Van saját Nóbel-értékrendem is. Azért hosszú ó-val, mert Kudelász Nóbel erdélyi írót tervezem rábeszélni, hogy hozzunk létre egy nevét viselő díjat. Névjegyen ez is volna olyan hatásos, mint „Pulitzer-emlékdíjasaink” névjegye, akik külföldön szerényen elhallgatják, hogy ez a magyar elismerés azért NEM azonos az amerikai Pulitzer-díjjal.
X. Y. vagyok, Pulitzer-emlékdíjas szerző. Ó, igazán? Gratulálok. X. Y. vagyok, Kudelász Nóbel-díjas író – hát nem hangzana jól?

„Mind hiteles, anyakönyvi adat, persze!, kiáltotta a témavezetőnő, miközben idegesen állítgatta a ventillátort, aminek ide-oda kapó szelétől egy-egy gépelt oldal, nyomtatvány fellebbent az asztalon lévő papírhegyek tetejéről.
Persze!, mondta Szekeres Vali, ő is már kissé emeltebb hangon, és elkapott egy orra előtt elvitorlázó A4-est.” – Méhes Károly tárcája

Szó szerint értendő tehát, hogy a marslakók falják az irodalmat. A kicsiket mesékkel és gügyögő mondókákkal etetik, a felnőttek napi szükséglete néhány porhanyós költemény és egy-két kiadós novella vagy regényrészlet. Drámát inkább csak ünnepi alkalmakkor fogyasztanak.

Írásunkkal a 80 éves Bodor Ádámot köszöntjük

Nos, egy vasárnapon a 21. században hosszan elnyúló vacsorára került sor a közös európai menedékházban. Ez volt a neve, bár az európaiak egy része kívül lakott rajta, a szerényebb szomszédságban, de erősen törekedtek arra, hogy maguk is a falakon belülre kerüljenek.

Ahogy a Bartis-regényben a lány fehér ruhájához a Duna habja, úgy ér a mi szívünkhöz is mindennap a valóság kiszínezett, tiri-tarka giccsparádéja. De nem ettől elviselhetőbb a szürkeség?

Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg.

„Lassan cihelődünk a bölcsőde felé az ónos esőben. Csúszkálnak a babakocsi-kerekek, a cipőtalpak, ingatag lábakon áll a jövő. Az ég és egy busznyi emberiség zúdította ránk haragját. Tűrjük-e a haragot, visszaszóljunk-e nekik?” – Boldog Zoltán tárcája

Én akkor tettem itt egy nagyobb kört, amikor korábban érkeztem a könyvbemutatójára, és volt időm járni egyet. Így kezdtem kapisgálni a Kőrösi-világ ízét. A Ferencvárosét. Szó szerint, a bemutatót ugyanis egy hentesboltban tartották, a Brauchban, a Mester utca élő múzeumában, ahol mindjárt vettem is egy kiló dagadót. – Laik Eszter írása.

Az erdélyi magyar láncdohányos sírva fog vigadni ezen a napon. Látom is, amint beül a város egyik legpatinásabb művészkávéházába, a Bulgakovba, megrendeli habzó, aranyszínű sörét, elektromos dohánypótlójába szippant, fülén, orrán és résre nyitott ajkain át lila füstöt ereget, mint a sárkányok.

Ez hát a mi narancsunk: valaha friss volt és élvezetes – ma csak egy olcsó fogás, érdektelen és gyakran gusztustalan is.

„Az első nagyobb éjszakai koppanás jelzi, hogy a díszek megindulnak a lekonyuló ágakon, a levelek már nem fogják meg a kampót vagy a cérnát, s a gömb akadálytalanul végigcsusszanva a gallyacskán a földön végzi. Eljött hát az idő.”– Laik Eszter tárcája.

Adott időpontban a székely hadak a Rajna mindkét partját megszállták. Nem messze Kölntől. Ha kihúztak volna ott alig több mint kétszáz évet, komoly feladataik lehettek volna a minap, szilveszterkor, a kölni nők védelmében.

"De ha ők a költőt egy hegycsúcson állva képzelték, arccal a világegyetem felé, épp indulóban távoli csillagképek felé, előttem úgy jelenik meg, mint akinek tekintete a tűzhányó kráterébe mélyed, a Föld középpontja irányában, az anyagnak nem a távoli vége, hanem a másik vége felé. Úgy is lehetne fogalmaznunk: nem a világ vége, hanem a kezdete fele fordulva."

„Attól, hogy olvasás nem sok volt az évben, a vágy megfogant bennem, mint asszonyban a második jövevény. A következő könyvekhez lett volna kedvem, ha lett volna időm.” – Boldog Zoltán tárcája

„Asszonyomra kacsintottam, elvégre férfibüszkeség is van a világon, arról nem is beszélve, hogy ez még a gyermekáldás előtti időszak bizonyítós fázisában volt, majd peckesen menni kezdtem a néni után, mintegy leiskolázandó előzésileg. Azonban alighanem Mercedes-motor hajtotta a szívét, mert az én kétütemű dohogómmal nem sikerült utolérnem.” – Nagy Koppány Zsolt tárcája.

Azt hiszem, valaki követ engem… A virtuális falu kamerát tett a hűtőszekrényem fölé. Valahányszor megnyikordul az ajtó, hahotázó kacifejek formájában rejtjeleket küld a kamera Zuckerbergnek, hogy ha-ha-ha, ez a nőszemély már megint jól bevacsorázott.

„Gondoljunk csak bele, milyen magával ragadó egyéniség lehetett ez a Bernát, aki harminc nemes, gazdag, fiatal férfit rá tudott venni arra, hogy mondjon le a víg vadászatokról, lakomákról, a nőkről és megannyi másról, ami a korabeli aranyifjaknak alanyi jogon »járt«!” – Csepcsányi Éva tárcája.

Egy év híján negyedszázada született az alábbi írás. Elhangzott a müncheni Szabad Európa Rádió „Nyugati levél” című rovatában, majd 1991. november 4-én megjelent a rádió nevét viselő, kérészéletű budapesti hetilap negyedik számában. Azóta sok víz lefolyt a Rajnán meg a többi európai folyón, de a szöveg néhány gondolata továbbra is időszerű. Vagy újra.

Szeretem, amikor az utazás, amelyre invitál, továbbelmélkedésre késztet. Vagy éppen szomorú vizekre terel. Én is keresem a választ: vajon „mennyi öröm / és türelmetlen várakozás / fája száradt ki” bennem már eddig is? És mennyi fog még? – Bege Magdolna tárcája