Forgolódtunk a szélben,
lepedőnk volt a fű.

Lóg az égen a fáradt hajnal lába.

Épp a hét napjait gyakoroltuk anyámmal, 
mikor a vonat lihegve megállt Szombathelyen.
Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek,
szombat, vasárnap... Ma péntek van,
és közben diadalmasan bömböl a hangosbemondó:
Szombathely állomás! Szombathely állomás!
Dühösen felpattantam: ha péntek van, akkor
hogy a csudába érkezhettünk meg Szombathelyre?

Nyitott sírban fekszik. Fekszik csak csupán,
nem haldoklik. Nézi maga körül a világot,
nézi magát, és a márványozott koporsót.

Az ezüstfényű ragyogásban,
amerre nézek
fekete rózsák
vérben izzó vörös kemencéje.

Még köhög a város,
még reszket az ég fölötte.

megigazítja rajtam a kétségbeesést.
a karjával vesz méretet.

hatalmas háremet
szeretne magának,
ahol minden szerető
tudós vagy művész,
fele-fele arányban
nők és férfiak.

Futok hát, hercegem, én is pengeélen,
Marjon a sors ebei közül a szebbik,
Ha tud, s ha annyira nem talál mit egyen.

Ezer este múlik ezer estre,
a vérem csak hull, hull, egyre hull,
különös fantommal csatázom,
orvul gyilkol és kegyetlenül:
a láthatatlan Nagyúr.

Heverni szerettem s nézni az eget
S míg szemem előtt felhők
S rajokban legyek
Mézes csókjával altatott el a dél

Valódi pornó az, hogy meg fogunk halni.
A lentiben sem lesz színné, ami fonák,
Sliccekbe nyúljatok, mélyebben, esztéták!
Orgazmus-fődíjnak föld jár – egy lapátnyi.

Hótakarótól fáradó fák a tájban.
Fárad a galamb is, hideg van,
unalmas hideg,

A világfalu jobbágyai hajnalban
kelnek kialvatlanul és rosszkedvűen

A torzszülött műnéger, akit – verbatim – „kipróbáltál”,
Miután az én időm lejárt.
Látod, nálunk okosabbak a hibernáló medvék.
Könnyeim csak akkor eredtek el, mikor szembesülnöm
Kellett a kelletlen ténnyel, hogy
Fajként sikerültünk félre.

Kövek hordozzák a vizet. Vizek hordozzák a követ