Csak ő és önmaga. Sem az anyjáék, az oszi meg az igazgató, sem a caplató iskolatársak, a külvárosi galeri. Sem a függönnyel kettéválasztott koszos alagsori szobában szuszogó-horkoló-fingó-bűzlő családja. Sem az elmúlt hónapokban hol rosszulléttel, hol a súlyával nyomasztó, benne izgő-mozgó lény ne tolakodjon a képbe. Csak ő, végre egyedül ő.

A Nagy Shunga-polip átöleli a sziklás partnál lubickoló éjjeli aktot, az illuminált, kreol múzsát. A mélybe rántja – és csiklóját szippantva kebelezi be teljes, ízletes vagináját… A költő hátulról úszik be a leány kitárt, nyálkás-nedves sejtelmeibe, a polip-cuppogástól síkosított barlangnyílásba… Bódulat, lebegés, orgazmus… Majd óriási kövekhez-ütődések… Újabb bordarepedés…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Tenger!

Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem.

Matild sértődötten visszamerült gyászába. Igaz, hogy már harminc éve nem volt beszélő viszonyban Rózával, de hát ő tegnap is önként jött megbékélni. És amikor megtört szívvel a ravatalhoz lépett, Róza volt az, aki válaszra sem méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. Amúgy meg vége lehetne már ennek a cirkusznak, hogy levehesse ezt a rohadt cipőt, mert csillagokat lát.

Emberi fül az ablakpárkányon. Kinek a füle? Hogy került oda? Hogy került le a gazdájáról? Élő az illető, vagy már halott? Mit lehet ilyenkor tenni? A regény átlagos, tizenhét éves főhőse ebben a különleges helyzetben találja magát: a szokványosnál eggyel több füle lesz. Az esetből nyomozás kerekedik, rendőrségi ügy, majd ámokfutás, élethalál-harc, verseny az idővel...

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

Citera, okarina, elektrosokk, lófog…

Csont-kulcs, kulcs-csont, rókafog, gong!

Gong! Ü! Gong! Üüü! Ü! Gong!

Citera, mobilis fájdalom, fókafog…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Fesztivál-mocsár… Mocsár-fesztivál…

Dalok: csontra, kőre, nyavalya- és bordatörésre…

Második fejezet.

Zen kertben, ha szenderegsz

S fejbe vág egy nem-kereszt:

Zeng az erdő, zeng a nesz,

Zeng az elméd, szleng a szesz…

Szécsi Noémi az Egyformák vagytok című új regényében a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó szálait fűzi tovább. Ez a könyv az előzőekkel ellentétben a jelenben játszódik, olvasás közben óhatatlanul az az érzésünk, hogy tükröt tart a negyvenes budapesti értelmiségiek elé. A mozaikos szerkezetű történet cserepeiből minden olvasónak magának kell létrehoznia a saját olvasatát. – Jolsvai Júlia interjúja az íróval.

Új képzőművészeti stúdió nyílt Budapesten, a „bulinegyed” szívében, amelyet különleges projekttel avattak fel. Fiatal alkotók adogatták egymásnak a stafétát: képre írás született, írásra kép – így állt össze egy nem mindennapi láncolat. A tudósítás mellett közöljük az alkotók műveit, képek és szövegek „beszélgetését”.

„Lovász kopogott, majd választ sem várva benyitott az ajtón. Elkínzott arcú, csaknem fiatal férfi tekintett föl rá. Otromba íróasztal mögött ült, tollát forgatta ujjai közt. Szemközt vele pulykaképű öregasszony bámulta ingerülten kettejük között a levegőt, öregebb volt, mint a föld.” – Részlet Varga Dániel az Austerlitz-eset című regényéből.