Mondom, beteg ez a világ. Hajlamos vagyok persze arra az álláspontra helyezkedni, hogy ha már lektűrt olvasnak a népek, származzék az tudósembör tollából, aki fennen hangoztatja, hogy úgy ad át ismereteket kultúrákról, hogy az észrevétlenül-olvasmányosan épül be az emberek tudatába... és végül is, ezek mégiscsak kalandregények, talán. Olyanok, amit ez a kor érdemel, és amilyenekkel a "szépirodalmi" eladási listák élén lehet trónolni. 

A város, miután felismeri a költőben és a Nobelban rejlő piárlehetőséget, az olasz tiszteletére Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozót ír ki, "amely mind a magyar, mind az olasz kulturális élet kiemelkedő eseménye". Ezen csodálkoznék, ha így volna, de az enyhe túlzás a píár része.  

​​​​​​​Egy másik mackóruhás gárda figyelőtornyokat épít a Pilis érintett, Duna-kanyarra néző csúcsaira. Trónolnak odafönt. Nappal kitartóan figyelik az ártatlan folyamot. Éjszaka, infrakeresőkkel, az elköszönő nyarat szabadtéren búcsúztató ifjú urakat és hölgyeket. – Onagy Zoltán tárcája

Padisák maga a Rádió. A hírek, a Szabó család nem izgat fel. Kíváncsi volnék, korosztályom hány tízezer tagja érzi ugyanezt. Közben persze író is, nem csak rajongott közszereplő. Hangjátékot, meseregényt ír. 2001-ben, a nagy tarvágás idején küldik nyugdíjba az ötven éven át szerkesztett műsor éléről. Pedig aligha tételezhetjük fel, hogy elfáradt.

Irodalmunk nem tűri a nyegleséget. Az irodalom társadalmi problémák, morál, és veretes mondatok összese. Az író Móricznál kezdődik, esetleg Krúdynál (de Krúdynál se). Ha nagyon mélyre akarunk mászni, Füst Milánnál, de Füst is merre jár? 

Egy időben mindenki Okudzsaváról beszél (meg Viszockijról, a két "Bárdról", éppen úgy, ahogyan egy időben mindenki Jarryről, Vianról, Millerről, Abe Kobóról), mindenki Okudzsavát olvas és hallgat, mindenki ismer egy arbati történetet, egy folyamatosan alakuló Okudzsava-legendát. A nyolcvanas évek közepe-vége ez már. Én a hetvenes évek környékén bukkanok a névre, amikor gyűjteni kezdem az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatának karcsú, papírkötésű filléres darabjait.

A náci megszállás alatt írt naplója teszi világhírűvé. Híres írónő szeretett volna lenni. Naplóját nyersanyagnak szánja későbbi könyvéhez. Híres írónő válik belőle. De nem tud róla. Nem sokkal tizenhatodik születésnapja előtt elviszi a tífusz a bergen-belseni haláltáborban.

Azt is később tudom meg, hogy tizenhat éven át írja A nagy utazást. És persze azt is, hogy nem ezt az egyetlen regény írta, és hogy kommunista író. Nagyon az. Eleinte nagyon kommunista író, ötvenhat és hatvannyolc után nagyon csalódott. Ez a hívők és szerelmesek sorsa. A pofáraesés garantálható.
Franco Spanyolországában kommunista írónak lenni nem életbiztosítás, viszont kifizetődő, lévén a világ kétosztatú. Igaz, nem is lakik Spanyolországban.

Igen. Valóban nem került helyére. Csakhogy mindhárom regény mindhárom hősnője a férfivilág áldozata. Nem titkolja. Amit a kánonteremtő erők nehezen nyelnek le halott írónőtől is, élőtől könnyebben ment, és úgy maradt. Szinte egyedüliként a Nyugat-körből, a kortársak közül. 

​​​​​​​Ezek a regények olvashatatlanok. Kész. Vége. Ha nem ennyire férfifaló, nem a korabeli Paris Hilton, ha nem visz ágyba minden elérhető hírességet, nem annyira polgárpukkasztó, mint amennyire, ha nem tűzhető mindenféle lobogókra (Lobogónk, Petőfi), írásművészét rég belepi a por, regényei elenyésznek. De Sand életvitele olyan színesen bolond, kalandos és merész, sikerekkel, végzetes szerelmekkel, csalódásokkal agyondíszített, hogy a személyes varázs felszínen tartja a fakuló életművet. Sand csak egy van, volt, lesz. Vagy tán, hogy politikai példával éljünk: élt, él, élni fog.

"Rajongói máig sem értik, miért nem ellenfele maradt halálra sebezve a mezőn. Elmélet is született: d'Antés páncélmellényt hordott, ezért pattant le róla a golyó – még a ballisztikai próbát is elvégezték. Meghalni a szeretett nő becsületéért egy buzi keze által – milyen méltatlan vég! (Lermontovot legalább egy tiszttársa lőtte agyon évekkel később.)" – írja Baka István. Valóban méltatlan.

Marcel Reich-Ranicki így összegez: „Írók tucatjai bizonygatták, senki nem érdektelenebb számukra, mint a Varázshegy szerzője. De haragtól és talán irigységtől is remegő hangon mondták ezt.”
Ki olvassa ezeket? Ki vásárolja? A fordítás alól, a kőkorszaki nyelv alól kiszaladt az idő. Ha Mann még tananyag, gyerekkínzásnak minősül. Talán egy új magyar fordítás életet lehelne belé. Ha van bennük élet.  

​​​​​​​Nem véletlen, hogy a bestseller, mint mondani szokás: felkent királya. Nem véletlen, hogy a kalózkiadók gyorsan rátaláltak a rendszerváltás után, a Versenyhivatal időről időre "eljárás alá vonta a jogsértéseket". Ami azért nem keveset jelent. Mit nem adnék érte, hogy egy kalózkiadó kalózban ki- és eladná régebbi regényeimet. Én meg jól beperelném.

Hihetetlenül sikeres. Versei népdalként terjednek az országban, mint Petőfié. Ismert költőként kanyarodik a színházra. Az élet persze nem csak munka és hősiesség. Mint közismert. Lorca reménytelen Dalí-szerelme legendás (amelyről később Dalí azt nyilatkozza, "...erotikus, egyben tragikus szerelem, s azért tragikus, mert nem talált részemről viszonzásra"). 

Érdekes volna az öreg Latinovits Zoltán. A nyolcvanegy éves homo sapiens többségében nem formabontó titán, rosszkedvű öregember inkább, aki harcait megharcolta, többnyire vereséggel zárta, mert mindig sarkában a frissek, a harapós újvadak. A szerelem is elköszönt, messze túl a zeniten, se az esték, se a reggelek nem nyújtják a régi izgalmakat (hát még az éjszakák), csak ez is fáj, az is fáj, amaz is sajog.

Ezért nem értem azt sem, hogy miért nincs szobra a negyedikén nyolcvanhárom éves (1978-ban elhunyt) Réz Ádámnak, aki azon fordítók egyike, akik sokat tetten annak érdekében, hogy ne haljunk meg hülyén.
Ha nem ugrana be azonnal, hogy ki ő, mi ő, mondom: műfordító. Akadnak irodalmárok, akik fordítók, akikről azt se tudjuk, léteznek, és más fordítók, akik nevét az első általuk szignált regénynél, kötetnél megjegyezzük.  

Ezen is túl: nem szabad Kafkát kézbe venni, ha a kedves olvasó éppen nyakig ül az iszapban, mert könnyen svábbogárként ébred. Amint elemi igény mutatkozik egy kis kafkai szorongásra, kizárólag Švejkkel párhuzamosan olvassuk. Hašek buggyant derűje kiegyenlíti Kafka gyötrelmeit, amikor a Monarchia utolsó évtizedeinek magába omló valóságát érzékeljük. 

Voltaire 1778. május 30-án halt meg Párizsban. Felvilágosodás kori író, költő és filozófus. A kor annyira távoli, életműve annyira szerteágazó, hogy reménytelen néhány mondatban helyszínrajzot festeni köré. Szikár egy figura, polgárjogi harcos, nagy szatirikus, többnyire szembe ment minden idióta és önelégült hatalommal, a dogmatikus, és a hatalomnál nem kevesebb idiotizmussal felruházott egyházzal.

Azt mondják, akik tudják, halála életére hasonlított. Elegánsan lebben végül, mint a pillangó. Egyik este hazamegy, kényelmesen elhelyezkedik – ahogy szokja volt – a karosszékében. Mire kinyújtja a lábát, halott. És azoknak, akik nálam alaposabban ismerik az életművet, jobban olvassák, nemzedéke legnagyobb és legmaradandóbb magyar írója. Úgy legyen.

Irodalmi személyek