Lármázd fel a reggelt,
az ijedtségtől megdobban a tenger szíve.

és türkizkék és indigó a térdig érő óceán
és ég a földdel összeér,
és veled is, ha benne állsz.

Engem a tenger érdekel,
a hűvösség ígéretével,
a könny ízével,
a vízbe fúlt föníciai tengerésszel.

Esterházy Péter temetésének napján, 2016. augusztus 2-án.

köztestet ölt a hiány
csak magába dőlhet a kardvirág
önkéjjel rág a gyomorsav
elvszerűen jön az émely
végtagoltan hadar a nyelv

A várak története egyszerű,
a várlakók nőnek bele, nőnek hozzá életekhez,
ez a bonyolultabb.

Oláh János fia, Lackfi János a közösségi oldalán a Hársak alja című Oláh-verssel köszön el édesapjától. Az Irodalmi Jelen is ezzel a verssel emlékezik és búcsúzik az írótól.

Szállhat, Mester, a szó át a határon is,

Még nyelvet kihalás nem fenyeget, habár

Néhol háza mobil, szíve merülne le,

Bocs, most épp sms-t jelez.

kinőtted

az egy helyben maradást. egyre több

állomás mellett húz el a vonat kelet felé,

körútból, rakpartból, metróaluljáróból

építed újra a macskaköves udvartereket.

égi utakon jelek. a madarak: földobott fekete szalagok.

az éj zsebéből kifordul a tél: gyűjteni kell gallyakat.

elhagy a táj.

Hulló nyárfavatta
Úszik rajtad a partra.

Újabban elkezdett spanyolul tanulni. Amikor épp nem írogat, szappanoperákat néz. Arról ábrándozik közben, hogy szerelemre lobban iránta egy mexikói vagy kolumbiai drogbáró lánya, ad a gazdáinak százezer dollárt (mi az neki, bagatell), és felszabadítja a rabszolgaságból.

Kikérem magamnak,
hogy barátaim és ellenségeim
ne tudjanak már verset
írni, mert feketére égett
az ujjuk az árulás
izzó acéltollát megragadva

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

a lány, ha húsz már tud egy s mást,
leginkább azt, hogyan (ne) tegye szét a lábát,
ha véreskezű, kegyetlen
költőnő szeretne lenni.

törött karfa a világ
és az ülés is kényelmetlen
de nem volt és most sincs
előled hova menjek
mint sötétedéskor
megvadult őzek
nincsen bennünk isten

s enyém csak amit magamból
teremtek:
a pillanat.

a paprikapalánták egyébként is kényesek,
olyanok, mint minden palánta és érzés,
a semmiből jönnek, de mihelyst kissé kinyílnak,
már óriási elvárásokat támasztanak az élettel szemben:
ez kell nekik, meg az kell nekik,
és ha nem kapják meg, úgy állnak bosszút, hogy
kihalnak.

tested rejtekéből hunyorogva
lestem lopott szoknyáját a nyárnak

feslett szirének
tenger vizétől ittas
fecsegő lányok
incselkednek
a bosszúszomjat habzó
poszeidónnal