Tettamanti Béla (akinek még Makón, középiskolai tanárként József Attila egyik szép versét ajánlotta) a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pedagógia professzora volt a negyvenes évek végén. Erős, kis létszámú évfolyam volt a miénk, főleg, miután mi, filozófia szakosok különváltunk a pszichológia-pedagógia szakosoktól – tán összesen tizenhárman. Kollégám volt a költő, dráma- és esszéíró Székely János, Saszet Géza, a kolozsvári Állami Magyar Színház későbbi dramaturgja, Széll Zsuzsa, a budapesti germanisztika tanszék diákjaitól rajongva szeretett-tisztelt tanár, Veress Dániel, számos történelmi dráma, irodalomtörténeti tanulmány szerzője, a sepsiszentgyörgyi színház irodalmi titkára, Incze László, a kézdivásárhelyi múzeum igazgatója…

nyugat-képeskönyv címmel a Petőfi Irodalmi Múzeum (akkor már miért nem petőfi irodalmi múzeum?) vaskos és meglepetésekkel teli albumot adott ki. Alcíme szerint: fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből. Az olvasóban olthatatlan kíváncsiság él, hogy belelásson (ez szó szerint értendő: a két szemével) az irodalmi szereplők életébe, még inkább: magánéletébe. Azt gondolom, Eckermann beszélgetései Goethével sokkal nagyobb példányszámban jelennének meg, ha Eckermannak lett volna fényképezőgépe s ha Goethe hagyta volna magát fotózni, miközben ír, vagy a folyóban úszkál, vagy a feleségét ölelgeti.

Azt kérdezi J. J., hogy miért uralkodott el annyira a médiában az interjú. Talán valamilyen műfajelmélet a legfelső polcra emelte? Valaki rádöbbent, hogy ez az igazi?

​​​​​​​Ülök ezen az esten, nézem a plafont, nézem a régi figurákat, tűnődök. Aztán felírok egy kérdést, egyetlen kérdést, ez az én helyszíni tudósításom valamennyi irodalmi estről, amely ma Magyarországon megtörténhet. A kérdés nem jó, nem szép, csupán fájdalmas, furdaló, nyugtalanító, mégpedig ez: „Mi a költészet tétje?”

Jó nap. Babitst nyolc előtt készülődik, és néhány reggeli falat után leballag vendége elé a vasútállomásra. Nem tudja, honnan is tudhatná, hogy vendége nem csak kollégája, barátja, de egyben hentese és mészárosa is. Nem telik el hosszú idő, amikor előkerül a bárd, a csontozó kés, és a közelgő vendég – Gellért Oszkár – meglehetős szakértelemmel forgatja a szerszámokat.

Az Übü királyt 1896-ban mutatja be Jarry. Már az első szóra (Szahar!) kitör a botrány. Meglehet, a szahar olyan különleges botrányszóként üzemel a korabeli Franciaországban (ebben az évben hal meg Verlaine), mint mifelénk, a búbánatos, Kárpátok ölelte gödörben Nagy Imre, vagy a forradalom.

Milyen is valójában Danyi Zoli? Milyen a szerző, aki ír engem? Tökéletes ellentétem. Ha az én íróasztalomon kupacokban állnak a megíratlan esszék tervei, ő egy teljesen lecsupaszított üres szobában néz szembe a fehér papirossal, és vár, hogy eljöjjön annak a szónak a pillanata, csak azé a szóé, mert azt a szót se előtte, se utána leírni nem lehet. És ebben van valami közös igazság, éppen csak várakozni máshogyan szoktunk.

Bóta Gábor, a remek színházi újságíró arra kért, idézzem fel idézhető-röviden, mit jelentett a kolozsvári-erdélyi közönségnek annak idején a színésznő Széles Anna. Eltűnődtem: miért is rajonghattunk oly önfeledten a színpadunk nagyjaiért? Bóta Gábor két sort idézhetett szövegemből egy vasárnapi lapban – olvasóim most hadd lássanak többet belőle.

De semmi. Egy Kossuth-díj az íróként halott írónak (73-ban), és semmi egyéb."Vagy az némította el, hogy másképp kellett volna már írnia, és ő nem tudott. Lehet az is, hogy ennyi volt benne: tizenkét év alatt egész életművét előhívta magából - az elhallgatás oka Sánta Ferenc titka maradt." – írja Varga Lajos Márton a hetvenedik születésnapra készült dolgozatban.

Az emberek meghülyültek. Sem az életet, sem a halált nem képesek ép ésszel kezelni. Mindebből két tétel megfellebbezhetetlen: Faludy György 1910. szeptember 22-én született, Budapesten. És hogy a Krisztus utáni 2006. évben, 96 évesen szeptember 1-én hunyt el. Hosszú élet, teljes élet, keveseknek jut hasonló.

​​​​​​​"Aki a tudomány keresésére indul, az Allah útján jár, egészen hazatéréséig, s érdeme ugyanaz, mint aki a hit harcosaként áldozza föl életét: az angyalok jóakaratúan terjesztik fölébe szárnyukat, s minden teremtmény érte imádkozik, még a halak is a vízben." Ibn Mádzsa

Persze inkább az író-könyvek. Ha nem irodalomként veszem számba a végrendelet-könyvét Testamentum címmel - ugyan miért ne venném - benne olyan - a magyar történelmet meghatározó - ismert figurák végrendeletei, mint Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Petrőczi Kata Szidónia, Bethlen Kata, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Martinovics Ignác, Bessenyei György, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Zichy Mihály, Jászai Mari, Egressy Gábor, Arany János, Munkácsy Mihály, Vajda János, Károlyi Mihály, Görgey Artúr, Tisza István, Herczeg Ferenc, Szabó Dezső. Irodalom ez, a végrendelet irodalom, akkor is, ha nem író írja.

Fejtő Ferenc emlékének ajánlom
(Augusztus 31-én Fejtő Ferenc 100 éves lenne)
A Pallas Páholyban azon az immár régi hétfői napon, mely akkor április 14-re esett, különös filozófiai vita zajlott le életről és halálról; arról, hogy van-e jobb halál is, s mi az ára; miképp áldhat meg bennünket a jobb halál biztos reménye; s vajon igaz-e, hogy amint kialszik bennünk a halál rettegésének zöld-lila őrlángja, az élet élése is boldogabb lesz?

Az Írószövetség budapesti, Bajza útcai klubtermében augusztus 25-én tartotta évi közgyűlését az alakulásakor még Régi Magyar Nemzeteseknek aposztrofált szerkesztők, újságírók mintegy negyven tagú társasága – de a mostani Magyar Nemzet beperelte őket a „régi”-ért, tehát – szellemes megoldás – nem a „régit” hagyták el; mai nevük: RÉGI NEMZETESEK.

Illyés (a profi köpönyegforgató, a füst, mondja róla Németh László, arra inog, amerre az aktuális politikai szél hajtja), és Szabó Lőrinc (a politikai analfabéta) jó érzékkel felismeri, bölcsebb nem hangoskodni a Petőfi-köri rajcsúrban, helyette munkával meglapulni az árnyékban, és ha a Szuezzel terhelt világpolitika kiengedi a menni készülő Magyarországot a kommunizmus vaskalitkájából, Ulenspiegel forradalmi lelke robban. De a SZU, mint tudjuk, nem engedi szabadon az országot, jön november eleje, vele a tankok, és maradnak – ideiglenesen – még harmincnégy évig. A regény nem robban.

​​​​​​​Régebben szerettem naponta minél több emberrel találkozni, ma már megelégszem, ha egy-két találkozás összejön kávéházban, tereken, fürdőkben. Nem szeretek találkozni könyvtárban és könyvesboltban, mert ott a könyvekbe és saját gondolataimba mélyülök, s nem tudok másra rendesen figyelni. Lementem a hétvégén a Napvárosba, ahol barátokkal találkoztam, keveset ittunk és sokat beszélgettünk, majd vasárnap nagyot sétáltunk. Mi volt Szegeden nem is olyan régen, ami ma már nincs meg? Az ifjúság zöld vadona. Mi történt Szegeddel, ami miatt úgy érzem, kezd menthetetlenné válni? De Szeged leválaszthatatlan a fővárostól. A teljes vidék leválaszthatatlan a fővárosról. S a közhely, hogy Budapest a bűnös város – ismét hangzik sokfelől.

Kis Jánosról nem derül ki, mit szólt a kritikához, Csokonai fütyül rá (már nem él), Berzsenyi megszenvedi, hogy lírája üres expressziónak, értelmetlen szóparádénak ítéltetett. Megválaszolja keményen egy nyolc éven át készülő essay-ben az irodalmi tótumfaktumként viselkedő irodalmi főszereplőnek, aki ugyan sűrű bocsánatkérések közt elsírja magát Berzsenyi temetésén, bevallja, tévedett, de akkor már éppen annyit ér, ahogy mondani szokás: mint halottnak a csók, ha az elkedvetlenített Berzsenyi megszakadt életművére gondolunk.

Nem is tudom, él-e még Paul Everac, majdani TV-elnök. Ott állt mellettem a frankfurti sztriptíz- és bordélynegyed hírhedt utcájában, a takaros kupleráj belső udvarán. Mögöttem-mellettem a többi kolléga, az egyik bukaresti magyar hetilap félénkségében dölyfösnek tűnő főembere, és mások, nem is sorolom őket. Elvégre az NSZK kulturális kapcsolatokat ápoló intézménye (Inter Nationes) nyilván nem kupi-körútra hívott meg bennünket…

Összes nyugati kiadóm közül a washingtoni Occidental Press volt a legvállalkozóbb szellemű, ezért tűnt logikusnak, hogy ez a kiadó, illetve annak vezetője-tulajdonosa, Csicsery-Rónay István adja ki azt a „nemzedéki” versantológiát, amit már évek óta terveztem.

Az Aradon 1928-ban született Deák Tamásról már iskolás korában föltételezhető volt, hogy művész lesz. Ígéretes zongoraművésznek indult, és végül ragyogó próza-, dráma- és esszéíró lett, s műfordító.