Irodalmi Jelen

Ady maszkjában

2020. január. 27. - 12:53

Az Irodalmi Jelen tavalyi versösszeállításának felelevenítésével zárja az Ady-évet.

Mezey Katalin

Vers Ady maszkjában

Elfárasztott, amit eddig megéltem.

Ha lázadtam, csak jogaimat kértem.

A jogainkat.

Tanulságaim használatlanok.

Idegen ez a kín

utódaimnak.

Elsöpört korom.

Most koromat is elsöprik. Soron

van épp a múltnak elmúlása.

Nem leszek zászlósa már új időknek.

A múlt takarítatlan terein időznek

gondolataim.

A megfejtetlen kor-tragédiát

nem törlik le új eufóriák,

csak éppen meg se látják.

Rohannak új reménnyel új utakra,

kétségeimmel itt hagynak magamra,

s én féltőn, lassan fordulok utánuk

rettegve most már az ő pusztulásuk.

Mert nem volt könnyű az, amit megértem,

de az övék már be nem váltott reményem,

bennük folyik tovább balsorssal teli sorsom,

az élet, melynek titkát meg nem oldom.

Az élet, melynek titkát meg nem oldjuk.

Petőcz András

Újra a Nagyúrral

Ady-variáció

Ezer este múlik ezer estre,

a vérem csak hull, hull, egyre hull,

különös fantommal csatázom,

orvul gyilkol és kegyetlenül:

a láthatatlan Nagyúr.

Pontosan ismerem disznófejét,

hájas felsőtestét is ismerem,

riszálja magát, szeressem őt,

s hízik, csak hízik a véremen:

pusztulok hiteltelen.

A Hájas Nagyúr jutalmat ígért,

simogattam hát a sertésfejet,

de szeretni őt, nyilvánvaló,

eddig még soha nem sikerült:

és ezért megfizetek.

Moloch, elpusztulok oltáradon,

mint a gyermek, ki maga áldozat.

Moloch! Miért hódolok neked?

Magamon cipelve átkodat:

vér-vagy-arany-változat.

Ezer este múlik ezer estre,

a vérem csak hull, hull, egyre hull.

Nem múlik el soha a harcunk,

minden mondatunkban ott lapul:

Moloch, a Hájas Nagyúr.

A Szétizzadt Város

Ady-variáció

A Szétizzadt Város már nemigen tudja,

merre is vezet itt Ady Endre útja,

hogyan is takar be a sűrű éjszaka,

ha elindulok haza.

Nem tudja erre már senki, senki, senki,

miért is kell engem annyira szeretni,

miért az önkínzás, és miért az ének,

meg a hajnali fények.

Széttizzadt Városban fáradt idegenek,

megriadt legyekként báván keringenek,

nem sejtik, milyenek a síkföldi vágyak:

mennek a Hortobágynak.

Nem nő ott fű, virág, nincs dudva vagy muhar.

A síkföldön életre semmi nem utal.

Van a Pusztaság, és dolgozik a Halál:

az mindenkit megtalál.

A Szétizzadt Város sötét éjszakája

nem szűnik meg soha hajnalhasadásra.

Betegségszaga van itt a napsütésnek:

pusztulnak a remények.

A Szétizzadt Város soha meg ne tudja,

merre vezetett a beteg költő útja,

csorda, kóbor népek, hogyan is legelték

le – megsebesült lelkét.

Nézd csak, a magasban, ott repül a páva!

Rászállott az, figyeld, a vármegyeházra!

Talán éppen ők, a napszédítő tollak,

rólam dalolnak, holnap.

Szólít a Bánat-mise

(Ady modorában)

A szomorúságom betakar,

alatta búvok meg

fogvacogva,

itt van a Bánat odva.

Nem is tudom, hova mehetnék,

miféle utakra

vinne lábam,

céltalan szorongásban.

Meglapulok a Bánat alatt,

aligha létezem

már ezentúl.

Keres az Idegen Úr.

Betakar a szomorúságom,

csendben csak elvagyok.

Arcul legyint

minden, ami rám tekint.

Így vagyok örök idők óta.

Nem látok indokot

változni se.

Bár hív a Bánat-mise.

Vörös István

„A nincsen himnusza”

Villanella Ady Endre 3 sorára

„Fehér a szurok korma,

a Van csak egy rossz álom,

s a valóság a Volna.”

Csomó akad csomóba,

hiány buk át hiányon,

fehér a szurok korma,

kis ég csöppen az útra,

horizontját belátom,

s a valóság a volna.

Vagy pontosabban szólva,

a semmi-parti árkon

fehér a szurok korma,

és bíborzöld a rozsda.

Az ébrenlét az álom,

s a valóság a volna.

Egy vicctől meghatódva

sem én vagyok az állam,

fehér a szurok korma,

s a valóság a volna.

Marton-Ady Edina

Megbocsátó, szép üzenet

testem elmorzsolt karcsúsága

beégett karcos tenyeredbe,

„Rég hervadt virág”

életvonalunk megszakadt,

nyomát keresni nem merem,

szemedben pöttyökben ülnek álmaink,

mély verem. kút. poshadt. illata részeg.

hangod hangtál, átzeng az újságpapíron.

szerettelek.

s kutatni foglak, míg lehet

„fövényes múltban, zavaros jelenben”.

szeretni, míg szív dobog bennem.

mert köszönök neked, annyi „volt Lédát”

amennyit asszony megköszönni tud,

míg egy volt, nagy szerelmen lép át.

többé nem csókolhatsz szirmaim közé.

jöttöddel lettem teljes, s távozásod

asszonyos rab-útra taszít most újra,

elfeledlek, ahogyan lehet, félig csupán,

mert ott maradsz a kitöltött borban, cigarettafüstben,

az utcán, hol lábnyomodba pontosan lépek,

s Párizsba sem mehetek többé.

komótos, óvatos, női keggyel

megbocsátok,

s humorral, mosollyal várlak,

s ha sértett úri kedvvel el is fordulsz,

százegyszer-százszor varázsollak

újra, mert így szeretlek,

én.

Palackposta

Házak közé taposott, olcsó cigarettabűz,

tüdőre húzott trágyaszag.

Arcok. Egyre karcosabbak.

Nevetni régóta tiltott, nem szabad.

Mélyebbek lettek itt a szemek.

Benned, bennünk, vacakol már minden.

Rozsdás fogaskerék, made in china cetli.

Elhazudott, elkent minket az Isten.

Disznófejű urak, olcsó parasztok.

„Feledjetek, hisz jól tudtok feledni.

Szívetekben már nem gyúl láng soha.”

Késő már nektek új utat keresni.

(A szerző egyik kedvencére, Ady Endre Feledjetek című versére írva, mely a kötetben meg nem jelent versek közt található. Kelt 1899. okt. 04-én.)

Lackfi János

Az üvegtestek zsoltára

Uram, te, Hadybandy

kicsit vöröses szemű,

hajléktalanszakállú Istene,

fújkodod a ködöt borzasan,

illetlenül bekönnyezed arcomat,

azt mondod, sok verset tudsz kívülről,

mondasz is párat,

hogy nagyon szerethetlek, ha már

a sálam is integet utánad,

hogy Istenke,

vedd térdedre édesanyámat,

meg hogy már unom, hogy azért szeressenek,

mert én vagyok.

Kérdőn nézel rám, tudok-e verset én is,

szemedben gyanús csillogás, szembaj

vagy elérzékenyülés vagy mindkettő,

én hajléktalan Istenem,

a jeruzsálemi templom leromboltatott,

bár minden kövét őrzik gondosan,

beszámozták gondosan a zsidócskák,

de az a terület, egyszerűen képtelenség,

azt az ingatlant már lestoppolták,

a földhivatalban széttárják kezüket,

csak annyit mondhatnak, Allahu Akbar,

miközben épül egybe Isten egyháza

eleven kövekből, akik mi vagyunk,

itt egy mellékhajó, ott egy támpillér,

egy kósza boltozat, és külön kapaszkodnak össze

Isten kicsi zsidói, külön kapaszkodnak össze

kicsi keresztényei, és gyanakodva bámulnak

egymásra, gyanújuk megalapozott,

egybeölelkezve kéne egyetlen házzá,

sőt, Egyházzá forrniuk,

ehhez az ölelkezéshez fájdalmak,

szégyenek garmadája miatt momentán semmi kedvük,

ami emberileg érthető is, csakhogy ezek

nem emberi dolgok,

töröl ki szakállából pár csillagmorzsát

hajléktalan Istenem,

Hadybandy Istene,

bús és kopott öregúr,

kinek ruhája piros betűkkel foltozott,

CHICAGO BULLS, ez áll rajta,

továbbá ALFA and OMEGA,

közeledik a vég, ami az új kezdet is,

az üvegbetonná lényegült testeket

felhajigálják a mennyei

gyűjtőkonténerbe,

akkor is világítunk majd,

ha nem akarunk,

akkor is szeretkezünk,

ha nem szeretkezünk,

tagjainkban szüntelenül ölelkezik

a világ és teremtője.

Egyelőre viszont itt csövezgetünk

a Sion-hegy alatt,

várunk a térerőre,

hogy megnézhessük, ki pucsított,

huh, dög vagy, te istennő,

ki fotózta ebédjét,

juj, máris átszaladunk, fincsi lehet,

ki születésnapos,

édik vagytok, nem reagáltam külön-külön mindenkinek.

Kis hajléktalan Istenemnek

fóliasátor a háza, gally ad meleget,

minden lépése zsoltárütem,

mindegy, tudom-e nevét vagy sem,

ő tudja az enyémet,

egy kis aprót, főnök úr,

egy kis figyelmet,

szemembe nézést,

csak a magaslatokat nyisszantsuk le, papa,

csak a völgyeket töltsük föl, papa.

Persze siránkozom, hogy lesz ebből,

hogy lesz ebből, Uram, feltámadás,

ő legyint, majd csak megépül

az a templom, kő kövön marad,

csak lesz a feje felett fedél,

jönnek a nyirkos, vak őszi hajnalok,

paskolja, veri a ködöt, ködembert épít,

legyen, aki őrt áll,

aki szól, ha közelegnek már

az üvegtestűek,

hogy egybehevüljenek,

akkor hajléktalan Istenünk,

minden Hadybandyk Istene

felköti az égboltot a semmi

mestergerendájára,

és megkondítja, hogy indulhat

a mennyei üveglift, gling-glang,

az első emelet következik.

Lovas Sz. Judit

Peregrin*

Levél Zsókához

Ha aggódnék azon, hogy előre látom,

köztünk minden hamar véget érhet,

eloszlatná azt is, ahogy most szeretsz,

és kislányos ígéreted,

hogy életeden örökké osztozhatok,

ha feladom, mert eljött az ideje

az engem tőled elválasztó határt –

de valahogy úgy, hogy ne miattad

menjek a kollégiumba, mint titkos jó barát.

Tudod, én nem látom a két testem

közt a fényt, ami mint ösvény

messzire vezet, soha nem jártam be

még ezt az utat, nem akartam, hogy

én úton legyek, de az út megismerte

alakomat, így hozzád énemmel

elszegődhetek. Kisasszony, nem tudtam,

hogy megijeszthet két ember közti

beszélgetés: szavak nélkül is

értem, mit tanácsol a szorgalmas

megvesztegetés. Ez az értelem,

ez már én vagyok; az ösvény elhűlt,

kék nyomát őrzi, ahol

csapkodott a mogyorófaág.

* lat. Peregrinus név megfelelője, jelentése: jövevény, zarándok, vándor, vándordiák, iskolából kicsapott, vagy kimaradt diák

Függelék a vershez: Ady Endre F. Erzsikének, (Zsókának) írt „elveszett” verses levele, az 1892–1896 közötti zilahi református kollégiumi éveiből.

At Lilith’s service

Ha Ms. Kate ezt kívánja, írok neki –

kérése mögé lépve hagy magamra,

de árnyékát szavakban megtalálni,

mint ahogy nyíló ágyását gondozza

a holdfény-szürke csend, szépen, nyomtalan,

önkéntelenül, mintha sebeit

nyalogatná az éjjel, hasztalan.

Faggatom vonzódásom okait,

mi nevel ilyen szolgálatkészségre?

Ha elkéri tőlem néha mosolyát –

míg a gyengéd virágok színét éjbe

zárt óra lépteihez köti foglyát,

játszik ajkán, mint a könnyű szívemen

ezüst lakat mögött bolyongó Éden.

Noszlopi Botond

Sötét ablak a völgyre

Nincs tovább. A várpatak
elállta itt az utamat.
Körbejártam: híd sehol,
s a sav kimarja lábamat.
Egy szál gerenda, fa, se léc,
egy fogpiszkáló, annyi sincs,
mi keresztben átvezet;
egy kis ladik, csak hatvan inch
kellene, de nincs. Egek!

Hát mindhiába másztam át
Üveghegyet és trópusok
gyilkos dzsungelét, hadát
hiába vertem bősz királynak,
hiába éltem szűk diétán,
az Óperenciát hiába
úsztam át, ha nincs egy létrám?

Most, amikor valahára
itt vagyok, s Ön fenn a várból
integet, míg keble táncol,
s aranyhaja hosszú árja
lezúdul, s a vár fokában
tíz kis törpe várja, fogja,
s mint befonja, úgy viháncol
bőrgatyámnak éhes foglya,
mint a felvert sátortábor,
s rasztaszívem majd kidöglik.

Asszonyom, hát mit tegyek? –
elme elhagy, terv bedöglik,
minden hűhó mindhiába,
ugrálhatok, le se néz rám,
kötelem csak negyven centi,
talán fölmetsszem a vénám?

Jaj, én balga, ó, én bolond,
evett volna meg a sárkány,
mi rám támadt hét farokkal,
mikor elfogyott a cérnám,
merthogy szívni zöld helyett
valami gazt adott a nepper,
s azóta is ezzel indul
minden új napon a reggel.

Úrnőm, szánjon immár engem,
küldjön bélyegen szerelmet!
Kék csillag fényén emeljen
föl Önhöz egy sóvár lelket!

Nyilazzon belém tűhegyet,
magával porozzon, Drága!
Belebújnék még ma éjjel
a vár fehér asszonyába.

Bánkövi Dorottya

Magunk emlékezése

Nem köszöntő levél ez, nem is búcsú,
hisz halott vagy, és talán méltán oly régen –
még negyven sem voltál, vénült kezed,
tapogatózott egészség, ifjúság után,
mire éppen – mily meglepő – egy nőn akadt.

Nem az embernek írok,
nyugodjon békétlen, ahogy költőnek illik –
egykor volt epicentrum,
akit most vagyonából, becsületéből kiforgat
a kancsal emlékezet és pár dokumentum.

Írok a költőnek, de még inkább annak,
aki a szavai mögött lakozott –
az erőnek, és írok mindkét pólusának
(a teremtő- és a pusztulás szavának),
mely megdicsőített egy embert és elátkozott.

Írok a Gőg-urának, aki volt veszteglő akarat,
fény-ember ködben, vízen csoda-lábnyom,
aki után nőttek vulkánhegyek a lápon
és végül diadalmasan visszajutott oda,
ahonnan elindult: saját magához.

Kellett erő önimádathoz és ön-imához,
kellett szenvedned, mitől mindenki szenved,
(álmok, leányok, bomlott ingerek)
hát most omoljon rád gyilkos szerelemmel
arany-vörös tenger és altasson csatazaj.

Írok és emlékezem, ahogy emlékezni tud
fiatal nő egy nagyérdemű csontvázra,
(nem ismertelek, nem volt esély nászra),
ám köszönöm poéziád, lényed foltjait,
egód, mely nem ismert határokat,
és köszönök mégis annyi Volt-Adyt.

Zsille Gábor

Egy ostoba nagyotmondásra

Ady Endre: Megöltem egy pillangót, 1906

Olykor a zseni is botlik

„Megölök egy pillangót,

Óh, áldott isteni perc”

Fogok egy követ, agyonütöm a gyíkot.

Az országúton fekszik, az ukrán határ mellett.

Nagyar felé megyek, messziről látom.

Hátsó lába eltűnt, szétnyomta egy kocsi,

törzse oldalt felnyílt: kilógnak szervei.

Még érez. Még retteg, ha lehajolok hozzá.

Horpasza lüktet, mint megfuttatott kutyáé.

„Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?

Hát ezért öllek én meg.”

A töltésre megyek egy ökölnyi kőért.

Egy nedves, korhadt ággal ásom ki a földből.

A gyíknak csak farka nő újra, ha az előzőt

ledobta, szétroncsolt törzse semmiképp nem.

A villanás, mikor a kő védtelen testére hull,

e pusztító pillanat irgalmasság volna?

Könyörületből gyilkolni is nyomasztó kín.

„Szent kéje az ölésnek:

Minden gyűlöletemért

Hal meg e szines féreg.”

Sóhajt, mikor a töltésről visszaérek hozzá.

Próbálom elképzelni préselt gyötrelmét.

Bemérem a távolságot, a megfelelő szöget.

Bocsáss meg nekem, súgom, mielőtt sújtok.

Teljesen kihalt az út. Nézem a nyílt gerincet,

remeg egy rózsaszín hólyag. Ravatalnak

lapulevelet török, az arasznyi fűbe rejtem.

Menekülök a tetthelyről, riadt gyilkos.

„S boldog vagyok, mert öltem.”

Viola Szandra

Nyárvers, avarvers

Mindig visszavársz,
ahogy az idő pórázon sétáltatja az éjszakát,
és túl sós ételedben is folytatódik a tenger,
ahogy virágot köp a nyár,
szeleburdi, beteg-nyár,
szénaboglya-nyár,
minden szép, minden csoda,
minden költözőmadár,
elhagyom fészkem-hazám:
de a véletlen a tájra visszajár.
Végigszeretni a tájat szemeinkkel,
azt kell,
oda- vissza,
zegzugát, láthatárát,
végét, hosszát,
a csend visszhangjait hívogatni némán.

Ne repülj el, mert
kakasviadalok piciny szívével szeretlek,
fölborzolt tollal, nevetségesen,
és bezselézem a hajad,
és akkor rád szárad a fény,
mintha mindig napon volnál,
csillogsz szerelmesen.

Úgy vékonyodik az álmunk,
ahogy nyúlnak az árnyékok,
és szemedben megülnek a lidérces messze- fények,
a hajnal már félig csend és félig merénylet,
madárlárma és szárnysuhogás,
úgy alszol, mint kinek angyaltoll
van a párnájába tömve,
és szárnymotozás-fehérségben
rakod ki képzeletben az összetört Egészt.

Eszteró István

Különös, különös

Az égből dühödt angyal dobol

éjt nappallá tevő utcán,

üvegtoronyban, sivatagon,

hol öldököl, vagy robotol

a világ, mint egy hangyaboly,

különös,

különös morál ez, ahol

repülőt lőnek le utassal,

hadi hajó másiknak farol,

s a kijárási tilalomban

csörtetnek bátran a senkik,

a törvényt, ha van, törvény őre

szemed láttára tépi szét,

ki védelmet remélt, a dőre:

rohad almája, harmad hold

a tanya körül szanaszét,

hogy röhög rajta Nap, a Hold,

különös,

különös emberség, ahol

Gonosz vén százakat zsarol,

akik már ezer háborúkat

zúdítottak a nyomorultak

nyakába, most népvándorlást,

tűrőképességi tesztet,

szüzek százát meggyalázót,

szív barlangja belereszket,

gyertya lángja rebbenve leng, ahol

koncert helyett halál dala szól,

különös,

különös hűség ez, ahol

az igaz ember bujdokol,

a gondolat, a szeretet, a

haza homlokán mocsok,

a választott hazafi az, aki

világkamerákba locsog,

hogy induljon be a gépezet,

tapossa özönlők lánctalpa,

mi darabokra szétszedett,

különös,

különös rémlátomás holt

vidék felett a kaszás Hold,

mikor Isten sincs, család, nemek,

nem kell senkinek felelni,

nincsenek is emberek…

Bakony az én Párizsom

Csak nézem hitetlen: Páris, Páris,

embersűrűs, gigászi vadon,

autók égnek, feldúlt kirakatok

villanásain

sötét fejek törnek-zúznak vakon,

ma benzinár, tegnap színes bőrű

halála miatt forrongott tömeg,

jövevény öldököl hetykén

Champs-Élysées-n,

kommandó, véres gumilöveg,

menekül innen francia, zsidó

ahol kapuját kitárja Kelet,

s évezredes templomkupoláról

nem omolt porba

még méltatlanul elárult kereszt,

visszahull a feldobott kő, tudom,

befogadja legényét Bakony,

míg a Szajna bemocskolt vize

nem csapkod át

minden bezúzott Louvre-ablakon,

ma, lám, itt vár Párizs, pandúr amott

tartana bűnöst kordában,

virággal szórja be Hunnia,

ne vesszen

nyomod gázoló hordában!

Magyar Eszter Csenge

Lakmusz

Villanyoltás után beszél hozzám a kaktusz.

Lakmuszpapírt hajtogatok,

megízlelem.

Nem mintha el akarnám hallgatni,

hogy éppen könnyezek.

Szúrós tekintete, karcos hangja után

gondolataimat csak ritkán semlegesítem.

Ágak nőnek a szemem előtt,

amerre botorkálok,

a küszöbökről legtöbbször elfeledkezem.

Belém ivódott az utcazaj,

a robotrángás,

a felújítási moraj.

Éjfél-becsapódások hajlonganak a közelünkben.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban.

Szemünk életnagyságú optikai illúzió,

hangunk visszhangjátékba zárt kiáltás,

tapintásunk nyomaiban mások fekszenek,

de arcomat talán még felderítheted,

ha vízszintesbe hajlik az éjszaka,

a félig mély csönd és félig lárma,

és nem bánod többé,

hogy fut velem egy rossz szekér,

amelyre minden hajnalban felszállhatsz.

Lásd, megérkeztünk.

A parkban túl sok a mókus,

mind kövér, és hozzászokott az emberi jelenléthez.

Köztük volna a helyünk, nem gondolod, hogy

csodálnunk kellene az igéző szobrok élettelen tekintetét,

tükröződni egymás kézszorításában?

Maroknyi csitítás a bokrok tövében,

egy elhagyott bérlet, szakadt igazolványkép,

kibomlott hajcsomó, mohó kavicszubogás.

Testünket elnyeli az illeszkedések folyama.

A dőlt betűs részek idézetek Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című verséből.

Végh Attila

Menedék

Ehhez nem kell Bakony, sem Párizs.

Önmagam menedéke, bujdosója,

ülök egy mentőautóban, az élet angyala,

villog a költészet rohamkocsija,

amerre megy, megszűnik a KRESZ,

a rendelt út eltörli a rendet,

egy ájultat viszünk önmaga felé,

ülök mellette, és dúdolgatva fogom a kezét,

ennyit tehetek,

szárnyam elsimítja arcvonásait,

dalom az infúzió.

Soha nem vesznek észre, mert minden vagyok:

az égbolt Pest, Várad és Párizs fölött,

a Berlin tetőin álldogáló angyal,

a mentőkocsi, a benne pislákoló élet.

Csak az egészen apró gyerekek látnak,

bennük nem alvadt meg a csodálkozás,

reményeik még nem fürdőszobatükrök,

ők még nem tudják, hogy az intimitás

manapság annyi, hogy kikapcsolod a monitort,

hogy aztán a mobilodon féjszbúkozhass tovább,

persze majd fölnőnek ők is.

Akkor már csak egy balesetben bízhatnak,

s hogy a rájuk omlott rend fölött

jön egy mentőangyal, aki én vagyok,

égetnivaló poéta, bakonyi betyár,

életszentség ateista hírnöke,

Párizs lombjai alatt bujkáló ősz,

vérerekben őrjöngő ének.

Lőrincz P. Gabriella

Ugrás

Ady Endre Ugrani már: soha című versére

Futunk most mi is hát űzve,

Nem, soha nem ugrunk tűzbe.

Várunk, mi bölcsek és királyok,

Szemünkön feszül a hályog.

Pokolból hozunk mi mindent,

Naponta tapossuk Istent.

Senkivel meg nem osztozunk,

Nem érdekelsz, Miasszonyunk.

Nem kérünk már,

Csak elveszünk,

Búnak nem engedjük szép fejünk.

Hajunkat megfestjük kékre,

Nem süvegelünk a tisztességre.

Ugrunk már – soha már.

Hazugság, legyen vége.

Simon Adri

Vámpírcsillag

Ady emlékezete

A lemondásban sosem volt otthonos,

ösztönei hajtották, mint az éhes

vadat, mely retteg: amit éjjel elejt,

másnapig is halálosan kevés lesz,

alázatban sosem volt elég erős,

mindent tüstént akart e mohó gyermek,

a mérték megunt göncként hullt le róla,

nem kért s nem is adott soha kegyelmet.

A szenvedély beszippantotta végleg;

hajókazánként fűtötte a becsvágy,

szerelme úgy lobbant, pusztult, mint mikor

a vámpírcsillagok felfalják egymást;

és gyengesége volt a belső erő,

ha démonait magasba emelte,

s a megszépített, elhazudott múltról

delíriumos eszméket perelt le –

vak ügetését hallani eltévedt

hajdani lovasnak. Kiégett mezőn

poroszkál, s egy biccentéssel köszönti,

ha néhanapján valaki szembejön.

Szilágyi-Nagy Ildikó

Ady Endre: Szintipop memento mori

Én vagyok a föld bolondja.

Milyen vérsivatag bennem!

Véresbronz lemezzel bevont

Serleg mélyén végleg ébren

alszik füsttelen tüzem.

Csonka ma a Hold is, eltört,

Mint minden Egész az úton.

Kocsi-út, forog a küllő,

Elfogy, és én útraválok,

Tompa életből a harcom.

Gyászoló kripták nyugalma,

Fut velem a néma kocsi,

Csak megállója leszek a

kánonnak: Endre Ady, de

forever young, I want to be.

Vasbeton tájon

(A másik szilágyi költő emlékére)

Vasbeton tájon gázolsz, hemoglobinos naplemente.

Lábad körül törmelék, szójáték nélkül

semmi nem konkrét. Ahová nézel, ott a látvány,

de a vashiány lehúz. Kihalt a jegesmedve, eltűnt a veréb,

nincsen már hiúz. Fűnyírás óta hervad a virág.

Maradtak a gyomok, meg tébére Ferrlecit.

Semmi nincs ingyen, de már fizettél érte,

pár dolog fölött szemet hunysz.

Fehér karácsonyra ébredsz, fened a jégfésűt.

Ajándékba készül a kézműves macskasátor,

Tiéd lehet a tipegőhálózsák, vagy

latin festők anyakönyvi kivonata.

Hosszú a sötét karácsony, az ugaron zárvatartás.

Március, még fagyos a föld, de a vetés ösztöne hajt.

Szántsd fel a császár térköves udvarát!

Állva pocsékolod a spenótmagot.

A verseket A magyar Ugaron, Kocsi-út az éjszakában, Üdvözlet a győzőnek című versek ihlették

Berka Attila

Ad End

Ha köpök a sírodra, miattad teszem.

Szégyent hozna rád is a térdre borulás,

a zokogás, a szipogás – bár a gőg,

ami ma gőg, az holnap alázat.

De nem akarom könnyen adni magam, neked, aki,

mint velő a csontban, ott vagy minden félrecsúszott pillanatomban.

Átok rád, ezerszer is átok,

te fújtató bikája vágyaink hiábavalóságának,

bozontos szemöldökű vénasszonya hétköznapi picsogásainknak.

Persze lehettél volna, de nem lettél a fiú,

nem vagy se a fia, se az őse itt semminek és senkinek.

Ócska sic transit gloria mundi vagy, hamis punks not dead,

a tiszta udvar rendes ház paródiája, a home sweet home hazugsága.

Ha a sírodra taposok, érted teszem,

mert ez kamerával megfigyelt terület,

hadd lásson minket a világ, hadd lássa minden szolga, úr,

hogy ami jár, az jár. Mert össze vagyunk törve, de

össze vagyunk kötve tízszer tíz és százszor száz éve,

mondjanak bármit. Bámit mondjanak, magunk vagyunk

a sorsunk, higgyenek bámit. Bámit higgyenek,

vagyunk, akik voltunk, leszünk, akik vagyunk,

bámit tudjanak. Bámit tudjanak, mi annál többet tudunk,

kevesebbet hiszünk, és semmit nem mondunk.

Némán ülni, némán állni, némán ölni és némán halni majdnem siker.

Ha elhagyom sírodat, érted megyek, híredet vinni, őrizni,

nevedet tartani, zsebekbe, markokba, körmök alá dugni,

hogy a fekete-fehérek és a szürkék is értsék a parancsot: rien ne va plus!

Indulni kell, bokát és térdet mozdítani, lábakat sorról sorra rakni,

a szemeket szegezni előre, csak előre, oda, ahova tartanunk kell,

ahonnan jön, aminek jönnie kell. Nem félhetünk,

délibábok, látomások s lila gőzök nem rémiszthetnek minket.

Csak tükrökbe ne bámuljunk, emeljük helyettük égre tekintetünk.

Ne feledjük, győzni megyünk, győzni – nem kergetőzni.

Bús düledékei felett országodnak szembeállok veled.

Nézem vérpiros ajkad, lázfehér fogad és álomzöld nyelved –

hallgatok, hallgatlak. Hullámzik bennem a százéves csend.

Soha nem múló ima vagy. Mindig lobogó kiáltvány.

Dogma. A tizenegyedik parancsolat.

Ilyés Krisztinka

Viszontlátás

Válaszvers Ady Endrének

Rég láttalak.

Sosem féltem még ily nagyon,

gyengeséged megbénít a kapuk előtt.

Koszorúkkal ostorozzák kihűlt tested.

Rég láttalak.

Csókjaink mögé bújva

játszottunk héja-nászt.

Eltáncoltuk a sötétséget

a boldogtalanság báli ruhájában.

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Te csak magad szeretted végig,

nárcisz-imáddal elbocsátottál.

Rég láttalak.

Ezidáig féltem a haláltól. Te ne félts engem.

Fakadj túlvilági dalra, készülődj:

kergetőzünk még kicsit odaát.

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Pethő Lorand

Párizsban járt az ősz megint

párizsban járt az ősz megint
de endrét nem találta
és engem sem ki ott feküdt
szent mihály útján a sárban
züm züm röpködtek fejemben
tréfás falevelek
etilbe mártott kis dalok
arról hogy találkozom veled
füstösen-furcsán-bíboran
feküdtem meztelen
szent mihály útján egyedül
kánikulában halk lombok alatt
itt járt itt járt
súgta valaki
majd kacagva
a szajnába szaladt