Ki ismeri az aranyhajú gyermekek meséjét, ezt a szerelemről, ármányról, és föltámadásról szóló tündérmesét? Talán nincs is olyan, egész csekélyke írástudással és műveltséggel bíró magyar ember, akinek legalább gyermekkorából ne rémlene a történet, ha máshonnan nem, hát a Magyar Népmesék remek sorozatából.

Vannak pillanatok, amikor megpróbálnánk kézen fogni a gyerekkort. Szeretnénk, ha pozitív hatások és élmények sokaságát vezethetnénk át felnőtt éveinkbe; legyen szó lekvárfőzésről vagy olyan személyekről, akik meghatározó szerepet játszottak életünkben, de létezésünk e korai szakaszával együtt feloldódtak. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek dédszülei a kezébe adták azokat az albumokat, amelyekből a rokonok fiatalkori arca nézett vissza.

„Meg vagyok hívva én, az olvasó, nincs rám terhelve semmi.”

„…sok rétege van, sok gondolkodnivalót ad, de úgy, hogy ezeket a problémákat nem feltűnő módon, erőszakosan tolja elénk, hanem finoman engedi, hogy észrevegyük őket: azokat, és annyit, amennyire épp szükségünk van, vagy amennyit elbírunk.”

„…az embert a körülményei csak annyiban határozzák meg, amennyiben a költészet képessé válik e viszonyra reflexióval szolgálni.”

„Szeszélyessége leképezi az európai népek által elszenvedett történelmi sorscsapások kontinuitását, melyben »a harmónia kivételes, a káosz folyamatos«."

A kortárs magyar irodalom fellendítésében, új írói nemzedékek és törekvések pályára állításában érdekelt Előretolt Helyőrség Íróakadémia nem lehet érdektelen a kortárs kritika helyzete, állapota iránt sem.
Szükségesnek láttuk egy olyan kritikusi műhely létrehozását, amelynek keretében tehetséges fiatalok megtehetik az első lépéseket a maguk kritikusi pályáján, illetve már kritikusként bizonyított fiatalok lehetőséget kapnak a további fejlődésre, munkásságuk gazdagítására. Úgy gondoltuk, hogy az Íróakadémia fiatal költőket, prózaírókat elindító, pályára segítő szerepe, vállalása egy kritikusi műhely létrehozásával teljesedhet ki.
A Kritikusi műhely ezennel elindítja a tagjainak írásaiból összeálló könyvek sorozatát.

1920-ban, 1945-ben és 1990-ben is könnyedén, újra meg újra elveszíthette itt az ember az identitását, a vagyonát, és olykor gondolkodásának a józanságát is. Fenyvesi Ottó versei abban segítenek nekünk, ma élőknek, hogy az egykor itt élt emberek korából legalább az ő tekintetük tisztasága és szabadságvágyuk méltósága megmaradjon a következő évszázadokra is.

A bevezető fejezet már meghatározza a monográfia alaphangját, a személyes barátságon alapuló saját olvasatot, az eleven értelmező kapcsolatot. A Fodor-szakirodalom alapos ismerete, a művekkel való azonosulás és a bíráló, kritikus attitűd egyaránt jellemzi a kötetet. Sántha értelmezései egyrészt üdítően személyesek, másrészt nem titkolt céljuk, hogy Fodor Sándor méltatlanul háttérbe szorult életművét kiemeljék az elfeledettségből.

„Nem vagyok én NKA, hogy oly sok pénzzel a kézben
ezt az adagnyi hülyét brahiból most csecsre vehessem!”

A szerző nem beszél mellé, nem is válogat az eszközökben, ha a téma erős indulatot vált ki belőle, azt végletekig kicsontozza. Eredeti meglátásai szinte belülről izzanak, miközben éppúgy képes észlelni a horizontot, mint azt, ami épp a szeme előtt van.

„Attól, hogy személyzetnek hívjuk őket, még ugyanúgy szolgák” – jelentette ki néhány éve a Feleségek luxuskivitelben egyik szereplője, Vasvári Vivien. Akár nevettünk, akár szörnyülködtünk rajtuk akkoriban, Bátorligeti Mária első regényének ismeretében e bárdolatlan szavak is más megvilágításba kerülnek.

Összességében egészen meglepő, hogy Papolczy írásai nem törpülnek el Szabó Lőrinc és William Shakespeare szavai mellett; és nem azért, mert Papolczy ennyire jó költő – bár kétségkívül van tehetsége a rímfaragáshoz –, inkább azért, mert kiváló fordító. Miközben úgy tűnik, hogy Papolczy a felismerhetetlenségig eltávolodik az eredeti szövegektől, valójában átülteti Shakespeare-t korunkba.

A kötet alkalmazott – ahogy a kötet címe is mutatja: mondani való – verseket tartalmaz, elsősorban olyan ünnepekre, melyekkel sok évtizedes szokás szerint az oktatási-nevelési intézményeknek általában kezdeni kell valamit. Így a Mondani-valók valóban hiánypótló kiadvány, egyszerre friss és alkalmi.

Tudjuk, az élet egyik feltétele a víz. Szervezetünk döntő részét is ez alkotja. Éltető elem. A „szomjas víztorony” olyan, akár a funkcióját vesztett költő, költészet vagy Isten. Fel kell töltődnie, hogy adhasson, hogy betölthesse szerepét.

Most, hogy a külföldi utazás újra kiváltságnak számít a koronavírus-járvány idején, még jobban átélhetjük Szalay Károly 1962-ben érzett lelkesedését. A kilencvenegy éves író-irodalomtörténész akkor három hónapra szökhetett meg a szocialista valóságból, egyenesen a vegyes élményeket nyújtó francia fővárosba.

Kétségtelenül komoly feladatra vállalkozott Vásári Melinda. Három igen jelentős szerzőt igyekszik egy kalap alá venni, s egy bizonyos szempontból vizsgálni műveiket. Eme fő szempont pedig a „hangulat”, az „érzékiség” fogalma – nem az erotikáról van szó, inkább egyfajta „érzékelhetőség”-ről –, más szóval a kimondhatatlan kimondására tett kísérletek megragadása.

A regény nemcsak egy szűk értelemben vett családtörténet, hanem korrajza is a háború körüli, utáni időszaknak. Szirtes egészen invenciózus módon küzd meg az emlékezés nehézségeivel, s konstruálja meg édesanyja történetét a fotók és versek által, melyek egységet alkotnak a szövegben. A szöveg elgondolkodtatja olvasóját arról, miként lehetséges felidézni és feldolgozni egy család tragédiákkal teletűzdelt életét a művészet eszközeivel.

A szerző az 1919-es évet a tizenkét hónap mentén mutatja be, amelyben a szereplők mindennapi életéből láthatunk mozaikkockákat. Egyfajta időkapszula ez, méghozzá értelmiségi szemszögből, hiszen híres magyar és nem magyar írók, művészek lépnek színre.

A közös hűlés úgy szemlélteti a világ árnyékos oldalát, hogy nem veszi védelmébe az áldozatokat, és nem ítélkezik a „gonosz” felett. Serestély Zalán legújabb kötete szembesítő útra hív, és olyan szemszögből láttatja velünk az elmúlás fokozatait, amilyenből még aligha nyílt alkalmunk látni azt.