Az ember, aki végigélte, azt gondolná, kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba, kétszer nem robbantjuk ugyanazt a gránátot. Amit egyszer végigjátszottunk, ne játsszuk újra. Kényszerű, fárasztó ismétlődései nélkül is elég rövid az élet.
Pedig a mellékelt ábra azt mutatja, ugyanaz a nő jött vissza (mindig ugyanaz a nő készül vissza, minthogy örökké őt vágyjuk), akitől egyszer, ha nehezen is, de megszabadultunk. – Onagy Zoltán tárcája

​​​​​​​De a társadalom nem fogadja vissza. Nincs más, mint megtalálni a régi cimborákat a kocsmákban és azok környékén. 1461 végétől írja a Testamentumot. 1462 novemberében Villont kétszer tartóztatják le. Második alkalommal, mert éppen elegük lesz a visszaeső bűnözőből – akasztófára ítélik. De ismét megússza, 1463. január 5-én a büntetést megváltoztatják, tíz évre száműzik Párizsból. Különös technológia, halálbüntetést tíz év száműzetésre.

​​​​​​​Közlegény, azután sokáig altiszt, hétévi szolgálat után hadnagy, azután főhadnagy. Végigcsatázza a Habsburgok háborúit, egyik ujját elveszti csatározások közepette. Az első években lelkesedik a kalandos életért, formás csatadalokat ír. Csatadal nélkül a huszár nem huszár. De mennél magasabb a rangja, annál inkább elege van a katonáskodásból. Szinte békepártivá válik (ami nem kimondottan jó belépő egy katonatiszt számára), hogy még később sztoikus legyen.

Faludi jó prózaíró. Érzi, tudja, ismeri, megjeleníti a természetet. Nevezhetném életnek, ha nem volna benne sok a pátosz.  Remélhetőleg megmássza. Vagy nem. Meghalunk, és semmi nincs megmászva.

De megjelenik Veres Péter Három nemzedék trilógiájának harmadik regénye is, a János és Julcsa, pedig Veres Péter ott totyog a felvonulók közt, talán mégis, minden ellenkező híreszteléssel együtt bűntudata lehet a Rákosi-féle hadügyminiszteri stallum miatt. Tehát annak ellenére, hogy kivette a részét a forradalomból, a legvadabb megtorlások idején megjelenik kötete. Lehet, Kádár és a Csapat más mércével méri a volt hadügyért, mint a mezei írót, újságírót.

Az egyes szövegeknek is megvan a maguk sorsa, nemcsak a könyveknek. Néhány éve esszét és kiáltványt fogalmaztam arról a történelmi abszurdról, hogy Kant (s még annyi más kiválóság) városa, az európai kultúra egyik volt fellegvára ma, mint Oroszország Szovjetuniótól örökölt külterülete várja – ha várja – sorsa jobbra fordulását. Azt gondoltam, leghelyesebb volna, ha Königsberg közös uniós–orosz protektorátusként, szabad városállamként megint azzá válhatna, ami valaha volt – de hadd ne meséljem az egész utópiát...

Az élet közben robog megállíthatatlanul. Aztán panaszként fogalmazza meg: „Négy évvel ezelőtt saját költségen kiadtam a válogatott verseskötetemet. Erről a pályát összegző kötetről egyetlen, öt soros nyegle cikk jelent meg. Mindenki kitalálhatja, költőként milyen a közérzetem.”

A kötetből a fiatal baloldali költőnemzedék dugja be ormányát abban a hitben, hogy nem csak a szocializmus építését, de a kommunizmusét is lírai salakblokkokkal erősítik. Tervük szerint eltörlik a bolsevizmus moszkvai hibáit, Rákosit, Rajkot, Recsket, hogy csak az r-betűs vezérmotívumokat említsem, de ugyanakkor eltörlik a bűnös, véres ellenforradalmi ötvenhatot is. Mindezt abban a hitben, hogy a megújuló szocialista költészet megreformálja az általánosan mocskos közállapotokat.

Második férjével Ady pályáját egyengette. Az se mindegy, ugye, kinek ki a férje. Lesznaié Jászi Oszkár író, politikus, egyetemi tanár, szociológus, általában miniszteriális ember. Angliában, Franciaországban tanult. Miután Kun Béla kora lecseng, Moszkvába menekül, elválnak, Lesznai Bécsben talál harmadik férjet Gergely Tibor festőművész személyében. 1930-ban települnek vissza Budapestre.

Amikor a politika játékteremként működteti az irodalom speciális terepeit, soha nem tudhatni, hogy pályatévesztett írót látunk politikusi mellvértben, vagy pályatévesztett politikust írómaszkban. (Méz a történeten, amit most látunk, miszerint mediatikus riporterek, közszereplők regénysorozatot írnak a magyar valóságról, hogy a delegált brüsszeli démon szerelmes leányregénnyel rukkoljon elő.)

A jég minden formáját csodálattal figyelem gyerekkorom óta. A házunk eresze akkora jégcsapokat növesztett a fagyos napokon, hogy a seprű nyelével kellett óvatosan leütögetnem, ha kézbe akartam venni. Vattakabátot terítettem alá a földre, abba hulljon, és ne törjön össze, ha az eresz enged a szorításból. - Laik Eszter tárcája.

Vahot olyan képet sugall az olvasók felé, hogy Petőfi műveletlen, borissza cimbora, de mindenekfölött tetőtől talpig magyar ember, nem labanc, nem zsidó, mintha ma volna. Vahot elképzelésének volt a jó oldala. Az országos siker rendkívüli módon kiszélesíti Petőfi olvasói körét. Ugyanakkor az irodalmi életünkben addig ismeretlen píárfogások – így például Petőfi mértéktelen dicsőítése a lapban – kiváltották a rivális újságok ellenszenvét és féltékenységét. A hírlapi csatározásoknak pedig Vahot egyenesen örült. Mintha ma volna.

Indiában – az ország függetlenedése után hatvanvalahány évvel – a hivatalos India még mindig nem fogadja el Kiplinget. Kipling ma is a brit gyarmatbirodalom és a fehér felsőbbrendűség megtestesítője. Regényei máig indexen vannak az indiai iskolákban és egyetemeken. Nem mellékes persze, hogy a hivatalos tiltások és viták ellenére Kipling kultusza a mai napig megmaradt az indiai társadalomban. Regényei húszezer példányban fogynak évente. Minthogy: "Kipling volt a XX. század hajnalán India legnagyszerűbb krónikása".

Az apa nem adja. Bolond volna komédiáshoz adni. Petőfi nem adja vissza. Bolond volna visszaadni, az nem a világ rendje, hogy az apáé marad a leány. Az öreg Szendrey kitagadja, nem kap hozományt, kelengyét, semmit. Petőfit nem érdekli. Nagy a szerelem. Két év jut a nagy szerelemre. Nem sok, mondjuk, nem valami sok, de van, akinek kettő se jut. Júlia huszonkét éves Petőfi eltűnésekor.

Nincs Jézuska, érted? Nincs. Én veszem mászterkárddal az ajándékokat, keményen megdolgozom érte egész évben, húzom az igát, túlórák, spórolás. Már halottak napjára is csak a gyertya. Se koszorú, se mécses. – Sultanus Beatus tárcája

Azt se tudtam, hogy hosszú éveken át Mándy-novellákat írok majd. És hogy milyen jól érzem magam a saját Mándy-novelláimban, akár meg is hatom magam, amikor igény van rá. Azt se tudhattam ekkor, hogy Mándyról lekerülni legalább olyan nehéz lesz, mint felmászni rá. Ismerik, a kismacska felküzdi magát a fára, mert úgy látja, a vadgalamb már az övé, a lombok közül nincs hová menekülnie, eltelik némi idő, mire rádöbben, se galamb, se egyszerű leút, mert odalent közben semmi nincs, se vadgalamb, se remény a saját hangra.

​​​​​​​Tavalyelőtt együtt kávéztunk, és jó másfél órán át kiadósat beszélgettünk a londoni Soho bohém negyed egy olasz eszpresszójában a Parkinson-betegsége miatt  bottal is nehezen botorkáló, de élénkgondolkodású és jóhumorú Faludy Andrew-vel. Ott volt a nyakigláb, szemüveges unoka is, Faludy Sándor avagy Alexander, aki őszinte szeretettel és figyelemmel igazgatta apja előtt a csészét, hogy inni tudjon belőle a kávé kilötyögése nélkül.

Mondom:
– Iszik.
– Ahhoz pénz köll – mondta, adott egy százast.
Ő tudniillik nem akart csatlakozni a mozgalomhoz, tehát az illegális gyűjtési mozgalomban nem vett részt, de egy költőnek, aki iszik, pénzt szívesen ad. Tehát az a százas is mindig bekerült, Nagy László neve nélkül.

Fölrendelték.
Talán odafönt is éppen hiány mutatkozik a karácsony előtti humánumból, derűből, ha ilyen kíméletlen módon két nappal az ünnep előtt érkezett a SAS-behívó, attól is eltiltva, hogy a legfontosabb családi ünnepet búcsúzóul szeretteivel töltse.