Este van, este van, felhők szeme rebben.
Ó, vándor cipók a tölgyek alatt!
Kómosz s a szende múzsák elmaradoztak.

nem hiszek hivatásos jajnokoknak
omló igék alá félsz nem temet
született szólásutáni szabad vagyok
magyarul nevelem föl csöndömet

ez nem az a vers amit majd
fújnak kicsik és nagyok
ez nem az a vers amit egy
Horger Antal úr gagyog

Én egy magányos hintaszék vagyok
és ingok a szélben, a szélben.
E terasz egy verem, oly elhagyott,
és csak ingok a szélben, a szélben.

Fára feszül a fém, és fémre a lélek.

Zord éjszaka: kódorgom. Félek!
Mint fagyban a hajléktalanok.

Varga Melinda verses beszámolója a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét 3. napjáról

Előfordulhat, hogy korompenész telepedik
meg a mézharmaton

fel kéne ásni a kertet
kikapálni anyámból a szomorúságot
hogy újra verni kezdjen a szív
a betonfal résein keresztül
leselkednek befelé a kutyák
a csontjaira fáj a foguk
miközben kiásom az anyám
felettem esőt nevelget a táj

tartja a kagylót, nem jön a válasz,
vár, vár. bástyákra gondol, erős falakra,
melyeken fémkarmok szaggatják véresre az eget.
zárt toronyszobára, ahol egy lány
a szelindekfára hurkolja haját.

vizes hajjal sírsz
odabent, hogy ne hallja senki;
de hiába próbálkozol, hangosabb
vagy a hajszárítónál. Tizenöt percet
engedsz meg magadnak; amikor letelt,
kikapcsolod a zúgást.

Egy kortárs prózaíró kesergője

Varga Melinda verstudósítása Borcsa Imola Bretteréről

befut a fekete vonat
és kövek nem mozdulnak.

John a fészer korhadt lécfaláról leemeli a fűrészt.
Feldarabolja vele Mary testét.

A redőnyökön át a napfény –
majdnem olyan jó,
mint bármilyen narkotikum.

az őrzés egyetlen módja a veszteség,
porladó körvonalak markából fény folyik,
ahová lecsöppen, új halál sarjad,

Néha a kígyó győz. Az ember veszít.
Vagy fordítva. Nekem már úgyis mindegy

Varga Melinda verses beszámolója Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád és Noszlopi Botond kolozsvári kötetbemutatójáról

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.