt könnyű az, amit megértem,

de az övék már be nem váltott reményem,

bennük folyik tovább balsorssal teli sorsom,

az élet, melynek titkát meg nem oldom.

Az élet, melynek titkát meg nem oldjuk.

Balla Zsófia

Képeslap 89 karácsonya előtt

Zagyva csend, szürke csend, lengve döndül,

hömpölyög, harang nyelve tóba fagyva,

cseng a csend, zeng a csend,

alján néhány tárgy lebeg,

néhány véres papírfecni, csukaorr, kiszórt szavak,

idegen mind, rengeteg

erdőnyelven jajgat így,

terpeszkedik, nő a csend, aranyat ér, partot ér,

huszonhárommilliót ér ez a csend, a hegyre ér.

Araráton fönnakad, benne törmelékszavak,

szürke felhő, köd szakad, tágul a csend, fölfakad,

és belőle, mint a sebből, mint leütött védtelenből

dől a hallgatás.

Fölül tenger kocsonyája, medúza áttetsző hája,

alján ott hever a méreg, a sugárzó üledék,

úgy remeg, inog, vacog, úgy nyom, fullaszt, agyonönt.

Befolyik a szembe-szájba: csarnokvíz, áttetsző láva,

orrba-fülbe: üvegtapló, mellen: kősó, úton: vak ló.

Imbolyog té s tova, gazdátlan bárka,

megfeneklik, megülepszik,

megtelepszik ez a csend.

Fölötte most pír dereng.

Az angyalok harsonája messze van.

Hol megnyílt a csöndnek mélye,

mint egy sóhaj száll fölébe,

s az ég belevörösödik, hol a szégyen pírral ég:

ott lebeg a félelem

mint egy kisodort tetem.

Alant Csöndfelhő szitál.

Csepeg, terjeng, megremeg:

úgy dülöng a holt harang,

meglódul, majd újra ver,

csendbe vág, zengve ráng,

a csend testét a harangnyelv

úgy szabdalja, mint a kés!

Mint az élő szívverés.

Fekete Ádvent

Fekete Ádvent, fekete,

akár a tenger feneke,

szurokkal ég, a gyertya ég,

koszorút emel a sötét.

Temesvár utcáin rajok

hulltak le,

karmos marok

fogódzik földbe. Már szabad.

Ha nem mert lőni, a katonát

a bajtársa ütötte át.

Golyó, bajonét, harckocsi,

helikopter a sáskaraj,

nyomukban tetemvert idő,

szemekben ropog a jégeső.

Mellrepesztő kiáltozás!

– hallod ugye, legyünk velük!

Fekete Ádvent, gyertya ég,

négy vasárnapot tűzbe számol,

közeleg a Megszületés – –

marad-e üszök a világból?

A várakozás fekete,

a csend is az, a hallgatás,

ott lobog már az ég fele

a fényes tömeg-dobogás,

a szabadságot éltetik, –

Szüless meg végre, Édes Úr!

Még nem vagy itt, ez még csak fekete Ádvent.

Harang, sziréna kong, dudál,

egy percig meghajtod fejed.

Ahogy az Érkezés előtt

még ott a nemlét, a halál.                                     

Kolozsvár, 1989. december 19.

Böszörményi Zoltán

Karácsony Acapulcóban

                                                      1989. december 26.

Az acapulcói öbölben horgonyt vet a szó,

a halászok sosem látott csodának nézik,

mégsem szaladnak oda, jobban szemügyre venni.

Egyszerű szónak tűnik, sem árbóc, sem dísz,

fedélzetén minden mozdulatlan, fénylő padló,

mintha Szent Péter ülne ott, és újra szólna,

ezen a földön minden ember egyforma.

A tenger vize kéklő, benne villódzik az ég,

az öröm szelíd hulláma szőke partot ér,

lyukas háló fölött görnyed a reggeli szél.

Fény ragyog a halászok arcán, ünnepi láz,

a sarki boltból friss sütemény illata száll.

A rikkancs kezében köteg újság, kiáltozva viszi

a hírt, az első oldalon halott férfiarc virít.

Eszteró István

Térden állva

                                                    ‘89 karácsonyára

A villamos a Mária téri csődület miatt balra fordult,

a föld, a Földünk

halk kanyarban szikrát szórva megcsikordult,

hát ez mi volt most, lövés vagy kopogás?*

riadozott, aki csak tv-ben

hallott hasonlóról az „aranykor” révében,

Tőkés a hallgatás falából szólt a megtartó

gyülekezethez,

villanófény villogva kapott betört ablaküvegekhez,

leszámolás máglyatüzén blőd brosúrák

haláltánca

eszeveszett forgószélben omlott vörös palástjára,

sortűz ellen bátorságból világvárosnyi kitellett,

ködbe borult vérző folyó

elcsöppenő anyatej lett,

Messiást várt

szenvedésben, bűnben, bajban, aki még volt,

Temesváros kövezetén visszafénylik az az égbolt,

amely alatt néhány percig Megváltó karácsonyára

egyszívű lett Bábel népe megértésben

térden állva.

                *Bogdán László

Fülöp Dorottya

Változatok ’89 karácsonyára

„Így hullik be a résen át

a teleholdból egy kevés.

S fénylik még két éven át,

mint kocsmaasztalon a kés.”

(Borbély Szilárd)

Az asztal közepére kerül a fazék.

Nagymama kihozza a kamrából a zsákot.

A kalács illata kezd érződni egy kicsit,

de még félig nyers a tészta. Meglátod,

ünnepi ebéd lesz, mondja, aranyszínű lesz a krumpli,

mint az aranyalma, vagy mint az angyalok haja.

Galambok szállnak a házereszre,

behallatszik a szárnyak suhogása.

Nagymama felrakja az asztalra a kis zsákot,

a zsák nyakáról leoldja a madzagot.

A szorítás emléke a padlóra hull a madzaggal,

nagy levegőt vesz a zsák. Nagymama odahajol,

kivesz egy krumplit belőle. Mint metsző szél,

előtör a szag, a rothadás.

Belerohadt az aljába vagy két darab, nyisd ki hamar

az ajtót, mondja, miközben rohan, hogy

szélesre tárja az ablakot.

A zsalu hátracsapódásától elillannak az ereszről

a foltos galamb-angyalok. Nagymama visszamegy,

kivesz még két másik krumplit, ami ép.

Lemossa őket a kis tálban, a víz elsötétül.

Villan a kés a kezében, ahogy hámoz,

az asztalra hullik a krumpli haja.

Nem érzem a kalácsot, mondja, pillants be a sütőbe,

hogy lássuk, hogy áll. Betör a hideg kintről,

egy konyharuhával mozgatjuk az állott levegőt,

amit besűrítettek a konyhába az elmúlt napok.

Szellőztetjük a rothadásszagot.

Mély az éj, s mikor elalszom

olyan furcsa álmot látok:

egy dühös sárkányon állok,

s fönt magasban koronával

fénylik anya kisbabával.

Mély az éj, de felriadtam,

izzó lepedő alattam:

puskacsőnek, petárdának

a hangjai, mik ideszállnak?

Hajnal lesz, mire elalszom.

***

A vacsoránál kicsit várni kell.

Lázár bácsi, miután hazajött az üzletből,

átaludta az egész napot,

azt mondta, nagyon elfáradt.

Takaróba bugyoláltan

lép ki a hálószoba ajtaja mögül.

A szék karfájára dobja a takarót, leül,

kezébe veszi a kést és a villát.

Megkérdezik tőle, hogy van.

Igazából nem tudja, feleli,

mert tegnapelőtt reggel nyolckor, amikor dolgozni ment,

ott álltak a gyár előtt a tankok,

és napközben azzal győzködte magát,

hogy ez az egész fejszecsattogás tompa hangja,

hogy tűzifát aprítanak egy hatalmas kályhába.

Miközben dolgozott, erre gondolt, hogy

dolgozni tudjon. Aztán öt után minden

csendes lett, a gyár előtt se volt senki,

a házfalak visszalőtték a cipője csattogását.

Lázár bácsi húga int neki, hogy vegyen a fazékból,

mert kihűl az étel, de Lázár bácsi

nem vesz, elmondja,

hogy ma reggel felkelt, és elment az üzletbe,

és sorban állt, és türelmes volt mindenki,

ő meg banánt és narancsot vásárolt,

és tessék, ma este banán és narancs van

az asztalon abban a repedt szélű tálban, amit még

úgy örököltek a nagyszülőktől.

Milyen szép ez a tálnyi sárga,

ahogy fényt vet rá a tűzhely lángja.

Mint a betlehemi tüzes csillag,

szólal meg gyorsan a húga, és felé nyújtja a fazakat.

Lázár bácsi nem a főtt ételhez, hanem a narancs

felé nyújtja a kezét, elvesz egyet,

belemélyeszti a körmét, lehúzza a héját.

A narancs leve végigfolyik a kezén. Megeszi

a narancsot, aztán vesz a tálból újra.

Csöpög a narancs leve.

Sárga lesz tőle az ingujja.

A halállal rohadni kezd,

a lélek temploma, a test,

ki születik, az halálra

küldetik a napvilágra.

Egy nagy körben összeér:

a születésben ott a vér,

a jászolban ott a kereszt,

a lélegzet tart, s elereszt.

Mígnem Jézus sírására,

mint a halál hívására,

feléled az, ki meghalna:

a kereszt alatt ott a szalma.

***

Adjon isten, Jézusunk,

a három király mi vagyunk,

napkeletről jöttünk hozzád,

üdvösségünk, égi ország!

Itt van, mit elbírt e két kar:

tömjén egész vasfazékkal.

Menyhárt bácsi a nevem,

segíts, édes istenem.

Arany, mirha van itt, látod,

angyalkar vigyázza álmod.

Gáspár bácsi a nevem,

nézz rám, édes istenem.

Hoztunk mindent, ami jó:

krumpli, banán, narancs, dió.

én vagyok a Boldizsár,

aki szerecsenkirály.

***

A vonat nyolc körül ért Vásárhelyre,

bal kezemben a bőrönd, a jobb kezemből

a szél kifújta a jegyet.

A stáció zsúfolt, sokan jönnek haza

az ünnepekre. A főtér fele megyek.

Az angyalok megrázták a szárnyaikat,

a tollpihéik lepik el a földet, mondom a

kisfiamnak, aki a hópelyhek után kapkod.

A törmelékek, amiket az elmúlt napok

hordtak össze, most belesimulnak a földbe,

valami  fátyolos fehérbe,

amit összevissza szabdalnak a lábnyomok.

A főtér szélén a kisfiam megáll,

kinyújtja a nyelvét, vár, ráhull egy hópihe.

Visszahúzza a nyelvét, a pehely szóvá

olvad szét a szájában. Édes, azt mondja,

egész édes, lehet, porcukor van benne.

Elnevetem magam, szétnézek az utcán,

épp nem jön erre senki, én is kinyújtom a

nyelvem, közben a házak homlokzatát nézem.

Hát, lehet, hogy porcukor, mondom, ki tudja.

A kisfiam hunyorogva néz a hóesésbe, havas

a szempillája,

ahogy továbblép, belebotlik valami tégla

darabjába, amit betakart a hó. Egy pillanatra

arra gondolok, hogy milyen különösen

nem látható az, ami itt van,

hogy azért márciusban

a hó alól  a föld feketén kivillan,

és mennyire más, amit

a kisfiam lát most, ahogy hópehely-vadászatra oson.

Mennyire más az, amit a térről tegnapelőtt

anyám mondott nekem telefonon.

Eltévedt a három pásztor,

nem találja, hol a jászol,

nem viszi őket haza

ez a füstös éjszaka.

Kis bárányok bégetése,

az angyalok éneklése

a szívükben szendereg.

Álmukban bölcső felett

állnak meg és megnyugodnak,

hogy mostantól csak a jónak

nyit utat a hatalmas:

köddé szürkül a farkas.

***

Diót teszünk a fa ágára, mondja anyám,

mert a dió azt idézi, ahogy Jézuska összekuporodva

Mária méhében fekszik, és azt is, ahogy majd

a sziklasírban fekszik, miután meghal a bűneink miatt.

Figyelem anyám, ahogy felrakja az ezüstös diót

a fa ágára. Az ág meghajol, a föld felé húzza a súly,

s majdnem elvágom az ujjam az ollóval

(közben angyalkát vágok ki újságpapírból).

Kicsit reszket a kezem, kicsit fázom,

kicsit recés lett tőle a szárnya.

Anyám azt mondta, ha kivágom az angyalkát,

tűvel átszúrjuk a homlokát,

cérnára kötjük, és felakasztjuk a fa legmagasabb ágára.

Apám a híreket nézi közben, néha összenéz anyámmal.

Anyám elkezdi mondani a mesét

a három királyról, akik észrevettek

egy csillagot, ami elvezette őket

egy istállóig, ami fölött angyalkák énekeltek,

elmeséli, amiről egyszer azt mondta,

hogy el kell mesélni, de igazából nem nagyon szabad,

de egyszer majd hátha szabad.

Sikerül kivágni az angyalkát, felemelem, röptetem,

a betűk összefolynak az angyalka szíve körül,

megdörzsölöm a szememet.

Apám fejétől nem látom a képernyőt, a televízió fénye

glóriát von a haja köré. Apa-angyal háttal ül,

arccal a képernyő felé, ahol

valakinek a haláláról beszélnek. Kezembe

veszem újra az ollót, és a papírt, ami megmaradt,

akarok vágni még sok másszínű angyalkát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és  apa-angyalt is, de nem látom, merre vágok,

dörzsölöm a szememet.

Anyám a homlokomra teszi a kezét. Ez a gyerek tűzforró,

Jóska, hozz gyorsan egy vizes zsebkendőt a homlokára.

Anyám felemel, és visz az ágyba, rám teríti a takarót, de

továbbra is remegek. Apám bejön a zsebkendővel,

rányomja a homlokomra, majd rám dobja a fogasról

a nagy kabátját.

A tévé fénye bevilágítja a plafont a fejem felett,

közben apám és anyám néz le rám, az arcukat nem látom,

összekuporodva fekszem itt. És fázom, fázom, fázom.

Jaj, de kemény a jászol.

Kisfiam, jaj, de fázol.

Tél ellen itt nincs bástya,

csak az apád kabátja.

Betlehemi éjszakában

bárányka sír egymagában,

bűneinket siratja,

a hűs szellő ringatja.

Sír az Isten báránya,

van, aki őt sajnálja,

szép bölcsődalt zengenek

a mennyei seregek.

Aludj, szívünk Jézusa,

látod, itt az éjszaka,

ne riasszon fel hát senki,

aludj, kedves kisbaba.

Minden-minden éjszakában

mindig-mindig annyi vád van,

tél ellen itt nincs bástya.

Csak szent József palástja.

A dalbetétek egyes részei betlehemes játékokból származnak, vagy azok átiratai.

Írta és rajzolta: Fülöp Dorottya.

A szerző a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa.

Pethő Lorand

narancs

                  „s a maradék reménnyel el-

                  röppen egy lőttlábú angyal.

                  Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul

                  faggatódzó gyermekek –„

                                         (Farkas Árpád)

harminc éve keresem annak a narancsnak

az illatát amelyért órák hosszát álltunk

a dermedt hidegben

harminc éve cseng fülemben

stai că trag*

harminc éve láttom apám kinyújtott

kezében a narancsot

mint a bódéhoz lép

és azt az őrszemet

harminc éve keresem azt az oszlopegyenes testet

azokat a fagyott könnyeket

harminc éve próbálom megérteni apám gesztusát

harminc évembe telt hogy megmelegedjek

ne féljek ha nem a párizsi íze

az utolsó harapás

harminc évembe telt hogy megértsem

miért imádkoztunk oly csendben azon az éjjel

és miért szegezték be a templom ablakát

már nem a gázszekerek csörömpölése ébreszt

kinyújtott kezemben fagyott könnycseppek

kinyújtott kezemben ugyanaz az albatros

rádió mely üvöltötte győztünk

és kinyújtott kezemben apám kinyújtott keze

narancs

harminc éve keresem annak a narancsnak

az illatát amelyért órák hosszát álltunk

a dermedt hidegben

                *állj vagy lövök

Király Farkas

Ballada régi karácsonyról

                                    Werner Almen emlékére

Lőrincz P. Gabriella

Pecsét

A serkenő vértől

A hóból csak sár lesz,

Keveredik a vörös a fehérrel.

Születik Kisjézus,

A pap vigasztal, hol borral, hol kenyérrel.

Szakad majd egyszer a kárpit, meglásd!

Véres a születés.

Az angyalnak törött a szárnya,

Kezében villan a kés.

Két mennybőlazangyal között

Dörren a puskalövés,

Öljön hát, vagy imádkozzon az ember,

Ha reménye már elenyész?

Igaz-e mondd csak, valóban megszületett,

Vagy fegyverek szólnak?

Fény és ropogás,

Mintha csontja törne a veres lónak,

Megtestesül most a Jelenés.

Törnek a pecsétek:

Harag, Háború, Éhínség, Halál.

Szertenézünk,

Kiskarácsony,

Az utca vérben áll.

Vörös István

Visszaesés

Kivégzés karácsony másnapján,

furcsa egy ajándék a változástól,

mikor az ember gyilkolást nem pártol.

Rosszat is sejthet ez alapján.

De jön az eufórikus öröm,

eltűnnek a nagy gonoszok,

a boldogságra akad bőven ok.

Ám mindig lesznek újak. Esküszöm,

gyanús volt a túl könnyű siker,

az ördög nem éri be ennyivel,

hisz az új magát rögtön bemocskolta.

Újfajta utak nyílnak a pokolba.

Hogyan lesz ebből szép Karácsony?

Az is elmúlt, a szörnyű és remek.

Lecsengtek végsőnek hitt végítéletek.

Egy másik ember múltjait kiásom

a tudatalattimból.

Milyen is volt a legelső karácsony,

megyek a három királyok után,

a pusztában hóvihar tombol,

nem ember vagyok, keselyű csupán,

fejem fölött egy üstökös lobog.

Nem is nagyon sietnek,

és nem maradnak elhullt állatok

a nyomukban, az ég furcsán ragyog.

Egy istállóba tódul mindegyik,

befér egy egész karaván.

Azt hiszem, Isten mégis létezik,

ha másféle csőröm volna, kimondanám,

nem dal törne ki, hanem hurrikán!

Ám túl sok rossz történik a jövőben,

hogy jó dolga lehet a keselyűnek

is.

De jó, hogy sosem éhezik!

Kivégzéssel is végződhet Karácsony,

sok múlik majd a folytatáson,

mert minden csecsemő ígéret.

Ha növényevő denevérek

alusznak egyszer a padláson,

két emlékem a tudat alá visszaásom.

Lackfi János

Gyámoltalanok

Két gyámoltalan kinézetű egyén,

            egy öregember, egy öregasszony

            falnak támasztva fekete-fehéren

Dióhéjak ropogása, klopfolóval

törtük, ujjbegynyi agyak gurultak

szerteszéjjel a földön

Daráltuk a mákot,

zsíros fekete földként

gyöngyözött, mintha lapáttal

holttestekre hullna

Tekeredik a kígyó,

mint a bejgli koncentrikus körei,

a sors mindig önmagába harap,

néha belénk is

Talpunk alatt dióhéj

ropogott, mint betört ablakú háznak

recsegő üvegcserepei

Hittük is, meg nem is,

szemünk láttára nappalinkban

halomra lőve az a két nagykabát

Forradalmi gomblyukak nyíltak

a szürke szöveten,

acélt gombolt belé a történelem

Vöröslő kokárdák bokrétázták azonnal

a két kifacsart-felmosórongy-egyén

testi burkát ölelő posztóharangot

Azon a képernyőn gyász volt,

ami szerteszivárgott,

fekete-fehér vér nem létezik

Bottal kiütött szemű író

a barikádon, besavanyodott

békeidőkből hirtelen lett zúdulás

Addig is tudtuk, história íródik,

de azt hittük, csak lenyelt félelemből,

végtelenhosszan jegyzett besúgóbetűkből

Aztán kiderült, ilyen egyszerű,

ilyen drasztikus: Csau és Csauné,

az év legjelentősebb terítéke

Nagyvadra lőtt a nép,

azt beszélték, azért kellett ezt

világszerte levetíteni,

hogy a legendák szárnyra ne kapjanak,

ne lehessen döglött kutya élő hírével

ellenlázadást csiholni

Nappali, cserépkályha melege,

dió ropogása, mákdaráló roszogása,

két riadt arcú kisnyugdíjas terrorista

nappalink szegletében mindörökké

Petőcz András

Karácsony, ’89

                                     (Farkas Árpádnak)

Olyan az egész, mint még soha.

Televízió előtt. Különös pillanat.

Valami ideges vénembert látunk.

Döbbenten nézzük, mennyire senki.

A sapkáját gyűrögeti. Motyog.

Kabátban ül, fűtetlen pincében talán.

Látjuk a kivégzését egyenes adásban.

Nem hisszük el, hogy elpusztítható.

Ki volt ez, aki meghalt?, kérdezi valaki.

Meghalt tán, valóban?, egymást kérdezgetjük.

Országokat erőszakolt meg, mondja valaki.

Mindannyiunkat megerőszakolt, szólal meg valaki más.

És csak ott hever a földön.

Mint bármelyikünk, aki már halott.

Majdnem emberi, suttogja valaki.

Állunk, pohárka borral a kezünkben.

Karácsony van, ünnep.

Különös születésnap.

Igen, azon a napon megszületett.

Volt jászol, voltak bárányok is.

Hó hullik, lefut orcájáról a földnek,

gondolom magamban akkor, este.

Valóban megszületett valaki?

Valóban megszületett volna?

Nézzük a tévét. Különös pillanat.

Egyenes adásban – forradalom.

Dimény H. Árpád

történet a boldogságról

Ebben a sápadt fényben boldogok leszünk*

az a darabka ég amit látunk tiszta

időről időre csillogó fények világítják meg

aztán sápadtan hullnak vissza arcodra kedvesem

szétszóródnak majd kialszanak szemed gödrében

minden ami kimondható

annak ellentmondható

ebben a sápadt fényben

boldogok NEM leszünk

havazásra érett felhőfürtök felettünk új öröm alant

nemcsak szavakból áll boldogságunk kelléktára

keskenyvágású szemed sötétje elnyeli a sápadt fényeket

karácsonyi díszekét is melyeket felszegeltem

szobám falára mert békét teremt középre is

az álgerendára mintha erre épülne

az egész cudar világ álég álfény álhang álsemmi

ezért oly nehéz elviselni ezt a mesterséges szimbiózist

ebben a sápadt fényben nem elbitorolni

hagyni a tehetetlenségi erőt dolgozzon

a dráma nagyszabású ha boldogok leszünk

ha meg nem akkor azért

a kép fennkölten apokaliptikus

karácsonyi vásár mennyből angyalkás

dal tüzeli a népeket

egy mézeskalácsról töviskoronás Krisztus-arc

ez aztán elcseszett üzenet

veszekszünk elrohansz

„Ha elmész, ha itt hagysz, ne is gyere vissza!”

nem indulok utánad

egy kocsmában pásztorok

megisszuk piánkat

vagy veszekszünk aztán csendben kiveszem

a babakocsit a csomagtartóból

majd egy üveg bébiételt

és nézem az Anyát ahogy eteti fiát

Ebben a sápadt fényben boldogok leszünk

írom mantrázom mert a történeteink

idővel valósággá válnak

és feledve haragunk szelídül

*A dőlt betűs sorok idézetek Bogdán László Téli örömök. Az asztaltáncoltatás című verséből.

Ilyés Krisztinka

Vörös Karácsony

                      Farkas Árpád Fekete karácsony című versére

Hó, ha hullott, arcokra dermesztette

a mosolyt. Megszületett Jézus.

S ha tényleg megszületett,

Uram! Melyik csillagot

engeded ilyen vörös foltokat

hagyni maga után?

Sóhajtasz, és fagyos tekintettel figyeled,

ahogy karácsonyi tűleveleket szállít

egy lőttlábú szegény angyal.

Hol vagyunk most? Te dúdolsz?

Ez már az otthon. Csak mondd,

innen hogy szökünk meg, Uram?

Keszthelyi György

Áldatlan ünnepszilánkok

Vegyetek és egyetek belőlem most –
    hűtlen vagyok és leplezetlenül
    üres... mi mást tehetsz, ha egyedül
    cipelsz tovább sok évtizednyi átkost?

Jöttek kitartóan, gyanútlanul,
mint akik tudják, a király se több...
félszegen csodálták a tétova életet,
az állatok lelkét, együttérzését.
Otthagytak némi kalácsot, kenyeret,
sírva fakadtak. Az erdő fái meg
rendre kidőltek, egymás hegyén-hátán
korhadtak, zsugorodtak. Mozdulatlan
csecsemő hevert az ágak között.

Jöttek, aztán mentek, és – akár a vesztesek –
évente visszatérnek,
mint Kalasnyikov kísértete,
amely még ma sem hagyja magát.
Olyan kegyetlen volt a hideg naplemente,
fohászra nem görbülhetett a száj,
egy átok sem ért volna többet,
mint vonagló karból kitépett verőér.

Tetterős proletár- és aggmenház-sereg
nyüzsgött, közelített hullával, feszülettel,
térkép nélkül is követték a halált,
nyomukban ropogott a hó és az acél,
mely, ha szimatot fog, útnak is indul.
Ma ott, holnap meg itt dorbézol,
zabál mindenből a rőt változás,
vörös csontvázat böfög, köp hátra;
álmatlan szemekbe rögzíti képét.

Helyhez köt a maradék – letisztogat,
mintha a türelem tünetmentes volna.
Holnap mit eszünk, Uram?*
Pár évtizede annyi utánzat, másolat
szajkózza a negédes bölcseleteket,
én pedig jobb híján inkább hallgatok,
mert az a tél recsegve-ropogva
szememre borította a csipkézett csendet,
sötét a békém – ezért dobálom szét
a napfelkelték silány maradékát,
és keresztet vetek a templom előtt –
csövest játszom, vagy éppen eretneket,
béresed vagyok, Öreg, rendelkezz velem!
De nem kérek több farsangot, ceremóniát,
bárányhúst pedig soha többé.

Köntöst szaggat ma száz példa, tanulság,
tavaszonként mégis újra meg újra
szemet huny, kezeit mossa a világ.
És te, csillagot szóró hiábavalóság,
dermedt magányomban vesztegelsz,
ott döglesz, menni nem akarsz,
mint aki nem érzékeli
a ruha és a hús kopását.
Most éppen egy másik
évszakra öltözöl – annyira élsz,
amennyi örökzöldet látok feletted.

                2019. november 14.

                * Farkas Árpád Fekete karácsony című verséből kiragadott sor

Boda Edit

Zsoltár

Ante

Kék-arany, kék-arany

kazettás mennyből jött angyalok,

mind jéghideg templompadban

ülnek, dicsőség a télnek,

szárnyukra ráfagyott az ének,

kék-arany, kék-arany

dicsőség a kazettás mennyezetben,

a félártézi kút pumpájában,

az illegálisan beszerzett Bibliában

lakozó megtűrt istenségnek!

Szela.

Poszt

Dicsőség a tévékészülék

távirányítójába beköltöztetett Atyának.

A jászol körül villogó mobiltelefonok,

műanyag tömjén, arany és mirha.

Egy szelfi erejéig még a Szentlélekbe

is belebotolhatunk a karácsonyfa alatt.

Villanypásztorok örvendeznek

körbekerített gondolatpelyváink fölött.

Dicsőség a szabadság szerelvényeinek,

melyek már a föld pereméig kifutottak.

Szela.

Géczi János

1989

Hogy embert taszítsak ki az ablakon,

s van ilyen vágyam és alkalom,

arra az irodám a tanú.

Tetthely, falain festményekkel,

melyek legjobbja napszakonként más.

A Bakony, túl a váron, a városon, át- meg átváltozik.

Vadregényessége vissza tudja adni,

amelybe burkolózom,

a dermesztő kor szubsztanciáját.

Svihákok éppúgy eljárnak hozzám, miként a diákok.

A szabályokat teremtő betyárok. A tanárkollégák.

Ami itt jó volt, nem több néhány előadásnál,

könyvlapok zajánál,

s hogy olykor meglátszik, miként nő meg

a szemük a tanítványokban a mondatoknak.

Nem mintha közel lenne az égbolt.

A világvégéből lép többnyire közelbe valami,

ha gomolyog kinn a köd.

Istenem, ne tedd azt velem,

hogy a feltámadásig töprengenem kelljen azon,

mi minden nem történik itt meg,

egyetlen emelettel a szakadék felett.

Kovács Újszászy Péter

Az eperfáról egy veréb

                               „fehérség hullámzik az utcák fölött”

                               (Kopriva Nikolett:

                               Amire csak a fák emlékeznek)

Áramszünet,

a falakba hideg ivódik.

Gyertyalángok szórják szét a fényt,

hogy okkersárga tánctérré változhasson a kockásfüzet,

és a számok, a reáltudományok apró katonái,

balettművészekként lebegjenek tovább.

Visszagondolsz a nyárutók melegére,

de megszoktad már,

hogy minden éjjel fel kell venned bátyád pulóverét.

Anyád kötötte, régi darab,

ismeri a rekeszizom rándulásait, a vacogást,

a tüdőből szivárgó vért,

amit sokszor felszívtak szálai.

Azon a szombaton is ez volt rajta,

ez a kimerült, halványkék ruha.

Szüleitek a gyárban dolgoztak éppen,

a szél belopózott az ablakpárkány fölött,

és bátyád erőtlen karja visszahullt a dunyhára.

Azóta őrzöd azt a pillanatnyi tehetetlenséget,

mint porcelán tárgyait az ágyneműtartó.

Füzeted fölé hajolva tanulod a gyökvonás összes titkát,

a másik szobában apádék alszanak.

Miután elfújod a gyertyát

megpróbálod felfedezni

az eperfa sötétségbe olvadt ágait.

Bátyád távozásakor is ugyanott állt.

Félig kopaszon nézte az elfogyás folyamatát.

Őszi reggeleken őt is ellepi a köd,

fehérség bújik kérge alá.

Amikor iskola után leküldenek,

hogy folytasd a sorban állást,

már rálátsz a fára,

aki átélte a szombat délelőttöt.

A közért előtt a szomszédok sajnálkozva néznek.

Folyton azt kérdezik, hogy vagy,

de választ egyikük sem vár.

Az eperfa ismer igazán.

Hallgat.

Ezzel több mindent elárul, mintha faggatózna.

A várakozás kettő-, háromóra,

végigméred a buszok ajtajában lógó embereket,

a munkásasszonyok szeme alatti ráncot.

A koldusnak adni szeretnél,

de élelemre kell az összeg.

Általában neked is jut még liszt vagy olaj,

bár ebédre nem mindig futja halkonzervnél többre.

Karácsony előtt kiszárad a bőr kézfejeden,

a rövid adások a vezért dicsérik,

akit sosem láttál,

mert a tanító néni nem téged küldött,

hogy látogatásakor üdvözöld.

Minden decemberi hajnalon leesik

az eperfáról egy veréb.

Banánt érleltek a szekrény tetején,

és a Mikulás ajándékot hoz

egy régen hordott bakancsba is.

Iancu Laura

Bocsánatkérőn

                               Ad notam

                               Farkas Árpád: Fekete karácsony

nem imádkoztam pedig

tudtam ez a villám nem úgy

cikázik s ha egykor szép is volt

a fiú most más kapunál

guzsalyoskodik más leányt öltöztetnek

a hulló csillagok

            nem nem is az ég dörög rugdos

            adventbe ölel nem haragos

            fél évszázados sárkány nyerít

            Temesváron aztán Hiába János

            ördögfejes televíziójában

csak félig tudtam a

Miatyánkot mit szólna hozzá Isten?

kezdtem teregetni a rongyokat

reszketve hogyne hogy vajon

miféle átok csapja vissza

az oláhmagyar szavakat

embervér havazással

vasgolyót csiklandozva

mikor én málét tejet kértem volna

            ha

ha halottaim közt bár egy is

szélhámos üdvözült módjára

meglopja Istent és aztán

üres bádog kannámra nem is tudom

deszkát szögel talán

levágja tíz ujjam

és mintha koholmány volna

ellopja gyermekkorom

Rónai-Balázs Zoltán

Nem vers

Akkoriban még új kifejezés volt

a Munkaügyi Központ

kisvárosomban is.

Ott állt a megszűnt Munkásőr Székház mellett.

Szemben vele az Alföld Hotel,

levitézlett, kurvák tanyája,

alatta a Talpi, a törzshelyem.

Íme a városom, ‘91-ben. Talán.

Talán nyár volt, talán tavasz.

Sok biztos Igen és sok biztos Nem.

Azóta tudjuk, hogy az is mind Talán.

Álltak a népek az utcán, kikígyózva

a hivatal nyitott ajtaján.

Lesütött szemmel, behúzott nyakkal,

mert még szégyen volt állás nélkül lenni.

Én meg megálltam, megnéztem őket,

mielőtt beléptem a kocsmába,

mert pár arc valahogy ismerős volt.

Tűnődtem, honnan:

kisváros ez, de nem annyira azért,

nem ismeri itt mindenki egymást.

Aztán eszembe jutottak.

Egy éve itt a Talpiban verték

az asztalt, hogy éljen

a Kapitalizmus, én meg kérdeztem

tőlük a söröm mellől,

„Úgy mégis, mivel foglalkoztok?”

„Dolgozunk az üveggyárban” –

ordibálták erre. „Nyomjuk, tatám, a három műszakot!”

Igen büszkék voltak. És majdnem megvertek,

mikor azt találtam kérdezni:

„Komolyan gondoljátok,

hogy nektek majd jó lesz?

Ti melósok vagytok.”

Menekülnöm kellett, a társalgás

nem folytatódott.

Ám most, jól láttam, a társaságból

ott nézték a járdát hárman is. Se büszkék

nem voltak, se mérgesek. Álltak.

Várták a türelmük, az egyszerűségük

jutalmát.

Engem nem ismertek meg.

Azóta

elteltek az évek, és

azt mondják,

ami volt, nem is volt

Rendszerváltás.

Nem baj, barátaim!

Cserébe ez meg

nem vers.

Bak Rita

Mélyből az angyal

Nem mentem templomokba,

nem hallgattam papokat,

mindig otthon voltunk,

a kis család,

azon az estén is.

Létünk partján

karácsonyfa nőtt.

Körbeálltuk.

Szívem fekete,

állandóan szorongó volt.

Álltunk a fa előtt,

kezem mindig ökölben,

lerágott körmökkel.

Mélyből az angyal.

Bár azt énekeltük,

mennyből, valahogy

félrehallottam.

Egymásra csúszott

a múlt és jövő,

közötte űr.

Kint hó.

Kutyaugatás.

Üvöltés.

Mintha érezte volna az állat,

valami jön.

Tekintetem nem fordítottam

az ég felé,

pedig tudtam,

színe van a

változásnak.