pipacsok kelyhéből  nyári lepkék röppennek szét.

Létgyakorlat

csak visszaúszni a felkelő napig.
kivájt szemekből kirázni könnyet. 
hallgatni a csattanó habokat, 
amint gerinceden összetörnek. 
ülni a mólón egyedül. 
fütyörészve lógatni lábat. 
rágyújtani az eldobott
csikkekre, amik rádtaláltak. 
várni. mikor is hasad.
hörgő tüdődben a reggel.
tintakék a távol. bedobod
szívedet a végtelennek.

 

Virágmezőre zuhognak  el nem csókolt csókjaink; azt mondtad, az ajak kapu…

Felnövök szívemhez én is lassan,

létünk törékeny poharát  édes Istenem  el ne törd

   Esőcsináló ember szeretnék lenni, mint Turu mester az Üveggyöngyjátékban*.

minden bomlik  a műanyagköntös  az AI tudata  a családtörténetek  a jövőkép  csak mi emberek nem 

Várfalon táncolok, lábam között ütemre futnak a fürge hegedűszólamok. 

Apám erkölcs dolgában rendíthetetlen volt. Nem tűrte másban sem a könnyű vágyat.

Hasított szíj vagyunk és hasított táj. Kilóg belőlünk a meghasadt anyag.

A csillagok mind gyerekek. Ha nagy leszek, felmegyek hozzájuk a motorbiciklimmel és elbeszélgetünk.

A felhőkről beszélni nem könnyű, szilajabbak a szavaknál

Alattunk nyelve a földnek,
torka vékony víznek,
források háta.
Forró a meleg,
fagyott a hideg.
Testünk a bolygó

Hárman ültek a tűz körül. Meredten bámultak a lángokba. Valamikor csodás történeteket meséltek egymásnak. Rémisztő meséket találtak ki. Szerették a borzongást. Aztán az a hulla mindent megváltoztatott.

Fény fut torz üvegen. Múltad visszazokog

Elmosódik ahogy táncolunk  a képen.

hazudni kell valami igazat  mielőtt elalgásodnak az álmok…

és mi lesz a fákkal ezekkel a zöld teremtményekkel amelyekre sosem figyelünk

Szirén ének vagy fennkölt imádság, Ki szab határt szavaimnak?

A világ most rajtad jót derül.