Az Irodalmi Jelen márciusi TOP 10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

Rónai Balázs Zoltán történetei tele vannak abszurd fordulatokkal, humorosan fanyar kiszólásokkal, és Woodstock hangulatát idéző politoxikomán élménykereséssel – igaz, a háttérben nem Jimi Hendrix szól, hanem az AC-DC, de ez már részletkérdés. Szóval olyasmi az egész, mintha Hajnóczy szövegeit egy London Dry Gin-es palackon keresztül próbálnánk olvasni varázslósipkában és Batman-köpenyben. Rendkívül egyedi szövegek.

Némethi Lajos tanulmánya Fecske Csaba költészetébe vezeti be az olvasót.

Bár a nőt a társadalom elvárásai ezerkarú polipként ölelik-fojtják magukhoz, az írásokban folyton érezzük: a nő valójában nem ez. A nő nem lelhető fel sem a társadalmi szerepmintákban, sem az aktusban, sem az anyaságban, sem a kozmetikai üzlet tükrében, de a mániákban és a kényszerekben sem. A nő mindig máshol van. Szüntelen önkeresés, felkiáltójel, lefutó szem a társadalom szövetében.

Az Ezért nem alszom nálad című kötet összes írása költői szöveg, és Kosztolányira több novellában is találunk utalást. Izer Janka prózát ír ugyan, de poéta szíve van, efelől nincs kétségem. A sorok kiérnek a papír széléig, és néhány tipikus jegy arra utal, hogy novellát, elbeszélést olvasunk, de ezek igazából versek, és úgy is kell őket olvasni, mint költészeti produktumokat.

A kötet a szerző sokszínű írásművészetét tárja elénk. Változó a narráció is, hol az író mesél, hol az egyik szereplővel mondatja el a történetet, a választott figura sajátos nyelvhasználatával, amely lehet archaikus, népies vagy a mai köznyelvet követő. A helyszín általában Erdély, az idő több évszázadot ölel fel.

A kötet negyvenöt novellát tartalmaz, megkönnyítené a befogadást, ha (például a verseskötetekben megszokott) ciklusokba tagolva olvashatnánk a műveket. Szabó T. Anna erőssége az atmoszférateremtés, a kontemplatív leírásmód a legtöbb szövegben megjelenik, ezenfelül olyan novellákat is találunk, melyeket elejétől a végéig ez a szemlélődő hangnem jellemez.

Az Irodalmi Jelen februári TOP 10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

Irene Solá mágikus realista prózája költőien szép, szemet-lelket gyönyörködtető, ugyanakkor vad és durva, néhol naturalisztikusan kegyetlen. E két pólust a regényben leginkább a férfiak: Doménec, illetve Hilari és Jaume figurái testesítik meg. Mert a hegyek világa egyszerre teszi az embert fogékonnyá a természet szépségére, ugyanakkor az életben maradásért rákényszerül a természet nyers erejével való örökös küzdelemre.

A kötet sokszínűségét fémjelzi, hogy a szerző nemcsak szembesít dolgokkal, hanem képzeletbeli utazásokra hív. Ezek a bejárt utak nem ugyanazok, amiket Hamvas Béla megélt, és amelyekről beszámolt a Babérligetkönyv, Téli tervek című darabjában. Szőcs Géza utazásai egészen a művész gyerekkoráig, a csokoládéfogyasztás öröméig kalauzolják el az olvasót: „Gyerekkoromban kétféle csokoládét ismertem. Egyik a brassói Dezrobirea gyár terméke volt. A másik, a finomabbik, a Vinga nevet viselte. Brassóról tudtam, hogy létező város, két álneve is van: Brașov meg Sztálinváros, azaz Orașul Stalin. De soha senkiről nem hallottam, aki vingai lett volna, vagy valaha is járt volna ott, vagy lett volna Vingán rokona vagy ismerőse. És ha államnyelven Vinga, akkor magyarul vajon mi?”

A könyv népszerűségének egyik titka, hogy közel érezhetjük magunkhoz. Bárki lehetne a főhős, akit ismerünk: egyik kolléganőnk vagy barátunk, ismerősünk ismerőse, valamelyik rokonunk. Zárt világunk aligha fedi fel az ehhez hasonló traumákat, kálváriákat, amelyekkel nap mint nap megküzd valaki.

A négy ciklusból álló Angyalt reggelire jó néhány szövegben járja be ismét az emberi sors és a psziché azon mélységeit, amelyek alapján megkaphatná az Újabb történetek Skizofréniából alcímet. Már a nyitó írás (Függöny) visszaránt ebbe a kétségbeeséssel és téveszmékkel teli „országba”, ahol a halottakkal társalgó, zavart szereplők csak egy dologban biztosak: hogy ők bizony nem bolondok.

A két főszerkesztő a szerkesztőbizottsággal és a szócikkek íróival hatalmas munkát végzett azzal, hogy feltérképezte az elmúlt 60 év irodalmi termését. Valóban hozzájárultak az irodalmi kánon teljesebbé tételéhez, különösen a határon túli magyar irodalom széles körű bemutatásával. Ilyenkor az egyensúlyra törekvés ellenére is mindig helyt kapnak egyéni ízléspreferenciák, és valljuk be, nem könnyű feladat válogatni az évente jelentősen növekvő könyvtermésből.

Az Irodalmi Jelen januári TOP 10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

 

 

Líra:

Acsai Roland: Mi dalol a madárban (Parnasszus, 2021)

Farkas Wellmann Endre: Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)

A hét verseskötettel és egy regénnyel is rendelkező József Attila- és Babérkoszorú-díjas Szentmártoni János azért képes önmagát is „felmutatni”, mert hisz a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában s mindenekelőtt terápiás hatásában. De hisz abban is, hogy az irodalom idő- és térperspektívája határokon átívelő: az irodalmi múlt és jelen közötti átmenetet éppúgy érzékeli, mint azt, hogy egyszer talán újra nemzetmegtartó és nemzetformáló erővé válhat az irodalom.

A körkörös szerkesztésű kötet a jelenből indul (Erkölcs nyolcvan felett), és a jelenbe visszatérve zárul (A pizzéria mélyén), miközben nyomon követhetjük az írónő életének fontos állomásait négy tételben: család, tanoncidő, fordítói és írói pálya, magánéleti válságok. De mindvégig szorosan ott kísért a zsidósághoz fűződő viszony. Ennek vállalásáról, illetve e vállalás nehézségeiről első ízben az 1973-ban megjelent A tolmács című művében vallott a szerző.

„Ennyi legyet nem lehet egy csapásra lecsapni, kapkodhatjuk a fejünket. Lapozunk, lapulunk, és közben légy-otton vagyunk, ehhez nekünk is legyekké kell válnunk, nyelvet zümmögnünk, már viszket a lapockánk, jujj, hány szárnyunk nő vajon?” – Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája Vass Tibor A Nagy Bibin és a műlovarnő című kötetéről.

Leczo stílusától nem áll távol a bizarrság, karakterei közt találkozunk magukra hagyott iszákosokkal, élő árnyékokkal, reménykedő reménytelenekkel, vesztes nyertesekkel – és talán még önmagunkkal is.

Mirtsének nem ez az első kötete, amelyben a lélek húrjait pengeti. Mestere a rejtve őrzött gondolatok betű- és hangjeles kódolásának. Ha erdőről, megkínzott kutyáról s talán az első igazi csókról ír, nem biztos, hogy csak ezt a talányos emlékét akarja velünk megosztani.

Cecilie Enger a női lélek hiteles ábrázolója. Korábban megjelent önéletrajzi regényét (Anyám ajándékai) édesanyja emlékének szentelte. Jelen történetben arra keresi a választ, hogyan tud az ember újra talpra állni egy tragédia után.